SZÉKELY ARNOLD 150
(Budapest, 1874. november
6. – Montréal, 1958. szeptember 24.) zongoraművész,
pedagógus[1]
Székely Arnold eredetileg
ügyvédnek készült, később azonban a zenei pályát választotta. 1898-ban
kezdte meg zongoratanulmányait a Zeneakadémián Thomán
István növendékeként. Itt ismerkedett meg a nála hét évvel fiatalabb Bartók
Bélával, akivel – jóllehet közelebbi kapcsolat nem alakult la kettejük között –
később két egymással szemben lévő, közös tanári szobával
rendelkező tanteremben tanítottak zeneakadémiai tanárságuk idején, és
akinek Op. 6-os Bagatelljei közül az
utolsót, a Valse-t
éppen Székely Arnold mutatta be 1908 decemberében. A Thomán
István keze alatt töltött utolsó, 1900/1901-es tanévben Székely a
zongoratanár-képzőt is elvégezte Chován
Kálmánnál. Zeneakadémiai tanulmányai befejeztével német területen keresett
nagynevű mestert, akinél tudását tökéletesíthette. Ferruccio
Busoni tanítványa lett Berlinben.
1905-ben hazatért, és
nem sokkal ezután kinevezték a Zeneakadémia tanárává. Az intézmény 1906/07-es
évkönyvében a következő bejegyzés olvasható: „E tanév december havában Thomán
István tanár, évek túlfeszített munkája folytán beállott súlyos betegsége
következtében nyugdíjaztatását kérte. [...] Tanszékére, az akadémiai tanfolyam vezetésére, a vallás- és
közoktatásügyi miniszter Bartók Bélát, az intézet egykori nagy tehetségű
tanítványát s immár előkelő névvel bíró művészt nevezte ki; az
előkészítő tanfolyamon elfoglalt óráinak ellátásával pedig Székely Arnaldot, intézetünknek egykor szintén kiváló növendékét és
okleveles zenetanárt bízta meg. Mindkettő Thomán-tanítvány
volt.”
Székely Arnold kézjegye Eizenberger Weigert Márta
zongoratanár oklevelén (1934. VI. 15.)
Az előkészítő
tanfolyamok gyakorlatát Mihalovich Ödön vezette be
azzal a céllal, hogy a gomba módra szaporodó magán-zeneiskolák felemás nevelése
helyett olyan képzésben részesíthessék a jelentkezőket, amely képen teszi
őket arra, hogy megfeleljenek a Zeneakadémia felvételi vizsgáján követelt
szintnek, biztosítván ezzel egyúttal az akadémiai
osztályok egységes színvonalát is. Már Székely tanárát, Thomán
Istvánt is ennek érdekében szerződtette Mihalovich
1888-ban. Ahogyan Thomán, úgy Székely Arnold sem
töltötte hosszú tanári pályafutását teljes egészében az előkészítő
osztályok oktatásával: zongorán kívül módszertant is tanított. 1920-tól 1939-ig
pedig a zongoratanár-képző vezetője volt. 1939-ben nyugdíjazták a
Zeneművészeti Főiskolán, pedagógusi munkáját azonban még ekkor,
hatvanöt esztendősen sem hagyta abba: az 1940-es években a jó nevű
budapesti Fodor Zeneiskola tanáraként dolgozott.
Egyre kevésbé találván helyét a második világháború utáni Magyarországon,
1948-ban Párizsban tartott pedagógiai előadást, majd 1951-ben végleg
Kanadába költözött. Idős kora ellenére fáradhatatlanul tanított tovább,
sőt előadóművészként is fellépett.
Kiemelkedő tanári
munkásságának legékesebb bizonyítéka egykori tanítványainak névsora, amelyet
böngészve olyan nevekre bukkanhatunk, mint Fischer Annie, Földes Andor, Kósa
György, Solti György, Kentner Lajos vagy Doráti Antal. Nyugdíjba vonulásakor a Zeneakadémia valóban
egyik legmeghatározóbb tanáregyéniségét veszítette el, ahogyan Tóth Aladár is
fogalmazott Székelyről 1939-ben írt méltatásában: „Kimagasló pedagógiai értékkel lett szegényebb Zeneművészeti
Főiskolánk: harmincöt esztendős működés után nyugalomba vonuló
Székely Arnold, a kiváló zongoraművész és tanár, a főiskolai
zongoratanár-képző vezetője. Székely Arnold Thomán
István tanterméből került a hangversenydobogóra, majd a tanári székbe. De
nemcsak méltó növendéke volt a magyar zongoratanítás nagymesterének, hanem
szellemben és stílusban egyaránt legigazabb utóda is: Thomán
visszavonulása óta vitathatatlanul Székely Arnold nevéhez fűződtek
akadémiai zongoratanításunk legnagyobb sikerei. (...) Thomán
Istvánt leszámítva, nem ismerünk zongorapedagógust, aki olyan csalhatatlan
éleslátással ismeri fel már bimbójában a tehetséget, annak mennyiségét,
minőségét, fajsúlyát, mint Székely Arnold. (...) Egy emberöltőn át az
ő felfedezettje volt, az ő keze alá került a legtöbb csodagyermek, de
ugyanakkor ő adta legszebb példáját a valódi pedagógustürelemnek: mindig
ki tudta várni és pontosan eltalálta a legdúsabb igazi aratás idejét.
Felfedezései nem a nagy nyilvánosságnak szóltak, hanem a művészetnek.”
Rákai Zsuzsanna