TARDY LÁSZLÓ
Repertoárváltások
a 20. századi magyar egyházzenében[1]
Az elmúlt közel
egy évszázadban templomaink egyházzenei repertoárja − nemcsak az, ami a
kórusok, énekesek ajkáról hangzik fel, hanem a hívek énekei is − több
alkalommal változott. A harmincas, majd a hatvanas években bekövetkezett
repertoárváltásnak nemcsak részese, de irányítója is volt Bárdos tanár úr,
akire ezekben a napokban az egész országban emlékeznek.
Az 1897-ben
megalakult Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) − külföldi társaihoz
hasonlóan − az egyházi zene megújítására törekedett: a gregorián korális bevezetésére, a klasszikus polifónia
művelésére, a középkor vége 111 óta meglévő anyanyelvű népénekek
újbóli bevezetésére ösztönözte tagjait. Aki fellapozza valamely budapesti
templom kottatárának 1900-as évek elején készült leltárkönyvét, a
következőket tapasztalja: a művek nagy része a barokk-klasszikus
korban kialakult hangszeres egyházzene stílusában íródott, ma már többségében
alig ismert komponista műve. Íme néhány állandóan szembetűnő
név: Vogler, Filke, Preindl, Bibi, Adler, a
külföldiek közül Carl Seyler és Joseph Seyler − az esztergomi bazilika karnagyai −,
Georg Lickl a pécsi székesegyház karnagya, Vavrinecz Mór a Mátyás-templom karnagya stb. az ismertebb
magyar komponisták.
A művek
között sok a misekompozíció, a több Te Deum és Requiem pedig jelzi, hogy a korszak egyházi életében milyen
fontos szerepet játszottak az ünnepi megemlékezések. Nagy számban találjuk a
mise változó részeinek, a proprium egyes tételeinek
hasonló stílusban készült feldolgozásait, ami ugyancsak arra utal, hogy az
átlagos vasárnapi zenés mise ezt a reprezentatív igényt kívánta táplálni és
kielégíteni.
A kántorok,
orgonisták a népénekes miséken a Tárkonyi Béla és a Zsasskovszky
testvérek által kiadott Katolikus Egyházi
Énektárat használták, mely a kor hasonló
gyűjteményeihez viszonyítva magas színvonalon, ám a bécsi klasszikus
stílus modorában és a dallamsorok között ünnepélyes futamokat alkalmazva
szólaltatta meg az egyházi népéneket.
A változások
elindítója Bogisich Mihály címzetes püspök, a Nemzeti
Zenede titkára és tanára, az Akadémia levelező tagja, aki egyrészt
felkutatja az ősi egyházi énekgyűjteményeket, a régi énekeket kiadja
Őseink buzgósága címmel, másrészt többet közülük vegyeskarra feldolgoz.
Temploma, a Budavári Koronázó Főtemplom részére meghozatja a regensburgi Pustet kiadó által megjelentetett kiadványokat: Palestrina,
Lassus, Victoria, Suriano, Lotti miséit, a Liber motettorum
számos kötetét, a Psalmodia Vespertinat,
a Hymnodia Vespertinat. A fennmaradt kottákat nézegetve
azonban azt találjuk, hogy még a kiváló énekkarral rendelkező templomban
is többet forgatták az énekesek Griesbacher
szólóénekre és orgonára készült Repertórium
Choraleját,
mint a klasszikus mesterek darabjait.
Változást
sürgetett Kersch Ferenc, az esztergomi székesegyházi
karnagya, számos mise, több vesperás, motetta,
ifjúsági karénekeskönyv és a Sursum Corda kántorkönyv alkotója. Művei többsége azonban
kiadatlan marad, a megjelentek csak kevés visszhangot keltenek. Pedig az új
liturgikus és zenei eszményt ekkor már az egyház legmagasabb fóruma is
megerősíti: X. Pius pápa 1903-ban kiadott Motu proprioja
hivatalos rangra emelte mindazt, amit a különböző reform-mozgalmak ötven
év alatt előtérbe hoztak. Ezek megvalósítását sürgette Járossy
Dezső kanonok, a temesvári székesegyház karnagya, az Egyházi Zeneközlöny, majd a Zenei
Szemle és az Egyházi
Zeneművészet folyóiratok szerkesztője, a Zeneakadémia liturgika tanára – számos írásában és könyvében.
A változásokat
igénylő, de még megvalósítani képtelen korszak − e század első
negyede − azonban eléggé világossá tette a követelményeket: az egyházi
zene oktatása a legmagasabb fokon, a külföldről történő kotta-import
helyett olcsó hazai kottakiadás megszervezése, kapcsolatteremtés az újabb
magyar zene vezető egyéniségeivel, akik tevékenységükkel megteremtik a
lehetőségét a zenei stílusában is magyar egyházzenei alkotások
létrejöttének, az új repertoár számára legalkalmasabb közegnek, a fiatalságnak
elérése az iskolákon és zenei mozgalmakon keresztül.
A repertoárváltás létrejöttét
megteremtő események és személyek
Harmat Artúr újjászervezi az Országos Magyar Cecília Egyesületet,
Egyházzenei tanszakot hoz létre a Zeneakadémián, kiadja a Náray: Lyra coelestisét, ennek nyomán megbízást kap a
Kántorszövetségtől és az OMCE-től az új,
egységes, katolikus egyházi népénektár szerkesztésére. 1931-ben Bárdos Lajos és
Kertész Gyula megalapítja a Magyar Kórus Kiadóvállalatot, mely fennállásának
rövid 20 esztendejében közel 10.000 művet adott ki, filléres áron.
Első
kiadványuk Harmat Artúr − Sík Sándor új énektára: a Szent vagy Uram!,
mely Kodály közreműködésével a régi énekeskönyvek valóban hiteles dallam
közlését adja. Létrehozzák az Éneklő Ifjúság mozgalmat, a korszak két
kimagasló zenei nagyságának, Kodálynak és Bartóknak figyelmét a fiatalság és az
iskola felé fordítják. Az egyházi kórusok számára könnyen kezelhető
kiadványokban, magyarázatokkal és pontos szövegfordítással adják közre a Solesmes-iek által megreformált gregorián dallamokat (Korális füzetek sorozata). Kodály, Harmat és
tanítványaik sora − Bárdos Lajos, Bárdos György, Halmos László, −
majd a más iskolából érkezők: Lisznyai Szabó
Gábor, Werner Alajos, és az őket követő generáció létrehozza az új
magyar egyházi kórusirodalmat, mely nemcsak a 30- as
években keltett nemzetközi elismerést, hanem a külföld számára néha még
napjainkban is a felfedezés erejével hat. Így már felváltható lett a korábbi, a
liturgikus igényektől és egyházi zenészek ízlésétől is egyre távolabb
eső repertoár.
A repertoárváltás
korántsem volt zökkenőmentes: az egyházi népének terén még a püspöki kar
is csak több éves várakozás után állt a SZVU!
mögé. Az áttörést nagyban segítette az 1934-ben közreadott Harmónia Sacra gyűjtemény, mely az
új énektár nagy részének dallamait négyszólamú vegyeskari feldolgozásban adta
ki. Az előszóban Kerényi György így ír: „Az
egyház régen úttörője volt az új szépségnek, s ma is a világi zenével
együtt újul meg a templom éneke.” 113 „Az egyház nem akarja századoktól
levetett ruhába öltöztetni a művészetek királynőjét, hanem azt
akarja, hogy korról korra új díszben ragyogjon” − mondta Hász István püspök Cecília-napi beszédében. „Ez az új
muzsika, új hang szólal meg először ebben az énekes könyvben. Halk kezdet, szerény ékesség
− de ki tudja −, talán e 40 muzsikus közt vannak már azok, akik az
egész magyar egyházi zenét új életre és új virágzásra keltik majdan?”
A vegyeskarok
mellett a kiadó munkatársai gondoltak az iskolákban, szerzetesrendekben
működő egynemű karokra is. Egy évvel később jelent meg a Magyar Cantuale
gyűjtemény Bárdos Lajos, Kertész Gyula és Koudela
Géza szerkesztésében. A gyűjtemény címlapjának belső oldalán
olvashatjuk:
A Magyar Cantuale számára új műveket komponáltak: Harmat Artúr,
Halmos László, Kerényi György, Csorda R. Romana,
Kodály Zoltán. A szerkesztőkön kívül népének-feldolgozásokat készítettek:
B. Buchner Antal, Calligaris
Ferenc, Deák Bárdos György, Gyulai Lajos, Halbwild
Frigyes, Lízing Ferenc, Kiss Dénes, Kutor Ferenc, Luspay Kálmán, Perényi Géza, Szabó P. Polikárp, Szendrei
Imre, Szögi Endre, Szupper Alfréd, Tóth Dénes, Vizi
János, Volly István, Zsasskovszky
József.
Mindkét
gyűjtemény gregorián énekeket is tartalmaz, a Harmónia Sacra
40 oldalon, a Magyar Cantuale
68 oldal terjedelemben: a mise responzóriumai, a
VIII. és XIII. gregorián misék, latin gregorián énekek adventre, karácsonyra,
gyertyaszentelőre, nagyböjtre, virágvasárnapra, a nagyhétre, húsvétra,
Úrnapjára, az Oltáriszentségről, Jézusról, Máriáról és a szentekről.
A különböző alkalmakra adott dallamok sorát a Te Deum zárja.
A mise ordináriumok területén könnyítette a váltást, hogy egyre
kevesebb templom rendelkezett a zenekaros misék előadásához szükséges
anyagiakkal, a Magyar Kórus által kínált magyar szerzők darabjai pedig jól
előadhatók voltak a szerényebb képességű énekkarok számára is. Így
lett szinte országosan repertoár darab napjainkig Bárdos Missa tertiaja,
Halmos h-moll miséje és Karácsonyi miséje, Harmat Missa Cecilianaja,
a régebbi szerzők közül Lotti Dór
miséje, Suriano Passiója stb.
A reformmozgalom,
mely a liturgikus és zenei megújhodást a 19. század második felében éltette,
nem szűnt meg e század első felében sem. Az igények több irányba
mutattak: folytatni kívánták a források mind gazdagabb feltárását, a kritikai
kiadások folytatását, a nép énekének fokozottabb gondozását, a hívek tevékeny
részvételének elősegítését, a liturgia mélyebb megismerését. XI. és XII.
Pius pápa is több alkalommal foglalkozott a liturgia és az egyházi ének
kérdésével (Divina cultus
1928, Mystici corporis 1943,
Mediator Dei 1947).
Az 1962. október
11-én megnyíló II. Vatikáni Zsinat első hivatalos dokumentuma lett a
Liturgikus Konstitúció, mely a szent zene és ének kérdéséről külön
rendelkezik. A Konstitúció nyomán a 60-as évek második felétől meg kellett
újítani a misét, a zsolozsmát, a különböző szertartásokat. Alapvető
szempont lett a liturgia ősi egyszerűségéhez való visszatérés, a
világos, áttekinthető szerkezet. A 37. pont kimondja: „Az Egyház nem
kívánja kötelezővé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem.
Sőt, ápolja és fejleszti a különböző népek és nemzetek jellegzetes
adottságait és örökségét.” A zsinaton az egyház 114 megszüntette a latin nyelv
kizárólagosságát a római liturgiában, megengedte az anyanyelv használatát a
liturgia minden részében.
Mindezek nyomán
szükségessé vált az egyházi zene területén, ha nem is az előző
repertoár teljes leváltása, de annak bővítése, átalakítása. Megszülettek a
magyar nyelvű ordináriumok: Kodály Zoltán Magyar miséje, Szigeti Kilián Missa Hungaricája, Werner Alajos Mercedes miséje, Lisznyai
Szabó Gábor Boldogasszony miséje,
Bárdos Lajos Népmiséje és még számos ordinárium. A szentmise olvasmányaihoz válaszos zsoltárok
és alleluják készültek, amelyekből Bárdos Lajos és Werner Alajos adtak ki
válogatást Responsale címmel. Ennek énekanyaga a
Hozsanna énekeskönyvben a liturgikus reform első bővítményeként
400-454. számig kapott helyet. Harmat Artúr már korábban használt
Virágvasárnapi passióját Werner Alajos egészíti ki a hároméves ciklusnak
megfelelően Márk, Lukács és János passióival. Az OMCE Egyházzenei
Bizottsága Bárdos Lajos vezetésével évekig dolgozott a Római misekönyv énekes anyagán, a Temetési szertartáskönyvön. A 70-es évek elején a Püspöki kar külön
Népénektár bizottságot hozott létre, melynek feladata a SZVU! átdolgozása volt. A bizottság elnöke előbb Werner Alajos
volt, majd halála után (1978) Rajeczky Benjámin
irányította a munkálatokat.
Az új
gyűjtemény 1985-ben jelent meg. A benne található anyag a korábbihoz
képest két területen mutat jelentős változást: a régi énekeskönyvi
dallamok mellett nagy számban kapott helyet olyan ének, melynek dallama népi
gyűjtésből származik, szövege pedig igen gyakran a 17. század egyik
legjelentősebb gyűjteményéből, Kájoni János Cantionale Catholicumából,
vagy ugyancsak a nép ajkáról. Másrészt a 70-es években a Hitoktatási Bizottság
által kiadott Kis Magyar Uzualisban
található magyar nyelvű gregorián anyaggal (introitus
és communio antifónák zsoltár-versekkel), illetve a
hasonló módon elkészített magyar gregorián énekekkel (lásd kancionale
rész gregorián himnuszait, a 400- as énekek magyar
gregorián misetételeit, az egyházi év és különböző ünnepek, valamint a
zsolozsma magyar gregorián tételeit 500-tól 842 számokig).
A zsinati
liturgikus reform fellendítette a „kompozíciós kedvet”. Nemcsak a korábbi
generáció jelentkezik új énekkari művekkel − Bárdos, Werner, Lisznyai, Halmos, Farkas, Ottó Ferenc −, hanem
újabbak is: Szőnyi Erzsébet, Dobos Kálmán, Koloss István, Büky Géza alkot
folyamatosan a liturgia számára. A 80- as évek
második felétől szinte valamennyi zeneszerző kipróbálja tehetségét az
egyházi zenében is: Sáry László, Sári József, Vajda
János, Csemiczky Miklós, Fejér György, Orbán György, Lehotka Gábor és mások komponálnak egyházi műveket,
melyek többnyire hivatásos együttesek előadásában csendülnek fel.
Egészen új
irányként jelentkezett a 60-as évek végén a vallásos beat-zene Szilas Imre Húsvéti, majd Karácsonyi miséjével. A 70-es évektől nagy számban
keletkező gitáros énekek a fiatalság jelentős részét vonzották olyan
közösségekbe, ahol rendszeresen énekelhették saját énekeiket. Repertoárjuk
vegyesen alakul: hazai és külföldről átvett, magyarra fordított énekek
egyaránt szerepelnek közöttük. (Lásd: Daloljatok
az Úrnak! kiadványt Maklári Lajos piarista atya
szerkesztésében.) A 80-as évek végétől pedig azt tapasztaljuk, hogy a
különböző lelkiségi mozgalmak − Focolare, Neokatekumenátus, Júda oroszlánjai, Karizmatikusok, Cursillo
− kialakítják az elsősorban szövegileg jellegzetes, a
többiektől eltérő énekrepertoárjukat. Tagjaik − az eddigi
tapasztalatok szerint − a saját énekanyag mellett részben őrzik a hagyományos egyházi népénekek és gregorián
dallamok egy kisebb részét, másrészt a hittankönyvek mellékleteként megjelent
újabb népi és gregorián anyagot, hiszen ezek megjelenése egybeesett mozgalmuk
születésével, s a kezdetekkor még hiányzott a
kellő számú saját anyag. A legkülönbözőbb lelkiségek és az ökumenikus
csoportok énekanyagának jelentős részét képezik az ún. taizéi
énekek, melyből több füzetnyi jelent meg latin és magyar szöveggel.
A jelenlegi
folyamatot vizsgálva azt mondhatjuk, hogy a 70-es évek óta újabb
repertoár-váltás alakul, melyben nagyon különböző minőségű
anyagok vannak jelen. Az egyes irányzatok szinte öntörvényűen mozognak a
saját útjukon, maguk szervezik műveik megszólaltatását, kiadását. Fokozott
felelősség terheli tehát azokat a szervezeteket, személyeket, akik a
korábbi korok, vagy akár a közelmúlt egyházzenei értékeinek ápolását,
továbbadását tekintik feladatuknak, hogy a jövendő korszak repertoárjából
ne hiányozzanak az általuk fontosnak tartott értékek.
(1996)