Tapasztalatok, tanulságok – élményszerűen

Galambos János Zenei Alapfokú Művészeti Iskola (Török László felvétele)

Az élményszerűség kulcsszó azoknál a rendezvényeknél, amelyekre általában érdeklődők széles körét várja a Galambos János Zeneiskola. Túl a tanári, illetve diákhangversenyeken, vendégművészeket hív meg egy-egy szólóestre vagy kamaraestre, és rangos művésztanárokat előadások, kurzusok tartására. Másik kulcsszóként a „nyitottság” kínálkozik: a tematika gazdagságából adódóan a díjtalanul látogatható rendezvények között mindenki talál az érdeklődési körébe tartozót, ráadásul a komfortzóna elhagyására, szellemi – vagy épp kikapcsolódásbeli – kalandozásra is alkalmas egy-egy program. Csak éppen tudni kell róla – és egyszer eljönni. A folytatás már szinte magától értetődően adódik.

Úgy tűnt, ennek a naptári évnek a kezdete leginkább a zongoristáknak kedvez: „A francia barokk szvitalkotó táncai” című 2025. január 8-i szakmai programnál Balog Zsolt neve is vonzerőként hatott – igaz, az alcímben nem volt szerencsés a „módszertani” utalás, mintha óhatatlanul is hangszercentrikusságot sugallt volna. A tényleges szakmai program azonban más irányt vett. Balog Zsoltot a koncertlátogatók zongora- és csembalóművészként ismerhetik, kamarazenei produkciók résztvevőjeként és dalkísérőként. A Soproni Régi Zenei Napok korábbi látogatói arra is emlékezhetnek, hogy évekig Széll Rita kurzusán (barokk táncok) asszisztenseként működött közre. Azt már kevesebben tudják róla, hogy akkreditált pedagógus-továbbképzési program keretében elvégzett egy drámapedagógiai tanfolyamot is. Jelenleg a Járdányi Pál Zeneiskolában korrepetitor. Emellett rendszeresen tart előadásokat, kedvelt korszaka a barokk, és szívesen foglalkozik a táncok történeti hátterével is.

Az előadás kultúrtörténeti keretből indult, atmoszférateremtő video-bejátszásokkal – a kulmináció pedig „táncfinálé”: hogy az elmondottak ne maradjanak meg az információk szintjén, élmény-szinten gondoskodott a tudásanyag rögzüléséről. Csak egy példa: „A tempót a koreográfia fogja meghatározni” – mondta az első hallásra is evidensnek tűnő állítást, majd a jól megválasztott látvány segítségével tapasztalati úton (belátással) győződhettünk meg erről. Később pedig aktív résztvevőként is, amikor jóleső fáradságig alkalmazhatta a frissen megtanult alaplépéseket a hallgatóság. A barokk lépésszótár alap-szókincsének a megtanulása után a lépéskombinációk az egyes táncokban különleges élményt adtak. Közelebb jutottunk annak a megértéséhez, hogy miért lehetett a francia udvar(ok)ban kitüntetett összművészeti igényű műfaj a balett. Közben pedig, szinte észrevétlenül a gyakorló pedagógus is munkálkodott, időről-időre utalva olyan „tudnivalókra”, amelyeknek a gyakorlati alkalmazása bizony nemritkán elsikkad a pedagógiai munka hétköznapjaiban. A formálás, a hangsúly-viszonyok mozgásérzethez kötése evidencia-értékű volt. Ki ne tudná, hogy a felütés a következő ütem kezdetéhez vezet – de mennyivel másként hat, ha úgy van megfogalmazva, hogy „az első lépés ütem 1-re jön, előtte az auftakt a lendületvétel”. Máris nem szabályt kell betartani (kötelezettség, brrr!), hanem értelmet nyert a formálási mozzanat! Fény derült olyan talányokra, amelyeket a kottakép alapján aligha lehet érdemben „megfejteni” (például: a 3/4-es Sarabande táncolható, a 3/2-es pedig szalondarab).

A programok időzítése mindig alapos körültekintést igényel. A délelőtt: tanítási idő a diákoknak, a délután: tanítási idő a zenetanároknak. Balog Zsolt szakmai programjára délelőtt került sor – szerencsére több zenei szakiskola lehetővé tette a részvételt a diákoknak (magántanulók előnyben!). Habár pedagógusoknak „pontszerzési” lehetőséget jelentett, nem sokan éltek vele. A gyerekeket elkísérő szülők és a jelenlévő pedagógusok örömmel vettek részt az interaktív „játék”-ban, és zenei élménnyel is gazdagodtak.

Régi terv valósult meg 2025. február 17-én Megyimóreczné Schmidt Ildikó mestertanár kurzusával (korábban a pandémia, majd időjárási viszontagságok akadályozták). A tényleges dátummal időben megjelent több fórumon is az esemény, aminek jelentőségét növelte, hogy a kurzusra más zeneiskolák is delegálhattak növendékeket. Az időpont-változások is befolyásolhatták a jelentkezéseket – mindenesetre az érdeklődés jóval túlterjedt a főváros határain (Bajáról is érkezett aktív résztvevő). Végül öt intézmény nyolc növendékével foglalkozott (35-40 perces terjedelemben) a tanárnő (rövid ebédszünettel) 11 óra és 17.30 között. A közönség érthetően zongora-centrikus volt, kivonult a Galambos János Zeneiskola zongora tanszaka, a további résztvevő intézményekből pedig a játékosok tanára(i) és hozzátartozói. Soroksár nem lett hűtlen zenekedvelő hírnevéhez: a közönség soraiban olyan szülőket is láthattunk, akiknek zeneiskolás gyermeke ezúttal nem szerepelt. A tervek szerint esti hangversennyel zárult, ahol a résztvevők teljes programjukat eljátszották, függetlenül attól, hogy a darabok közül mennyi fért a kurzusbeli „zongoraórába”.

A szubjektivitásnak az árnyékát is elkerülve, név nélkül osztanék meg élmény- és tanulságmorzsákat az Olvasókkal. Aki részt vett már kurzuson, tudja: a különleges eseményre a játékosok különbözőképp reagálnak. Van, akiben az a vágy él, hogy megmutassa felkészültségét, mások számára az jelent érdekességet, hogy első találkozásra hogyan fogadja produkcióját egy számára korábban ismeretlen, neves tanár. Az biztosra vehető, hogy a kiválasztottak koncentrált előadást produkálnak. Sőt, ez a fokozott figyelem továbbra is jelen van, ami megmutatkozik abban a flexibilitásban, ahogyan reagálnak a feltett kérdésekre, ahogyan szavakba foglalják észrevételeiket-meglátásaikat a módosult hangzást illetően. És nem utolsó sorban, magában az interpretációban. Ami a foglalkozás elején szereplés volt, több esetben érezhetően személyes tartalommal gazdagodott.

Tanárok számára rendkívül tanulságos volt ez a nap. A különböző intézményekből érkezett növendékek műsorán szereplő művek (köztük ritkán hallható etűdök, előadási darabok is) a zongorairodalom-ismeret állandó gazdagítására inspirálóak. Ismeretlenül is elképzelést lehetett alkotni az egyes tanár-diák kapcsolatokról, mind a tanárra, mind a növendékre jellemző sajátosságok észrevételezésével. Papíron tipizálva „logikusnak” tűnnek a típusok, de egy-egy elvileg ismert sajátosságra konkrét példán ráismerni: emberismeret és hallásgyakorlat szempontjából is tanulságos.

Van a gyermek részéről a megelőlegezett bizalom, amellyel kapcsolatot alakít ki a kurzusvezetővel. Őszintén válaszol a kérdésekre, néha már-már személyes beszélgetés légkörét alakítva ki. Néha kérdezni is mer (ritkán), vagy önként leáll „próbálgatni” egy-egy felajánlott új megoldást (néha ujjrendet). Másoknál az instruálás tűnt eredményesebbnek, rámutatva egyes helyek megoldatlanságára, vagy épp félreértettségére. Az érdeklődő (ám a produkciókban nem részes) pedagógus szivacs módjára minden tanulságot „felszív”. Az érdekelt tanár szempontjából az lehet tanulságos, hogy hogyan reagál új környezetben/viszonylatban a növendéke azokra az instrukciókra, amelyeket már tőle is hallott, unos-utig ismételve.

Ez a mesterkurzusok egyik csodája, s ezzel kapcsolatban hadd osszam meg egy régi kedves emlékemet. Amikor Sebők György kurzust tartott Budapesten, diákként szinte bármely hivatalos órámat mellőzve igyekeztem végigülni a foglalkozásait (egy alkalommal még keszthelyi kurzusára is elutaztam). Egyszer egy alkalmi növendéke (maradjunk a névtelenségnél) éves távlatból ugyanazt a darabot vitte. Sebők, aki Bloomingtonban élt, s időközben világszerte több mesterkurzust tartott, a világ legtermészetesebb módján emlékezett erre (a hallgatóság ereiben megfagyott a vér – mondhatni, lefagytunk, a jelöltről nem is szólva). A mindig stresszmentes légkörről gondoskodó Sebők ekkor is tudott „varázsolni”. Feltette a kérdést, mire emlékszik a zongorista, milyen problémákkal foglalkoztak (nem volt egy irigylésre méltó pillanat). És rögtön tanításra használta fel az élet-adta „mintapéldát”: kétféle magyarázata van a „felejtésnek”, az egyik az, hogy azonnal megoldotta a problémát, már el is felejtette a korábbi esetlegességet – a másik pedig, hogy megmaradt a probléma, megoldatlanul. Mert az emlékezet olyan, mint a szita, kihullanak belőle mozzanatok. S mint a szitálásnál, néha az a hasznos, ami kihullik, máskor a szitálás a fennmaradóra irányul (ő ezt rendkívül frappánsan tálalta). És idevágóan megemlíteném, amit Kurtág Mártától hallottam: Kurtág György egyszer úgy fogalmazott, hogy a Játékok sorozat darabjai olyanok, mint a krumpli. Aki a szárát, vagy a virágát fogyasztja, azt nem táplálja. A gumót kell megtalálni.

Ezen a mesterkurzuson is előjött a „kotta” problematikája – az eltérő kiadások között alkalmanként jelentős eltérések vannak (például Bartók-műveknél). Máskor viszont a kottaolvasás felelősségteljességére került a hangsúly, amikor a mestertanárnak kellett felhívni a figyelmet olyan instrukciókra, amelyek szerepelnek a kottában, sőt, megkönnyítik az értelmezést. Az értő kottaolvasás hiánya épp az ügyes növendékeknél arra vezethető vissza, hogy hamar megtanulják a darabot kotta nélkül (a hangokat, jó esetben hibátlanul, jó ritmusban, több-kevesebb tudatos dinamikai tervvel), ám ami addig nem rögződött az emlékezetükben, az a továbbiakban hiányként felerősödik. Hasonló a helyzet az ujjrendekkel (ismét bebizonyosodott: nagy a tanár felelőssége a végsőként rögződött ujjrendet illetően) – jó volt ezt „külső” megfigyelőként megtapasztani.

A felkészítő tanároknak is tanulságos lehetett a kurzus, látni növendéküket megváltozott szituációban, s felmérni, felkészítő munkájukból mi az, ami fennmaradt az emlékezet szitáján, s mi az, ami épp a hibákból maradt meg. A legélményszerűbb tanulságot az esti hangverseny adta. Nincs az az érzékeny szeizmográf, amellyel rögzíteni lehetett volna a tanítás-tanulás azonnali hasznát. Az eredményes változásoknál csak abban reménykedhetünk, hogy tartósak maradnak; ahol pedig csak nyomokban sikerült a gyors reflexió, ugyancsak a hallás-emlékezetnek van szerepe, hogy a figyelem fókuszába korábban elhanyagolt jelenségek is kerüljenek.

A legtöbbet azok kaptak ettől az egésznapos programtól, akik végigülték. Ám a csak rövid időre odalátogatók is tapasztalatokkal gazdagodhattak. Az esti hangverseny közönsége pedig hallott hét tehetséges fiatalt, akik megérdemelt sikert arattak.

Nem lehet eléggé megköszönni Megyimóreczné Schmidt Ildikónak ezt a mestertanári mesterkurzust – sem a Galambos János Zeneiskola vezetőségének, hogy élménytadó programokkal járul hozzá a zene iránti érdeklődés, a zeneszeretet mind általánosabbá válásához. Soroksáron és távolabb. És hogy e lehetőség híre mind többekhez eljusson, az a szándék hívta életre ezt a beszámolót.

Fittler Katalin