ITTZÉS MIHÁLY[1]
HÁRY-VARIÁCIÓK
Háry Jancsi Kecskeméten
Kodály Zoltán Háry János című daljátéka a
kecskeméti Katona József Színházban (1984)
„– Valakinek vagy tetszik egy produkció, vagy nem tetszik. Én például
hallottam egyszer a Varázsfuvolát gyerekek előadásában, egy pozaun
és egy zongora kíséretével. Azt lehet mondani, hogy
ez meghamisította A varázsfuvolát – nekem nagyon tetszett. Tisztában
voltam vele, hogy nem az eredeti Varázsfuvolát hallom. Ugyanakkor nagyon
érdekel az eredeti Varázsfuvola is, basszussal, tenorral, szopránnal és szépen
szóló zenekarral.”
Koltai Tamás: Alázat vagy kreativitás? Beszélgetés Fischer Ivánnal az operarendezőkről (Muzsika, 1984. március, 6. oldal.)
* * *
A kecskeméti Katona József Színház 1983–84-es évadjának egyik sikerdarabjára, Kodály Zoltán-Paulini Béla-Harsányi Zsolt Háry János című daljátékának előadására a mű címének és a hangszerelésre vonatkozó megjegyzésnek megváltoztatásával – úgy vélem – tökéletesen ráillenek a jeles karmester szavai. Vagyis: lehet, hogy aki megnézi ezt az előadást, az nem a Háry János-t látja, hallja, mégis legalábbis kellemes szórakoztató dalszínházi élményben lehet része. Amit ebben az előadásban látunk-hallunk, kétségtelenül benne van a darabban. Kínálja ezt a lehetőséget is a színpadi megvalósításhoz, amint sok másféléhez is – akárcsak minden valamire való alkotás, efféle remekművekről nem is beszélve. A gyerekek szerepeltetését a Háryban nem itt és most találták ki először, de valószínűleg ez az első eset, amikor hosszabb sorozatban játszott, igazi színházi előadásként tűnik fel a gyerekekkel előadott darab. Tizegynéhány éve pécsi ének-zenei általános iskolások kerekítettek belőle Szesztay Zsolt zenei irányításával remek – zongorakíséretes, de természetesen szcenírozott – előadást, s egy alkalommal Kecskeméten is megfordultak vendégszereplőként. Az akkori, természetesen főként gyermek-közönségnek maradandó élményt jelentett a Pécsről jött vesszőparipás Háry. Minden bizonnyal hasonló a helyzet a mostani kecskeméti előadással is ...
Persze számos kérdés tolul fel a felnőtt nézőben, aki esetleg ismeri, látta és hallotta a művet többféle megoldásban is. Ez a többféleség eléggé sajátos vonása lehet a Háry Jánosnak, hisz egyik jeles értője, rendezője és elemzője, Nádasdy Kálmán is kiemelte a transzformálhatóságát, alakváltásra való hajlamát: egy 1976-ban Kecskeméten tartott előadásában sorra vette az elsődleges felnőtt dalszínházi előadástól kezdve a más-más műfajú megoldásokat egészen a filmig, bábszínházig és az akkor még csak tervezett rajzfilmig. S itt álljunk meg egy szóra, mert Richly Zsolt rajzfilmjének televíziós premierje a kecskeméti Háry-szériával egybeesett. Nádasdy 1976-ban várakozásteljesen szólt a tervről: „És ha igaz, már törik fejüket a rajzfilmek mesterei... S ha vállalkozásuk sikerül, talán leghívebben valósíthatnák meg Johannes Háry angyali realizmusát és piramidális hazugságait.” Eszmefuttatásunkban legfeljebb egy epizód szerepe juthat a rajzfilmnek, ezért – mintegy összehasonlításul – csak néhány szót szólunk róla. Háry „piramidális hazugságaiból” több valósult meg e filmben, mint „angyali realizmusából”. A történet epizódjait sok szellemes képi, rajzi ötlet gazdagította, de bizonyosan nem Kodály Háry-ját láttuk, hanem a Garay-Paulini-Harsányi vonulat egy új, erős variánsát. Olykor nem a Háry mondanivalójának kibontását éreztük másféle műfaji eszközökkel, hanem kissé talán öncélúnak tűnő rajz-mozgások bravúrját. A zene meg – a szöveges dalok esetében érthetően kényszerű kihagyásokkal, rövidítésekkel, máskor indokolatlannak látszó áthelyezésekkel – amolyan jobbféle filmzene funkcióját kapta. Tehát aki ebben a formában találkozott először a Háry-val, tulajdonképpen nem is találkozott vele. Az már legfeljebb ízlés dolga, hogy valakinek a figurák rajza, például Háry alakja, arcvonásai stb. tetszettek-e vagy sem. Mindenesetre az a siker, amelyet Nádasdy Kálmán remélt és kívánt ennek a vállalkozásnak, elmaradt...
Ennyire lényegbevágó problémákat a Katona József Színház gyerek műkedvelőkkel rendezett előadása nem vetett fel, habár a szereplők életkorából, alkatából, hangfajából adódóan a súlyából talán mégiscsak veszített valamennyit a mű. Magától értetődik, hogy Marci mezzoszopránja nem adhatja maradéktalanul vissza a Bordal vaskosságát, humorát Marci bácsi baritonja helyett: hogy nem lehet olyan szívfájdítóan mélyértelmű Háry utolsó dala (Felszántom a császár udvarát) ha nem János, hanem csak Jancsi énekli. Félreértés ne essék: nem a zenei megoldások értékéről, hanem a szöveg és zene hordozta mondanivaló sokrétűségéről és érzelmi, történelmi, tartalmi súlyáról van szó. Legkirívóbb ez a probléma talán a majlandi kalandban, ahol gyermekkaron, s abból is lányhangokon hangzik fel a fájdalmas, szinte misztikus hangulatú ébresztő kórus és az indulós nagyabonyi nóta, majd pedig a kemény, katonás verbunkos tánc: A jó lovas katonának. Persze igazságtalanságnak veheti az olvasó, hogy olyat kérünk számon az előadáson, amire nem vállalkozhatott. Nem számonkérés ez, inkább csak magyarázat, hogy ez a Háry miért nem lehet a természet törvényei szerint sem az, aminek szerzői – elsősorban persze a zeneszerző – szánták. Nyilvánvaló az is, hogy a női szerepek esetében ez a hangfaj-különbség okozta tartalmi dilemma sokkal kevésbé áll fenn, hiszen a kislányok mégiscsak ugyanabban a regiszterben, fekvésben énekelnek, amelyben a szerep megíródott, legfeljebb a hangszín gazdagságával, a hang vivőerejével maradnak adósaink. De legalább nem énekelnek elviselhetetlenül „operásan”, hamis csengést adva a nemesen egyszerű népdaloknak. A közönség oldaláról nézve, a hangerő problémája egy általánosabb kérdést vet fel. Azt tudniillik, hogy mit is kell a hallgatónak csinálnia egy „ária” alatt. Ez is hozzátartozik a darabhoz, jellemzi a szereplőt, hát jó lenne odafigyelni, hisz lehet, hogy a lényeges mondanivaló éppen ott van elrejtve. Ez kézenfekvő, csak éppen a gyermekközönség számára talán nem egészen világos, még ha iskolai tananyag is történetesen éppen a Háry. Mai agyonzenélt világunkban a felnőttektől is azt látják, hogy a zene háttér az élet számos más eseményéhez, s amikor a muzsikával olyan szituációban találkoznak, hogy az éppen nem a szórakozást, pontosabban a szétszórást, kikapcsolást szolgálja, hanem a figyelmünket igényelné, hogy kifejthesse önmaga hatását, akkor sem vagyunk képesek ennek a hallási, szellemi és lelki feladatnak az elvégzésére. Nos, ha mondjuk még a hangerő sem kényszerítő, figyelemre ösztönző, a kíséretben meg „túlságosan sok”, számunkra „érthetetlen” esemény zajlik le, akkor felmentve érzi magát a közönség (egy része), hogy a maga érdekében és a mű tiszteletétől is hajtva, figyelemmel hallgassa és meghallja a dal, a zene mondanivalóját. Távolabbi (zene)pedagógiai kérdésekhez elkalandozni, már kár is volna.
Maradjunk azonban még egy kicsit a közönségnél: kinek szól a Háry? Miért, miért se, az utóbbi évtizedekben az a kép alakult ki talán róla, hogy jobbára csak gyermekeknek való szép, kedves, komoly, tréfás mese. Még a budapesti Operaház is többnyire csak ifjúsági előadáson vagy az opera műfajában kezdő közönségnek játssza. A világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy nagy baj lenne, hogy ezzel a művel már egészen fiatalon megismerkednek az iskolában a gyerekek, hisz így talán az övék marad egy életre, s egyszer-egyszer újra hallva mélyebb rétegeibe is leásnak, jobban sajátjukká válik az egész. Kétségtelen érdeme a kecskeméti előadásnak is az, hogy egyféle Háry-megvalósítással a városbeli és a közelebbi-távolabbi környékből érkező iskolásokat is megismerteti élő előadásban. A Háry János, Kodály Zoltán és szerzőtársai műve azonban ebben az előadásban is szólhatna jobban a felnőtt közönségnek, ha jobban elfogadná a felkínált lehetőséget. Nem, nem azért, mert olyan kedvesen, aranyosan adják elő a tehetséges, ügyes, jól betanított gyerekek, hanem azért is, mert ez az előadás is hozzásegít a maga eszközeivel ahhoz, hogy más oldalról is megismerjük, jobban megértsük ezt a sokszínű és mélyértelmű darabot.
A mű több kritikusa rótta meg a szöveget népszínműves jellegéért, szellemeskedőnek látszó szövegéért. Kétségtelen, hogy vannak ilyen rossz irányban kiélezhető, az olcsóbb humor felé csábító részletei, főként, ha az előadás erre még rá is akar licitálni vagy tanácstalanságukban a prózamondáshoz kevéssé szokott operaénekesek ezt a nemesnek aligha mondható megoldást választják. A kecskeméti előadás egyik fő érdeme, hogy a gyerekek ajkán ezek a mai ízlésünk szerint talán kétes értékű, mondjuk a zene nemesebb humorához, átszellemült lírájához képest disszonánsnak ható bökversek, népieskedő párbeszédek kedvesen, szellemesen, egyszóval természetesen hatnak. Ebben is feltűnik az előadás fő jellemzője: a játék. Nem rosszul komolykodó hazafias történelmi példázat, hanem ebből is megőrizve egy csipetnyit, összetett népi játékként lép elénk Szigeti Károly rendezésében. A Háry-történet valóságos-képzelt ideje után nem sokkal Kölcsey a Lengyel László-játékot ajánlotta kortársai figyelmébe. S mi más ez a hidas-játék, mint öntudatlan játékos és művészi átélése a történelemnek? Szigeti Károly rendezése tudatosan épít a népszokások, népi játékok számos tartalmi és mozgásos elemére. Kezdve az előadást indító kiolvasótól a tótágasig, cigánykerékig, ostorozásig, bakugrásig, karikázótáncig, lakodalmas szokásig stb. A táncok megfogalmazásában Zsuráfszky Zoltán volt segítségére. Olykor talán maguk sem bíztak énekeseik hangjában, mert szükségesnek látták a háttérbe komponálni néhány jó mozgású siheder táncát. A darab és az előadás stílusát azonban nem törték meg ezzel – szerencsére. A Háryban azonban akad jó néhány részlet, amikor eredetileg is szükség van a mozgásra, táncra, pantomimre. Ilyen a híres-nevezetes zenélő óra jelenet. Az öntudatos, testőrré előlépett Háry elcsodálkozik ugyan, de mindjárt meg is bírálja a nagyhírű látványosságot, mondván, hogy nem jó, mert a huszár jön ki utoljára, holott mindig első a csatában. Ez nem puszta vicc, nem jópofáskodás, hanem a Háry-figurában megtestesülő mondanivaló lényegéhez tartozik. Ezért bármennyire is kedves a kicsit szedett-vedett népszokás-figurák felvonulása órabábukként, gyengíti a szerzői szándék érvényesülését. Mert ugyan hogyan lehetne a gránátos vagy dragonyos helyett a kiszézéshez használt szalmabábut és társait összehasonlítani a magyar huszárral?
A császári udvar bevonulását kísérő ironikus, groteszk induló nem cirkuszi muzsika, csepűrágók és udvari mulattatók, bukfencvető bohócok mutatványainak kísérőzenéje. Kegyetlen zenei jellemképe inkább az üresfejű, felfuvalkodott hatalomnak – amint azt ugyancsak Nádasdy Kálmán hangsúlyozta már idézett tanulmányában. A tétel belső zenei és tartalmi tagolása érzékenyebb, folyamatosabb mozgási megfogalmazást, dramaturgiai felépítést igényelt volna még akkor is, ha megmaradnak a játékos, mutatványos elemek túlsúlyánál. Napóleon csatája meggyőzőbb, jobb megoldásban került színre felidézve a hajdani falusi legénykék sokféle tréfás, harcias játékát. A vad paripa betörése meg egyenesen remek.
Nem véletlen, hogy külön kitértünk a zenekari tételek színpadi megvalósítására, hisz ezek kínálták a legtöbb lehetőséget a játékot előtérbe állító rendezői koncepció érvényesülésére. Jelentőségüket Szabolcsi Bence így foglalta össze: „...játékos fantáziazenék szólalnak meg, amelyek a mese dekorációit adják, igazi színpadi zenék, kulisszák, a nagy háttér, a szélesebb távlat szolgálatában. Ezekkel a zenékkel, ezekben a zenékben hisszük el a hihetetlent. Háry kalandjait, a világ végét, a télből a nyárba lóduló silbak-házat, a Burg katonákat forgató toronyóráját, a palota tetején végrehajtott lóidomítást, Napóleon meghódolását a magyar huszárok előtt.” Igaz, azt is hozzáteszi Szabolcsi, hogy „...ezek csak részletek, epizódok, fűszerei a derűs humorú mesének. Ezekkel Háry falusi hallgatósága is úgy van, hogy hiszi is, nem is, mosolyog is rajta, meg nem is. De hátra van, hogy az egészet elhiggye, s vele elhiggyük magunk is. Hogy az egész történet emberileg hitelessé váljék, s megszólaljon benne a legmélyebb alaphang, a legmesszebbre zengő poézis, álom és valóság, bánat, vágy és remény egybehangzó szimfóniája.”
Berta István (Marci
bácsi) és Szabó Dezső (Háry János) Kodály daljátékában
(Katona József
Színház, Kecskemét, 1984) (Baghet Iskander
felvételei)
A részletekhez és egészhez a praktikus és illúziót keltő díszleteket Banovich Tamás; a kedves, egyszerű, mégis színpompás, a kalocsai hímzések révén egy kis vidékünkhöz kötő helyi ízt is adó jelmezeket Rátkai Erzsébet tervezte. Szigeti Károly rendező és asszisztensei általában elfogódottság nélküli, jól karakterizáló szövegmondásra és mozgásra serkentették a szereplőket. Háry megszemélyesítője ugyan inkább csak címszereplője volt a darabnak, a főszerepet Örzsének adta át. A többi kiemelt szereplő rokonszenvünket megnyerve, ügyes játékkal csatlakozott a főhősökhöz. A rendező helyesen tette, hogy az énekszámokat – egy-két esettől eltekintve – nem terhelte meg a szereplők mozgatásával, s a kórust is általában „oratórikusan”, statikusan kezelte. A látványról másként gondoskodott. Kósa Gábor az eredeti hangzásképet megközelítően igazította át a kisebb zenekarra a hangszerelést. Zenei irányítása stílusos volt, olykor talán mégis lehetett volna kicsit határozottabb. A zenekar teljesítménye legalábbis változó színvonalú volt. Összjátékban, tisztaságban, zeneiségben nem mindig jelentette az előadás biztos támaszát. A kórust betanító Szabó Márta és az énekes szólisták korrepetitora, Korbné Hajdú Katalin igen jó munkát végzett.
Amikor a Háry-előadás kecskeméti terveiről tudomást szereztünk, sokan kétkedéssel fogadtuk. Végül is a több tucatnyi előadás a vállalkozószelleműeket igazolta. Derűt fakasztó, kedves, ötletes előadást kaptunk. Ha nem is Háry János, de Háry Jancsi megjelent a Katona József Színház színpadán. Ha más nem történt volna, mint az, hogy az előadásban részt vevő seregnyi gyerek, szólisták és kóristák, játékosok és táncosok egy életre való élményt és útravalót kaptak egy maguk előadta remekmű révén, akkor is feloldozást érdemelnek a kényszerű hiányok és a hibák. Ha a művészi felelősségvállalás az emberi felelősségvállalást is gyarapítja bennük, s közben még közönségük szórakoztatására és épülésére is módot adtak, akkor valóban elmondhatjuk, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy a mű legfőbb alkotója, szellemiségének meghatározója, a kecskeméti születésű Kodály Zoltán életműve valóban itthon legyen ebben a városban.