LEGÁNÿ DEZSŐ
A RÉGI ZENEAKADÉMIA[1]
A Zeneakadémia a Liszt
Ferenc téren (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
Miért sorolhatja
a 20. század Magyarországa világhírű művészeinek sorába Bartókot, Kodályt,
Dohnányit? Mert még mielőtt kibontották szárnyukat a Bécs zenei vonzáskörébe
eső Pozsonyban, Nagyszombatban, ahol fiatal korukat élték, s ahonnan a korábbi
szellemi áramlatok Bécsbe sodorták volna ki őket, az 1875-ben megnyílt
Zeneakadémia már mágnesként vonzott mindenkit Budapestre, aki egyszerre érezte
magát tehetségesnek és magyarnak. Szerencsésebb kor gyermekei voltak, mint
Liszt, akinek előbb el kellett Magyarországtól szakadnia, hogy világhírnévvel
találhasson haza, vagy mint Erkel, aki sohasem szakadt el, ezért be kellett
érnie azzal, hogy nagyságát csak szülőhazájában ismerjék el.
A Zeneakadémia
nem máról holnapra született meg, létrejötte egy
folyamatnak volt szerves része. Az 1867-es kiegyezés után sürgetővé vált az az
igény, hogy megszervezzék az országos hatáskörű felsőfokú tanintézeteket. Ennek
a törekvésnek kezdete szerencsés időkre esett, ilyen célokra egyre bőségesebb
anyagi források nyíltak meg. A nagyon kedvező időjárási körülmények nyomán
éveken át rekordtermést takarítottak be az országban, s az Európa nyugati
részét sújtó sorozatos időjárási viszontagságok, a mezőgazdaság sanyarú
eredményei következtében Magyarország terményei itt kitűnő piacra leltek. E
gazdaságilag pezsgő években az országgyűlés pénzügyi bizottsága, melynek Erkel
barátja, Csengery Antal volt a vezéralakja, határozatilag kimondta a Zeneakadémia felállítását, s a
jelen volt Andrássy
Gyula miniszterelnök megígérte a
bizottságnak, hogy személyesen fogja kérni Lisztet: maradjon Magyarországon.
Andrássy már egy hét múlva meglátogatta az idős mestert, s amire Liszt életében
nem volt példa: egy miniszterelnök tolmácsolta neki az ország kérését. Lisztre
mélyen hatott e páratlan ragaszkodás. Másnap, köszönetül, Deák Ferencnél vizitelt. Andrássy nem érte
be ennyivel: felterjesztésére fél év múlva Lisztet kinevezték magyar királyi
tanácsossá.
Minden ország
törvényhozása lassan őrlő malom. A végjátszmára 1873 februárjában került sor,
amikor Apponyi Albert első, nagy képviselőházi beszédének és Deák Ferenc
pártoló felszólalásának hatására csaknem egyhangúlag megszavazta az
országgyűlés a Zeneakadémia költségeit. Liszt, Erkel és társaik akkor egy
huszonöt tanárral és minden tanszékkel megnyíló, nagyszabású Zeneakadémia tervezetét
dolgozták ki és fogadták el. Azonban szinte még meg sem száradt a tinta a
tervezeten, amikor az egész Európán végigszántó
gazdasági válság, a bécsi tőzsdepánik, a pénzügyi spekulánsok üzelmei és az
éveken át tartó katasztrofális időjárás hirtelen alapjáig megrendítették
Magyarország anyagi helyzetét. Csak mintegy hét év múlva tudott az ország
ziláltságából kilábolni.
A Hal tér (ma Budapest V., Március 15. tér) 1900-ban
(Fotó: Fortepan
/ Képszám: 82466)
E mélyponton,
1875 novemberében nyílt meg a Zeneakadémia a Hal tér egyik bérházában, amelyikben
Lisztnek lakást is biztosítottak. Hol volt már a huszonöt tanár és a számos
tanszék káprázata! A tanári kar mindössze négy főből állt, közülük Erkel
egyúttal igazgató, Liszt pedig az intézmény elnöke lett. A sivár anyagiak
láttán Liszt maga korlátozta bölcsen a Zeneakadémiát a minimális és az ország
zenei fejlődése szempontjából legfontosabb tanszékekre, hogy a magyarországi
felsőfokú zenei oktatásnak legalább a csíráját átmentse a jövő számára.
Harmincnyolc növendékkel kezdték a működést, és négy év múlva, 1879-ben
nyolcvannyolc növendékkel költöztek át a Vörösmarty utca és Sugár (Andrássy)út sarkán most is
magasló, Zeneakadémiának méltóbb épületbe.
Az Andrássy úti palotában működött 1879-től a
Zeneakadémia
(Forrás: Vasárnapi Újság,1907. május 12.)
Ott, az első
emeleten rendezték be nagy gonddal és igen szépen Liszt utolsó budapesti
otthonát. Ideális fekvésű volt ez a lakás. Nemcsak azért, mert Budapest
legreprezentatívabb útjára nyílt. Liszt, ha nem utazással, a dobogón,
zongorájánál vagy íróasztalánál töltötte napjait, akkor olvasott, a szellemes,
nagy társalgó emberek közé és hangversenyekre járt, meg tárlatokra, mert minden
európai zeneszerző között ő volt a képzőművészetek legnagyobb csodálója. A régi
Zeneakadémia tőszomszédságában állt a Műcsarnok (napjainkban Bábszínház), és közvetlenül mellette, a ma
is fennálló épületében, már akkor működött a Képzőművészeti Főiskola. Nem is
lehetett volna akkor Budapesten művészibb környezetben helyezni el a
Zeneakadémiát és abban Liszt lakását. A hallgatag és magányosságra hajló Erkel,
a vérbeli operaszerző és karmester, egy időre szintén a Sugár úti Zeneakadémián
találta meg a legmegfelelőbb otthont, Liszt fölött, a második emeleten. (Később
a növendékek létszáma megnövekedett, és több tanteremre is volt szükség, így
élete utolsó 10 évére át kellett költöznie a közeli Király utcába.) A
Zeneakadémián közel élt Pest különböző részein lakó fiaihoz, és az épület
elhagyása nélkül láthatta el a rá háruló, irgalmatlanul sok zongoratanítást.
Amellett onnan nem volt körülményes eljárnia operaelőadásokra és a pesti
sakk-körbe sem, melynek akkor, mint az ország egyik legjobb sakkozója, hosszú
évekig elnöke volt. Az új épületbe költözés egybeesett az ország fokozatos
anyagi talpra állásával. Ez lehetővé tette a Zeneakadémiaműködésének bővítését.
A kezdeti zeneszerzés és zongora tanszékhez még Liszt életében orgona-, ének-,
hegedű-, gordonka-tanszakot szerveztek, intenzíven folyt a karének-tanítás, s a
zeneszerző-növendékek zenekari műveit évzáráskor a Filharmonikusok zenekara
adta elő; ők kísérték a legjobb szólisták évzáró fellépését is. A fellendülés
1875-től Liszt 1886-ban bekövetkezett haláláig folyamatos volt. A tanári kar
ezalatt négyről tizenhárom főre gyarapodott. Többségük magyarországi születésű
volt, viszont Volkmann, Koessler, Passy-Cornet németországi, Popper prágai. A tanári kar vallási
megoszlása sem váltott ki semmiféle ellentétet: Liszt, Erkel Ferenc és annak Gyula fia katolikus volt, Ábrányi református,
Gobbi és Popper zsidó, az aradi születésű Nikolits görögkeleti (de egyúttal nem a
pesti szerb, hanem haláláig a román egyházközség kántora). A képhez tartozik
még, hogy a Liszt legszűkebb budapesti köréhez tartozó és halála után a
Zeneakadémia elnöki tisztét 22 éven át betöltő Mihalovich horvát
családból származott. Ugyanilyen nyitott volt a Zeneakadémia növendékek
tekintetében is, ha középfokú zenei ismereteket megszerezve a felvételi
vizsgákon is megfeleltek. Liszt életében több mint 130 zongoraművész,
zeneszerző, orgonista, énekes nyert diplomát, s közülük nem egynek a pályája
magasba ívelt. Lisztnek 51 magyar és 25 külföldi növendéke volt a
Zeneakadémián. Maga választotta ki őket a legjobbak közül, s a magyarok közt
közel negyvenet Erkel fejlesztett fel a Liszt által megkívánt mértékig.
A külföldiek
némelyike messzi földről jött Liszthez, Oroszországtól Svájcig és Hollandiáig,
többségük pedig német nyelvterületről. Egy csoportban foglalkozott velük a
lakásával szomszédos hangversenyteremben, hetenként háromszor, alkalmanként 2-3
órán át, hogy a legkülönfélébb művekben hallhassák egymást, Liszt
észrevételeit, sőt gyakran közbeavatkozó játékát is. Mindenkit ingyen tanított,
mint évtizedek óta bárhol Európában, és zeneakadémiai tevékenységéért egyetlen
járandóságként csupán a lakást fogadta el. S midőn egy bürokrata olyan
rendelkezést bocsátott ki, hogy a Liszt által önszántából vállalt, de a
Zeneakadémiára be nem iratkozott vagy azt már elvégzett hazai és külföldi
tanítványai a Liszttől ingyen az államkasszába, azonnal áthelyezte óráit a
zeneakadémiai hangversenyteremből a lakásába. Ott tanított tovább, azért is
ingyen. Betegen sem hagyott el órát, sőt, őt közelről érintő, lesújtó halálhír
vételekor sem Áldozatos munkájára a koronát az évenként megismétlődő
visszatérése Budapestre tette fel. Sokszor kemény télben utazott, majd mindig a
derűs Olaszországból, hogy a koncertévad idején, tanításával, a legszélesebb
nyilvánosság vagy éppen szűkebb körök előtt zajló, mindig tiszteletdíj nélkül
adott vagy éppen jótékony célra rendezett fellépéseivel, rendszeres
hangversenyszerepléseivel fejlessze az ország zenei életét.
Erkel volt a
régi Zeneakadémia másik nagy példamutató alakja. Mint a Nemzeti Színház
operarészlegének vezető karmesterét, másfél évvel a Zeneakadémia megnyitása
előtt, 37 évi működés után váratlanul és megalázóan nyugdíjazták. Aztán ugyanaz
a minisztérium, amelyik nyugdíjazta, hat héttel az Akadémia megnyitását
megelőzően hirtelen kinevezte igazgatónak és tanárnak, mert rádöbbentek, hogy nélküle az intézménynek még a csírája sem életképes. Erkel
nem a sérelmeit nézte, hanem az ügyet: évekig ő volt a Zeneakadémia egyetlen
zongoratanára, minthogy Liszt csak a legkiválóbbakat vette át tőle, arra az
időre, amíg itthon tartózkodott. Ő is pódiumra nevelt, de egyénenkénti
oktatással, nagy súlyt fektetett a lapról játékra és a rögtönzési készség
fejlesztésére, ami nélkül Liszt sem tudott valamirevaló zeneszerzőt és
zongoraművészt elképzelni. Erkel akkor is az ügyet nézte, amikor 67 és 74 éves
kora közt évente 23-33 zongora főtanszakos növendéket kellett oktatnia. Még e
rengeteg munka miatt sem fordított hátat az intézménynek. Több éven át, egészen
Liszt közbeavatkozásáig hiába kérlelt segédtanárt a kíméletlen minisztériumtól.
Úgy segített magán, ahogy egy kiváló sakkozó tud: szimultán tanított, két,
egymás melletti teremben. Megmutatta az egyik növendéknek, miként gyakorolja az
éppen órára hozott művet, míg a másik növendékkel foglalkozik, aztán a két
terem közt ide-oda ingázott. Ezért ugyanúgy elítélte a bürokrácia, mint Lisztet
az ingyenes, nem az állam pénztára javára folytatott munkájáért.
Mire tanít a Zeneakadémia Liszt haláláig
feljegyzett története? Csak nagy terveknek érdemes élni. Szűk időkben fel nem
adni a tanítást a hangversenyteremből a lakásba szorultan sem, mint egykor
Liszt, tanítani és játszani szimultán is, mint egykor Erkel. Mert helyettünk
küzdelmünket senki meg nem vívja.
A
Zeneakadémia 1940-ben
(Fotó: Fortepan / Képszám: 24145)