Beszélgetések Bárdos Lajossal[1]
(6/4.)
–
Az Önök nevezetes kezdeményezése volt az „Éneklő Ifjúság" mozgalom
létrehívása. Hogyan került sor ezeknek a hangversenyeknek a megszervezésére és
mi volt a mozgalom célja, lényege?
– A kezdet, az igazi
kiindulópont két Kodály-gyermekkar volt. Ezeket ő a Wesselényi utcai polgári
fiúiskola énekkarának és vezetőjüknek, Borus Endrének
írta.[2] Bemutatójuk szűk körben, de igazi szenzáció
volt: ezt is, így is lehet! Mi tovább erősítettük Kodály igazát. Rendre
érkeztek hozzánk a kérő levelek: küldjünk ilyen műveket. 1934 tavaszára már
annyi anyag gyűlt össze belőlük, hogy eszünkbe jutott pontosabban drága jó
feleségemnek jutott az eszébe a koncertrendezés is. Sosem felejtem el, egy este
azt mondja: Most már annyi kottátok van, miért nem mutatjátok be a
Zeneakadémián is, egy ilyen hangversenyen? Ő találta ki az „Éneklő
Ifjúság" kifejezést is... Éneklő Ifjúság címen rendeztük meg 1934
áprilisában nyolc ifjúsági kórus közreműködésével az első ilyen, emlékezetes
hangversenyt, amelynek a végén először hangzott el közös ének, Gebhardi Glória-kánonja. Az énekkarok a hangversenyterem
pódiumán, az oldalerkélyen és a hátsó, második emeleti erkélyen helyezkedtek
el. A közönség számára frenetikus, teljesen újszerű élmény volt, ahogy a
kánonbelépésekkel az egész terem zengeni kezdett. Azóta, örvendetes módon, ez
szinte mindennapos lett, de akkor még rendkívüli volt. Attól kezdve nekilendült
a mozgalom.
A régi ízlés
falait nem volt könnyű áttörni. A leggyorsabban az ifjúsági kórusoknál
sikerült, mert ott még nem volt régi kedvenc, beidegzett pum-pum
„szerenád”, ami az öreg dalosoknak a szívéhez nőtt. Kodálynak volt egy szép
mondása egyszer: az új táblára könnyebb rajzolni, mint az összekarcolt, régi
táblákra... Az új befogadására az ifjúság volt mindig a legalkalmasabb. Az
iskolai énekkönyvekben továbbra sem kaptak helyet a népdalok, de a mozgalom
terjeszkedett. Hogy miért? Magyarázat helyett megtörtént esetet mondok.
Sátoraljaújhelyen hat iskolai énekkar szereplését hallgattuk. A helyi gimnázium
kórusa kiválóan szerepelt. Mellettem ült az iskola igazgatója, s gratuláltam
neki, mondván, hogy a sikerekben bizonyára az ő zeneszeretete is benne
rejlik...Nem, kérem, én botfülű vagyok válaszolta. Én csak a gyerekek kipirult
arcán, csillogó szemén látom, hogy nekik ez örömöt szerez. Örömöt, amiből én
nem részesültem, amiből engem kihagytak. Nem akarom, hogy ők is kimaradjanak
belőle.”
Egyre-másra
kapcsolódtak be vidéki, nagyobb városok... Elvünk volt. hogy csak azt a közös
hangversenyt szabad „Éneklő Ifjúság”-nak nevezni,
amelyen legalább négy-öt kórus működik közre és feltétlenül van közös éneklés
is. Tehát van benne bizonyos nemes vetélkedés: mindenki külön-külön is
megmutatja, mit tud. De megmutatja azt is, hogy össze is tud fogni a sajnálatos
magyar hagyománnyal, a széthúzással szemben valami olyan nemes munkára, amit
egyedül nem tudott volna elvégezni. Még későbben, 1937-ben aztán már nagy
merészen a pódiumról a közönség felé is fordultunk, és kezdtük megénekeltetni a
közönséget is, ha csak egy-két népdal vagy egy-egy szerényebb kánon erejéig is.
Ha az egész „Éneklő Ifjúság” mozgalom legszűkebb meghatározását keresem, a közösségi muzsikálás ki-fejezés jut
eszembe.
Munkánkat a
második világháború szakította félbe. Addigra azonban az iskolai kóruskultúra
és az Éneklő Ifjúság mozgalom olyan mélyen meggyökerezett, hogy a pusztulás
ellenére is azonnal, mégpedig kedvező körülmények között éledt újjá. Felelős
pozíciókba kerültek az ügy elkötelezettjei, végre az iskolai énekoktatásban is
méltó helyet adtak a népdalnak.
Bár mindmáig
félreértések is nehezítik a mozgalmat. Sokszor tiltakoztam már a versenyek, a
minősítések rendszere ellen. Az öntevékeny mozgalom-ban nem a minőség a
legfontosabb, hanem a mozgalom léte, élete, az, hogy a kis- és nagydiákok
örömüket leljék az együtténeklésben! Lehet ugyan mind
nagyobb követelményeket támasztani, de tudok róla, hogy énekkarok feloszlottak,
mert nem nyertek a versenyen, nem kapták meg a remélt minősítést. Hibás
szemlélet - hibás gyakorlat.
–
Említette Tanár Úr, hogy hanglemezeket is készítettek és terjesztettek. Mikor
volt ez, milyen cégnél, s hozzáférhető-e még ezekből néhány példány?
– Nem kellett
valamilyen lemezcéghez menni, hanem voltak stúdiók, amelyek megrendelésre
gyártottak lemezeket. Az első ilyen hanglemezünk Kodály Székely keservese volt
és hat székely népdal. Nagy István marosvásárhelyi diákjainak előadásában. Mi
aztán lapjainkban hirdettük, propagáltuk ezeket – sajnos, túl sokra nem
jutottunk, mert ez már a háború első éveire esett, s akkor már kezdődött az
anyaghiány és az egyéb nehézségek. Bizony nem tudom, hol lehetne megtalálni azt
a teljes készletet... Talán húsz-huszonöt lemezről lehetett szó. Sajnos, az
ostrom alatt a házi példányok elpusztultak. közoktatásról még annyit: ma már
alig lehet elképzelni, milyen volt a helyzetünk ezen a téren. Akkoriban
egyszerűen tilos volt A zenei népdalt tanítani az iskolákban, mert nem volt
benne a tantervben, a tankönyvekben. Az akkori énekkönyveket elejétől végéig
egyetlen szerző, egy derék pedagógus „komponálta” a benne lévő összes dallal
együtt. Egy szál nemesebb dallam sem volt azokban. Bach. Mozart vagy Schubert
melódia... A kollégák lázadó, szinte forradalmi lelkesedése tette csak
lehetővé, hogy az előírások ellenére mindez megváltozzék. A mi kis külön
kiadványainkból. népdalgyűjteményeinkből (a 101 magyar népdalból, a Madárkából,
a kánon-füzetekből meg a népdal-lapjainkról) tanítgatták
a népdalokat, a jóízű kis kánonokat. Aztán örömmel írták nekünk: „Amióta ezeket
tanítom, nincs gondom a fegyelmezéssel!” Meg aztán: „Legutóbb a kicsöngetés
után elkezdtek a gyerekek kiabálni: ne hagyjuk abba! Énekeljük még egyszer el a
szúnyog-kánont, mert az olyan muris...” – Kíváncsi vagyok, melyik más tárggyal
lehet ezt elérni? De jellemző volt például az a levél is, amit – jól emlékszem
– Jászárokszálásról kaptunk. A kolléga megírta, hogy bejelentették: a jövő
héten jön a szakfelügyelő. Szól is a gyerekeknek: bajban vagyok, fiúk! Jön a
szakfelügyelő bácsi, és mi egyet sem tanultunk a tankönyvben lévő dalokból... A
hetedik padban föláll egy megtermett jász legényke: „Ne tessék félni, tanító
bácsi, majd mi letagadjuk (!), hogy népdalt tetszett tanítani!” A történelmi
helyzetkép nem egyedül Jászárokszálláson volt ilyen. Nem a tankönyvet tanítom –
mondogatták a kollégák, hanem a kis könyveket” ...
De ha az anyag
valóban élő, jó, előbb-utóbb áttöri a kínai falakat. 1938-ban jutottunk el
odáig, hogy kiadhattuk Kerényi György és Rajeczky Benjámin Énekes ábécé”-jét a 10-14 éves tanulók
számára, négy osztályra való módszeres felépítésben. Ebben a könyvben aztán nem
volt egyetlen tandal és tanszöveg sem, csak magyar népdal és más népek dalai,
meg a műzene nagy mestereinek ideillő dallamai. A két első kiadás hatósági
engedély nélkül is gyorsan elfogyott: 1940-ben, mire a harmadik kiadáshoz ért a
dolog. nagy nehezen megadták a használati engedélyt... A végső győzelmet az ügy
1943-ban érte el, amikor Kodály és Kerényi Iskolai
énekgyűjteménye” már egyenesen a minisztérium megbízásából jelent meg.
–
Viszont manapság ellenkező veszély van: sok helyen a népdal is unott etűddé,
nemszeretem-tananyaggá vált. Már az én egykori osztálytársaim között is sokan
végezték el úgy a Zeneakadémia karvezető és középiskolai énektanárképző tanszakát, hogy maguk sem tudtak igazán, meggyőzően népdalt
énekelni...
– Baj! Elsősorban
a pedagóguson múlik, mennyire tud kedvet teremteni ahhoz, amit tanít. Ha ő maga
nem érzi a szépségét, nem lelkesedik érte, természetes, hogy nem is tudja azt
átadni, másokban felébreszteni. De van a dolognak másik oldala is: amikor szép
volt, de még tilos, mindenki szerette... Most bár szép maradt, de kötelezővé
vált, elkezdik unni. Vajon csak magyar szokás: ha már „muszáj", akkor nem
lelkesedünk érte? A népdal nem avul el, mert igazi művészet. Azt szoktam
mondani a kollégáknak, hogy úgy kell népdalt tanítani, mintha ma is tilos
volna... Aki ezt a varázslatot meg tudja tenni, ma is megszerettetheti a
népdalt. Éppúgy, mint bármilyen más, „nagy” zenét. Egyébként a karvezető
tanszak munkáját már régóta nem ismerem belülről, de ha az ilyesmi hiányzik
belőle, az bizony nagy hiba. Azonban még ennél is fájóbb a tanítóképzők
helyzete. Miután a tanítói pálya a mai fiatalság szemében nem valami vonzó,
azért válogatás nélkül fölvesznek oda olyanokat is, akiknek semmiféle hallása,
zenei érzéke sincs. (Manapság újra van zenei képességvizsgálat a felvételnél. A
Szerk.) Nagy részük azért kerül oda, mert máshová – orvosnak vagy ki tudja,
minek – nem vették fel. Csak jöjjenek tanítónak, ha nem tudnak is egy szó-mi-t
visszaénekelni?! Hogyan lehessen akkor elvárni tőlük, hogy a népdalt, vagy
akármi más, jó zenét szeressenek és ezt a szeretetet továbbadják? Nem az
adatok, az elméleti tudnivalók bezsúfolása a fejekbe, nem ez a fontos! Azokat
úgyis elfelejtik. A pedagógus igazi feladata, hivatása az, hogy kedvet keltsen
a gyerekekben a tantárgya iránt. Megszerettetni velük az éneket, ez a cél. Mert
akkor övék marad egy életen át.
–
Végül hadd kérdezzem a zeneszerző Bárdos Lajost: hogyan látja ma, 1984-ben a
magyar népdal szerepét mai zenekultúránkban? A fiatal zeneszerző generáció
számára vajon járható út-e a népdalok olyasfajta feldolgozása, amilyet Bárdos
Lajos életművében is bőségesen találunk?
– Erre először a
múlttal felelnék. Nekünk a húszas-harmincas években voltak énekkaraink, de nem
voltak olyan művek, amelyeket igazán a sajátunknak, magyarnak érezhettünk
volna. Történelmi szükségszerűség volt, hogy az új karirodalomból, amelyet mi
magunk is igyekeztünk létrehozni, népdalainkat ne zárjuk ki. Hiszen ezeket a
kincseket érő dallamokat akkoriban az új karirodalomból, amelyet mi magunk még
a maguk egyszólamúságában sem ismerték. Azonban ma népdalkórusok készítését
ajánlani a fiatal zeneszerzőknek fölösleges. A népdalletétek betöltötték
missziójukat; de miután továbbra is lesznek kórusok, amelyek ezt a műfajt a legmagasabbrendű műzenével egy időben ápolni akarják, lesz
funkciójuk a jövőben is. Hogy egy kompozíció kihullik-e az „Idő rostáján” amúgy
sem attól függ, hogy népdalra épül-e vagy valami másra. És ha kivételesen egy
fiatal szerző különlegesen szép, érdekes dallamra akad, ami a letétben, ám
mondja ilyet is. De semmiképp sem várhatjuk el, még csak nem is ajánlhatjuk ezt
nekik. Van az új stílus, az új karirodalom kialakításában éppen elég más,
történelmi feladatuk.
(Folytatjuk)