Történetfüzér az életmentő zenéről

Guðmundur Andri Thorsson: Valeyri keringő

Fordította Veress Kata, borítókép Borsódy Eszter

(Polar Könyvek, Budapest, 2021.)

Életem során három skandináv országban lehettem otthonos, Izland, az Atlanti óceán 2019-ben mindössze 364.260 főt számláló, ellentmondásokkal, óriási hideggel, vulkanikus eredetű forrásokkal teli szigetországa fölött pedig csak kétszer röpültem át, éppen harminc éve, amerikai előadókörutamra menet, illetve a visszaúton. Most viszont a lemélyebb, legtisztább nagybetűs Irodalomnak és Zenének szóló főhajtással olvastam el újra meg újra Guðmundur Andri Johansson izlandi író kisregényként, történetfüzérként is nagyregénynek beillő Valeyri keringő című hatodik prózai művét, amelyet 2013-ban az Északi Tanács Irodalmi Díjára jelöltek. Úgy vélem, ez a remekmű minden elismerést, nemzetközi ismertséget, visszhangot megérdemel az aktív muzsikusoktól és a zenebarátoktól, világszerte. Rögtön a könyv első oldalain lélegzetelállító „ahá” élményben lehet részünk, amikor a történések helyszínén ilyen helyiérdekű ragadványneveket olvashatunk: Lundás Lalli (egy kedvenc lundájával mászkáló férfiú), vagy Sietős Árni (a falucska szíveként működő kórus basszistája), vagy éppen hajós Guðjón, Tonnás Tóni, az egykor legsikeresebb halász, a későbbi fővárosi „halászkirály” és a helytörténész Múzeumos Andrés…

A szép és okos fülszöveg nyilván nem véletlenül nevezi az 1957-ben született szerzőt apja, Thor Vilhjalmsson. a nouveau roman izlandi meghonosítója méltó és sok műfajú (Még a Micimackót is lefordító!) utódának. Számomra azonban, aki évtizedekig – többek között – az angol nyelvű walesi kultúra és a walesi filmek világának egyik egyetemi oktatója és kutatója, a „költészet és dal” földjének többszöri látogatója és barátja voltam, elsősorban mégis egy világhírű walesi költő, próza- és hangjátékíró Dylan Thomas jutott az eszembe. Az ő A mi erdőnk alján című, először halála után egy évvel, 1954-ben, magyarul pedig az Európánál, Bányay Geyza fordításában megjelent hangjátéka a Milk Wood névre hallgató walesi település (a szerző szülővárosa, a sokszor megénekelt Swansea tükörképe) akár a Valeyri keringő világhírű nyitányának is tekinthető. Hiszen a bedíszlezetést itt is szeretetteljes ragadványnevek biztosítják: Vipó Dani, Kacor kapitány, Tejes Oki, Törköly Owen (egy megrögzött alkoholista), Kaszás Owens (a helyi temetkezési vállalkozó)… S amit Sükösd Mihály írt sok évtizeddel ezelőtt A mi erdőnk… utószavában, annak lehetünk most is a tanúi: „A pódium maga a világ: a walesi [ezúttal izlandi! P. É.] kisemberek tarka sokaságából Jedermann, Akárki élete bontakozik ki.” A Jedermann, amely nélkül a salzburgi fesztiválok elképzelhetetlenek!

S itt már el is érkeztünk a történetfüzér talán legfontosabb szereplőjéhez, s a zene elsőszámú megmentettjéhez, aki nem más, mint a hosszas bolyongások után, hosszú, majdnem halálba vivő szerelmi bánatból izlandi kórusvezetőként szó szerint megmenekült, nagy valószínűséggel magyar klarinétművésznő, az eredetileg nagyszombati Kata, akit Andreas, az őt elhagyó nagybőgőművész kárhoztatott hosszú, Prágától Izlandig kanyargó vándorlásra. Két perc és Kata (a jó napjain fehér kékpettyes gálaruhát viselő szép lány) odaér a művelődési házba, ahol este a valeyri kórus ad koncertet. Nehéz műsorral készülnek: izlandi kórusművek mellett, mint a Nótt, vagy a Smávinir fagrir, Bruckner Locus isté-jét és Bach Magnificatjá-ból a Sicut locus est-et éneklik. A legkisebb hibától is összedőlhet a kártyavár, hiába a sok lelkiismeretes hétfő esti próba és Kata végtelen türelme, ahogy újra és újra kísérte a szólamokat a zongorán és olyan különös izlandisággal szólította fel az énekeseket az ismétlésre, hogy kénytelenek voltak engedelmeskedni. A Bach-műnél néha úgy érezte, tizenöt labdával zsonglőrködik egyszerre; és ha egy is leesik, zuhan utána az össze többi; máskor pedig úgy tűnt, neki kell feldobnia a magasba mind a tizenötöt. Ott ültek a művészi vénával megáldott valeyriek a halfeldolgozóból, a fodrászatból, a bankból, a tengerről, a lovardából, a munkanélküliségből és a lehetőségek világából… Katának sikerült elérnie, hogy hangosan és határozottan énekeljenek, aztán pedig érzékenyen és puhán. Elő tudta varázsolni belőlük ezt a finomságot. A valeryri hangzást.” Akit ezek a sorok magukkal ragadtak, nem mulassza el megnézni Kay Pollak 2004-ben forgatott, Oscar-díjat nyert és mindmáig világhódító filmjét, a Hétköznapi mennyországot. Ebben a soha el nem avuló alkotásban Michael Nyquist egy világhírű svéd karnagy és hegedűművész, Daniel Dareus szerepében valósággal remekel. Az izlandi regény Katájához hasonlóan – igaz, negyvenes évei derekán, megrokkant idegrendszerrel, s egy szívinfarktus után – elmenekül egy majdnem „izlandiasan didergető” svéd falucskába, gyermekkora és első muzsikálásai színhelyére. Itt beköltözik az egykori elemi iskolába, s a nagyon szedett-vedett templomi kórusból, amelynek kántora is lesz, mindenre elszánt, végül nemzetközi megmérettetésre, kórusversenyre versenyre is alkalmassá szeretve egy akarnok vegyesboltost, Thort, a félkegyelmű, de széphangú kamaszfiút, a merev és elutasító lelkész zene- és életrajongó feleségét, vagy éppen a remek szoprán-szólista Gabriellát, akit kamionos férje minden kóruspróba után véresre ver, féltékeny dühében… A kórust nem csak nagy tapasztalata, tudása emeli igazi szakmai magasságokba; emlékezetesek ilyen mondatai is: „Már él a zene … arra vár, hogy befogadjuk …A zene belülről fakad!” Igaz, a film befejező képsoraiban, nyilvánvaló, hogy élete utolsó perceit éli, de nem keserűen, hanem egy olyan ember mosolyával az arcán, aki társakra talált, még akkor is, ha választott társával, Lénával, az énekesek egyikével nem lesznek már közös évei.

Visszatérve egy percre Izlandba, ne felejtsük el, hogy innen származik Björk, a könnyűzene egyik világnagysága. Igaz, itt nem vele találkozunk, hanem a fehérszőke hajú gitároslánnyal, Biggivel, aki „varázslatosan fehér dimenzióba” tudja bűvölni hallgatóit, még akkor is, ha a tudatos pályaépítés messze van tőle. A regényben felbukkan a szólistává lett Einar is – aki többek között Kálmán Imre Csárdáskirálynő-jében énekelt.

A történetsor vége felé kiderül, hogy Karnagy Katának nem csupán Andreas hűtlenségéből kellett kigyógyulnia, mert egy nagyszombati zenekari próba után egy bűnbanda áldozata lett, megtámadták, teletömték drogokkal, azután fogva tartották, megerőszakolták, s egy európai bordélyházból került testi-lelki gyógyulása színhelyére, a messzi Északra. Puszta véletlen, hogy klarinétjával együtt. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a bank igazgatója kifizette érte a válságdíjat.

Végül: a költői szépségű és bölcs A fordító utószavá-t olvassuk hálával, szeretettel és figyelemmel: „Ami pedig a táncot illeti: a művet nagyban meghatározó zeneiségnek. a vissza-visszatérő mondatoknak és motívumoknak köszönhetően a szöveg sajátos stílusban, a keringő ütemére ragadja magával az olvasót – most viszont én kérném fel, egy határozott és helyenként szenvedélyes tangóra, amely átvezet bennünket a fordítás közben felmerült nehézségeken…”

A továbbiakban egy érdekes és fontos, fejezetről-fejezetre haladó fordításelméleti mini-esszésor következik, amelyet minden műfordítást is tanító kolléga figyelmébe ajánlok; Veress Kata méltán és megérdemelten nyerte el 2018-ban a Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat!

Petrőczi Éva