UNGÁR ISTVÁN[1]
Kételyek
Franz
Schramm 1857-es litográfiája, Ein Moment aus den letzten
Tagen Mozarts („Pillanat Mozart utolsó
napjaiból”) címmel. Mozart, ölében a Requiem
kottájával, utolsó pillanatban ad utasításokat Süssmayrnek.
Pokol és menny párbeszéde összeolvad, ahogy elnyeli a sír mélysége Mozart Requiemjének Confutatis tétele
után, hogy sejtelmes tizenhatod láncolattal vezessen át a békés, megindító
szépségű, könnyáztatta Lacrymosa magasztos, az örökké
való időtlenséget magában hordozó siratásába. A meg-megszakadó tizenhatod
láncolat a halál sötétjéből juttat el az élők szeretteikért hulló könnyeinek
simogatásáig. A Lacrymosa a zenekar ugyancsak
meg-megszakított nyolcadpárokban elsírt könnyeivel a
megnemesült gyász költészete. Évszázados kutatások szerint ezt a zenekari
sóhajokkal körülölelt, fenséges kórustételt a 35 esztendős zeneköltő már nem
tudta befejezni, mert komponálása közben ragadta magához a kérlelhetetlen felső
hatalom. Így a tétel, valamint a teljes gyászmise befejezése vélhetően
tanítványára, Süssmayerre hárult, aki mestere iránti
őszinte alázattal tette a dolgát. Feltételezések szerint a Lacrymosa
második fele – „dona eis requiem” – már a tanítvány munkája, amely teljes mértékben
igazodik Mozart zenéjéhez. A tétel egysége sehol sem törik meg. Bár vannak
másféle álláspontok, a Lacrymosa alapvetően így vált
elfogadottá.
Teljes
biztonsággal soha nem fogjuk megtudni, hogy honnan és mennyire vált önállóvá Süssmayer a gyászmise kiegészítésében. Ebben a hátra maradt
kézirat nem segít, hiszen Mozart diktálhatott is, ha már úgy érezte, hogy túl
gyenge az íráshoz. Milyen lehetett egy ilyen zenei lángelme közvetlen közelében
lenni, amikor az utolsó melódiák még kikívánkoznak belőle, elképzelni sem
tudjuk. Nyílván ellenszenves az a mohóság, ahogyan a
Peter Schäffer drámája alapján készült Milos Forman filmben, az Amadeusban, Salieri – nem Süssmayer –
valóságosan ki akarja szívni a hangjegyeket Mozartból, de ha szégyen is, nem
lehet teljesen elutasítani azt a vágyat, hogy részese legyünk a csoda
keletkezésének. Itt Salieri esetében az a
visszataszító, hogy ezt a zeneóriás halálos ágya mellett teszi a Requiem Confutatis tételének
lejegyzésekor.
Számomra meglepő a
Lacrymosa moll-tételét lezáró dúr-hármas, vagyis az Amen picardiai terce. A reneszánsz
és a barokk zene moll hangnemű alkotásainak végére egyenesen várjuk a befejező
dúr-akkord feloldozását. Mozart Requiemjének hangneme
a halálközeli d-moll – a Lacrymosa tételé is. Az
általam ismert – messze nem hiánytalan – mollban komponált darabjaiban nem
találtam erre példát. A h-moll Adagio zongorára ütemekkel a vége előtt
mosolyodik H-dúrrá, a d-moll zongorafantázia második szakasza D-dúr, a sátánian
induló d-moll zongoraverseny zárótételében egy pajkosan játékos moll-dúr
váltakozású dallammal már jó előre megcélozza a fényes D-dúr hangnemet.
Mozart egyetlen
moll hangnemű operája a Don Giovanni is az ördögien
sötét d-mollban íródott. A kőszoborral tervezett vacsora jelenetének végén a
főhős elkárhozását követő ütemek az alvilág fenyegető hangulatát megtartva egy
sor D-dúr hármasba érkeznek, nem is szólva a – sajnálatomra több
operarendezésben elhagyott – záró kép kódaszerű
utójátékáról. Mozartnál már a moll hangnemű muzsikák, amennyiben dúrban akarnak
befejeződni, jó előre bebiztosítják magukat oda, s nemcsak az utolsó akkordban.
Valójában ez mit sem jelent, az Amen szó
megkívánhatja, sőt meg is követelheti a zene nyelvén a vigaszt, biztatást,
bátorítást hozó, békés nyugalmat árasztó dúr-hármas bölcs harmóniáját.
Van abban valami
borzongató, ugyanakkor felemelő, ha egy zeneszerző Requiem
írása közben távozik. Ez a sors misztikuma. Mozart esetében ez annál is több,
mert ő maga rejtély. Muzsikája a mennyben gyökerezik, nehéz hozzá képzelni a
nagyon is evilági életet élő hús-vér embert. Zenéjén keresztül közvetlen
átjárása volt az égiekhez. Érthető, hogy a Requiem
körül sok a talány és megannyi a kétely. Már a gyászmise különös megrendelése
körül is rengeteg a találgatás.
A Süssmayernek tulajdonított kiegészítés a keretes
befejezéssel, véleményem szerint, méltóan megállja a helyét a korábbi tételek
mellett. Lehet, hogy kapott mesterétől további iránymutatást, vagy Mozart varázsa
beköltözött a lelkébe. A Lacrymosát követve a – talán
olykor vitatható – formai elrendezés meglehet, hogy Süssmayer
önálló elképzelése. Ugyanakkor a Hostiast közrefogó Quam olim Abrahae
fúga bámulatos lendülete, a Benedictus bensőséges énekes kvartettje, a Sanctus pazar indítása és a Benedictust körbe vevő Hosanna megkapó tömörsége, vagy az Agnus
Dei vissza-visszatérő tizenhatod sorának végtelen vonóskari hullámzása, úgy
vélem, harmonikusan illeszkedik Mozart művébe. Remekbe szabott muzsikák.
A Requiem tétel visszatérése a szoprán szólótól, eltérő
szöveggel (Te decet hymnus
– Lux aeterna) valamint a Kyrie
eleison fúga Cum sanctis tuis szöveg változatban, alkalmazkodó ritmussal, vélhetően
nem volt Mozart eredeti szándéka, itt talán inkább menekülés a tökéleteshez.
Mozart
megrendelésre írta a Requiemet, de 35 esztendősen is
mélységes bölcselettel, a mindentudás megértő-megengedő mosolyával szinte
magának komponálta. Olyan szenvedéllyel azonosult a Kyrie-Christe-Kyrie
fohászának fenségével, a Dies irae
katarzisával, a Recordare bársonyos simogatásával,
amilyennel szinte felkínálta magát, hogy szólítsák odaátról. És ő ment. Ám a Kyrie-Christe-Kyrie dupla fúgája, a Dies
irae elsöprő szenvedélye, a Recordare
törékeny finomsága, a hatalmas, gyönyörűséget hordozó életmű marad. Több mint
200 éve teszi szebbé életünket és fogja még a jövőben is. Mozart zenéje
boldogabbá teszi a halandó embert, aki általa találkozhat a halhatatlansággal.
Kobayashi-Ken Ichiro
conducting / Mozart: Requiem
K626 (1:01:49)
Herczenik Anna (szoprán), Németh
Judit (alt), Kiss B. Attila (tenor, Kovács István (basszus),
Szent István
Király Filharmonikusok és Oratóriumkórus (Karigazgató: Záborszky
Kálmán), vezényel: Kobayashi-Ken Ichiro
(Zeneakadémia,
2003/11/25.)
[1] Ungár István középiskolai ének-zenetanár, karnagy (Kölcsey Ferenc
és Fazekas Mihály Gimnázium), szaktanácsadó, a Parlando
állandó munkatársa
