Yehudi Menuhin Zenei Világnapi FELHÍVÁSA[1]
Yehudi Menuhin 1975-ben
(New York, 1916. április 22. – Berlin, 1999. március)
12.) amerikai hegedűművész és karmester, aki művészi
pályájának nagy részét az Egyesült Királyságban futotta be, végül
brit állampolgár lett és megkapta a lovagi címet.
Yehudi Menuhin
világhírű hegedűművész kezdeményezésére és javaslatára az UNESCO október 1-jét
A zene világnapjának nyilvánította. Mindez 1975-ben történt, azóta a világ
minden pontján ezen a napon különös figyelmet szentelnek annak a csodának, amit
zenének hívnak. Yehudi Menuhin 1975-ben az ENSZ
Nemzetközi Zenei Tanácsban töltött be elnöki tisztet és így hívta életre a
Zenei Világnapot, amelyet idén 33. alkalommal ünnepelhetünk. Az első Világnap
tiszteletére írott köszöntője így hangzott:
„Kedves Kollégák, Barátaim!
Nagy örömmel tölt el, hogy idén, a Nemzetközi Zenei Tanácsban betöltött
elnöki tisztem utolsó évében megnyithatom az első Zenei Világhetet és a Zenei
Világnapot. Szeptember 29. és október 5. között és főként a Zenei Világnap
alkalmából október 1-jén az emberek legmélyebb érzéseiket és legszebb
reményeiket juttatják majd kifejezésre.
Szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában
egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad
arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt
előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok
az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi
megnyilvánulásának.
Az igazság, ami a világ minden népművészetében, zenei stílusában ezernyi
színben mutatkozik meg, képessé tesz bennünket arra, hogy egyetértésre jussunk
egymással. Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot,
hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak
koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem
spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek,
kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói. Ehhez
hasonlót láttunk már néhány városban: San Francisco-ban például, sőt a zajos
New York-ban is, amikor a legforgalmasabb útkereszteződéseknél a Manhattan és a
Julliard Zeneiskola fiatal hallgatói játszottak a
járókelőknek. A régi holland orgona-tekerőket, a nápolyi tenoristákat, az
énekmondókat és a trubadúrokat juttatták eszembe és azt, hogy e hagyományokat
érdemes újra életre kelteni.
Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt
a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek. A zenének a
zaj antitézisének kellene lennie, mégis sokszor arra használják, hogy
kellemetlen zajokat fogjon fel a gyárakban, éttermekben és áruházakban. Azt
mondanám, hogy az adott időben az egész világon legyen egy pár percnyi csend,
mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez. Valószínűleg tudomásuk van arról,
hogy néhány éve egy kongresszusunkon Párizsban Witold
Lutosławski, a nagy lengyel zeneszerző javasolta, indítsunk mozgalmat, amely harcol az
embernek a csendhez való jogáért. Azt szeretném, ha a csendnek e perceit
követően utcákon, minden gyárban, otthonban, koncertteremben és operaházban
megszólalna a zene. Az előző napok eseményeinek elő kell készítenie a
csúcspontot, a Zenei Világnapot.
Kérem Önöket, tegyenek meg mindent ezen esemény érdekében, mely nemcsak a
zene, hanem a világ számára is fontos. Egyesek Önök közül talán koncertet adnak
a Zeneművészek Nemzetközi Kölcsönös Segélynyújtási Alapja javára, mely
intézményt – mint tudják – a zene ügyének előre haladása és megóvása végett
hoztak létre és azért, hogy a zeneművészeket közelebb hozzák egymáshoz.
Yehudi Menuhin”
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics
ÜZENET A ZENEI
VILÁGNAPRA[2]
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics (1906–1975)
Kedves Barátaim!
Nekünk, muzsikusoknak, nagy ünnepünk ez a mai nap. Első ízben rendezik meg
a Zenei Világnapot, amelyet a világ sok országa velünk együtt ül meg. Természetes, hogy e napnak a muzsika
„névnapjává” kell válnía; a névnapjává ama
művészetnek, amely jelentős társadalmi hatékonysággal bír, amelynek nincs
szüksége vízumra és amely fordítás nélkül is érthető szerte a világon. Úgy
gondolom, e napon kedves író-, festő és filmes kollégáink is méltatni fogják
művészetünket, szólnak róla néhány jó szót rádióban és televízióban.
A zene új világokat nyit meg; Robert Schumann mondotta, hogy a zene „szellemi
életünk mélységes folyamatainak” reflexiója. A muzsika élete végéig,
születésétől a sírig elkíséri az embert. Észrevétlen is sok zenei terminust
használunk a köznapi beszédben: a német a jó modort „jó hangnak” mondja (guter Ton), a tapintatos viselkedést „ütemérzékkel megáldottnak” (taktvoll),
beszélünk harmonikusan fejlett
személyiség neveléséről, szilárd, jó ritmusban
végzett munkáról stb. Nem meggyőző bizonyítéka ez annak, milyen széles alapot ád a muzsika egész életünkhöz?
A nagy zenemű nemcsak egyetlen ember eszméit és gondolatait tükrözi, hanem
sokakéit. Az igazi, jelentékeny muzsikus alkotásában mindig benne cseng az
egész nép hangja. Vagy tán mást bizonyít Beethoven vagy Bizet, Verdi vagy
Muszorgszkij, Prokofjev vagy Britten művészete? Aki zenét hallgat, érezheti
összetartozását az egész világgal, érezheti, hogy haladó kortársaival azonos
ritmusban ver a szíve, érezheti, hogy törekvései összemosódnak az egész nép
gondolataival és reményeivel. A zene összeköti a népeket, mélyebb érzéshez,
önmaguk jobb megismeréséhez segíti őket, gazdagítja érzelmeiket és
gondolkodásukat.
Az 1975 évi, első Zenei Világnap jelentős dátummal esik egybe: az emberiségnek
a fasizmus fölött aratott győzelme 30. évfordulójával. Ismeretes, hogy az antihumanizmus ellen szövetkezett emberiség harcában éppen
a zene nem játszott alárendelt szerepet. A különféle nemzetiségű zeneszerzők
alkotta, a háború témájának szentelt dalok is, szimfóniák is sok országban
csendültek fel a II. világháború idején s vészcsengőként szólították az
embereket a fasiszták elleni eltökélt harcra. A zene eme jelentőségét nem
értékelhetjük eléggé nagyra.
Napjainkban a zene, akárcsak a többi művészet, bonyolult korszakát éli: új
eszközöket keres, hogy kifejezhesse nyugtalanítóan izgalmas, ám dicsőséggel
teli jelenünket. A mi országunkban kiváltképp – de másutt is szocialista
ideálok élnek, az emberek várakozással tekintenek az új társadalomra.
A zenében, akár az alkotómunka bármely területén, feltétlenül szükséges az
új utak keresése. A művészet alkonyát jelentené, ha fejlődése megrekedne. Ezért
helyes és örvendetes is, hogy korunkban a művészet megújulásának sok különböző
országokban különböző alkotó egyéniségek útja – ismeretes más-más módon lépnek
ezekre az új utakra.
Mi azonban, szovjet alkotóművészek, emlékezünk Lenin örökére, tudjuk, hogy
a művészetnek nem a felső tízezrekhez, hanem a világ egyszerű embermillióihoz
kell szólnia. A nép zeneszeretete szárnyakat ád
nekünk s annak felülvizsgálatára késztet, hogy milyen utakon folytassuk
keresésünket, hogyan vigyük előre a művészetet. Minden erőnkkel egy szűk réteg
igényeit elégítsük-e ki, vagy pedig egy széles zeneszerető közönség
érdeklődését? Századunk zenéjében jelenleg soha korábban nem tapasztalt
differenciáltság figyelhető meg: az egyik oldalon a modernség túlfinomult,
gyakran művi úton létrehozott termékei, a másikon a „kulturális” ipar
ízléstelenségei.
Egymást váltó slágerek járványai árasztják el a fogyasztók tömegeit s ezzel
egyidejűleg az elit zenei csoportjai mindinkább elszigetelődnek és szétforgácsolódnak.
Mennél inkább válik a zene megítélése az egyik oldalon a túlfinomult
intellektus kétes ügyévé, annál határozottabban lesz a másik oldalon, nyers
fiziológiai mivoltában méltatlan primitív divatjelenséggé.
Mégis, milyen egyetemes nyelvét ismerjük az érzelmeknek a zenén kívül? Mi
más rendelkezik azzal a képességgel, hogy könnyedén áthidalja a szakadékot,
amely máskülönben kultúrákat és embereket elválaszt?
Manapság sokan mondják: a modern művészet bonyolultságát az magyarázza,
hogy eszközei újak, anyaga újonnan szervezett; de igazunk van-e vajon, ha „teljes
elavultsága” okán kikapcsoljuk a művészetet és az embereket – ha csak
átmenetileg is – valódi szellemi segítség nélkül hagyjuk élni? Természetesen nincs – nem lenne – igazunk, ezért, anélkül,
hogy abbahagynánk alkotói kutatásaink intenzív folytatását, a legfontosabbról
soha nem feledkezhetünk meg: a művészetnek a népet kell szolgálnia; miközben
különféle területeken kísérletezünk, s folytatjuk új kifejezőeszközök felkutatását,
emlékeznünk kell a művészet fejlődésének fővonalára, s e vonulat történelmi
folyamatosságára. Miközben a jövőbe verünk hidat, ne romboljuk le hát azokat a
kötelékeket, amelyek mai művészetünket a nagy múlthoz kapcsolják.
A kortársi művészetnek, a zenének stafétaként méltóképpen tovább kell
vinnie az emberiség nagy alkotói felfedezéseit.
Ma, a Zenei Világnapon és a kanadai Nemzetközi Zenei Világhéten a muzsika
hangja szól színházak és hangversenytermek százaiban, szabadtéri színpadokon és
rádiókban, képernyőn és előadótermekben. A zene eme ünnepén, amelyet az UNESCO
Nemzetközi Zenei Tanácsának kezdeményezésére és határozata nyomán rendeztek
meg, szilárdan hisszük, hogy a muzsika korunkban is teljesíti nemes hivatását,
az embereket korunk leghaladóbb és legnagyobb eszméinek, elsősorban a béke és a
népek barátsága gondolatának jegyében közelhozza és
egyesíti. Bár sokszorozódnának meg a zeneművészek és zenebarátok sorai! Hozzon
a muzsika boldogságot az emberiségnek, gazdagítsa szellemi életét, segítsen az
emberiségnek a szenvedés könnyebb elviselésében s a földi élet örömének
aktívabb és teljesebb átérzésében!