Musikalisches Oktoberfest

Thomas Quasthoff a Zeneakadémián

Felejthetetlen emlékké nemesült a 2011-es Budapesti Tavaszi Fesztiválnak az a hangversenye, amelyen élőben hallhattuk a felvételek alapján régóta csodált Thomas Quasthoffot, a Camerata Salzburg szólistájaként. Nemsokára hideg zuhanyként érte rajongóit a hír: visszavonul a szereplésektől. Orvosi tanácsra előbb a jazz-szereplésektől szándékozott megválni, majd 2012 januárjától végleges búcsút vett a dalestek műfajától is. Szerencsére új hangszere, a mikrofon lehetővé tette, hogy ne kelljen nélkülöznie a pódiumot – és a Zeneakadémia rendezvényeit figyelemmel követő boldogan fedezte fel, hogy október 6-ára meghirdették Thomas Quasthoff és barátai jazzkoncertjét.

Quasthoff mester és a mesterkurzusának résztvevői

Örvendetesen „heterogén” volt aznap a nézőtér a hallgatók életkorát tekintve – a jazz iránt lelkesedő fiataloktól a történeti zenéken nevelkedett idős generáció számos tagjáig sokakra hatalmas mozgósító erővel hatott a lehetőség: ismét „élőben” hallani Quasthoffot. Simon Oslender (billentyűs hangszerek), Wolfgang Meyer (gitár) és Shawn Grocett (harsona) muzsikustársaként lépett pódiumra, egyszersmind a műsorvezetés feladatát is vállalva. Quasthoff szakmai életrajzának ismeretében ez nem okozhatott meglepetést, hiszen az énekes rádiós műsorvezetőként is jelentős múlttal rendelkezik – mégis, nem lehet szó nélkül elmenni teljesítménye eme szegmense mellett sem. Valami különleges közvetlenség árad belőle, amely azt eredményezi, hogy valamennyi hallgatója megszólítottnak érzi magát. Természetes humorral kínálta fel a választást, németül avagy angolul beszéljen-e – és sikerült elérnie, hogy angoltudásának korlátait feledve, koncentrált figyelemmel kövesse mindenki a mondandóját. A humor egyébként az első hangtól az utolsóig ott bujkált a hangok között – a műsor kezdetén a nézőtér mögül hallottuk a harsona hangját, s amikor már két (!) harsona szólt, a leghagyományosabb koncerttermi viselkedésen szocializálódottak is hátrafordultak, kontrollálni a hallottakat – igen, a gitáros is remek harsonás! A mikrofon kétségkívül hozzájárul ahhoz, hogy ne kelljen túlerőltetni hangját az énekesnek, akinek hangképző szervei a beszéd és az ének gyakori váltakozása által amúgyis speciális többlet-feladatot kaptak. De mindebből a hallgató aligha érzett valamit, mert mindennemű technikai részletkérdésről a lényegre koncentrálódott a figyelem: a közlésre, prózában is zenében. Ritkán lehetünk tanúi annak, hogy művész teljes önfeledtséggel éli az életét a színpadon. Quasthoff anekdotázott, sztorizott, ízléses finom fűszerezéseként a kollektív muzsikálásnak. A jazz fiatal kora óta jelen van Quasthoff életében – kezdetben hobbi-szinten, majd pedig a korszakos jelentőségű előadóművész palettájának néhány jelentős árnyalataként. A minden mozzanatában profi előadást intenzív játéköröm hatotta át, az együttmuzsikálásé csakúgy, mint a szólisztikus improvizációké. Stiláris biztonság, a hangszín-variációk területén kiapadhatatlan kísérletezőkedvvel. Quasthoff az effektusok elképesztő változatosságával, ötletgazdagságával kápráztatta el hallgatóságát – legnagyobb örömet pedig azzal szerzett, hogy teljes szépségében és erejében megcsillogtatta a dalénekesi baritonját is.

A Zeneakadémia októberi műsorfüzetének olvasója arról is értesülhetett, hogy 11-én (szombaton) kerül sor Thomas Quasthoff mesterkurzusának zárókoncertjére. A kezdés időpontja a meghirdetetthez képest (19 óra) változott, így nem kizárható, hogy akik mindössze erre az egy információs forrásra hagyatkoztak, lemaradtak a növendékek hangversenyéről. Csalódás lehetett nekik, de korántsem akkora, mint amit azok a szakmabeliek éreztek, akik szívesen bepillantottak volna a kulisszák mögé, szabad(dá tehető) idejük legértékesebb felhasználásaként belehallgatva Quasthoff vendégprofesszori foglalkozásainak valamelyikébe. Magam azon szerencsések közé tartozom, akik Salzburgban több alkalommal is részesei lehettek ilyen tanulságos élménynek (élményszerűen kínált tanulságoknak), olyankor is, amikor fiatal pódiumérett énekesekkel foglalkozik, és hallhattam – afféle bemutató tanítás jelleggel – saját növendékével való nyilvános óráját is. A magyar fiatalokkal való munka annál is inkább tanulságos lett volna, mivel részesei lehettünk volna annak az útnak, amelynek mostani végállomását a zárókoncert jelentette – olyan művész-jelölteknél, akikkel remélhetőleg találkozunk a jövőben pódiumon, színpadon… Mindazonáltal, érdemes volt meghallgatni a tizenegy növendék produkcióját – akik számára ennek a szereplésnek a különlegességét az adta, hogy produkciójukkal köszönhették meg jelenlévő alkalmi mesterüknek a foglalkozásokat.

A hangverseny moderátora a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető tanára, Meláth Andrea volt, aki rövid bevezetőjében őszinte örömmel regisztrálta ezt a mesterkurzust kivételesen magas színvonalúnak a tanszak életében. A Zeneakadémia 10 növendéke, továbbá az utánpótlás-generáció képviseletében egy szakiskolás („konzis”) adott egyórás műsort. A Solti terem pódiumán két sor szék talált gazdát: az első sorban az énekesek foglaltak helyet, a másodikban pedig zongorakísérőik. Még a viszonylag gyakori koncertlátogató is örömteli meglepetéssel látta ez utóbbiak nagy számát (habár túlzás lenne azt mondani, ahány énektanár, annyi korrepetitor). És mint lenni szokott, Murphy most is tanúságot tett fáradhatatlanságáról: a MÁV számlájára írandó, hogy egy zongorakísérő lekéste a koncertet – ami bravúros beugrásra adott alkalmat Alszászy Gábornak. Más kérdés, hogy hogyan élte meg ezt a hirtelen változást az a három énekes, akiknek nélkülözni kellett megszokott kísérőjüket…

A műsor azokból a produkciókból állt össze, amelyeket legjobbnak ítélt Quasthoff. Brahms, Schubert, Schumann dalai sorjáztak, továbbá Richard Strauss és Mahler. Mint kommentárjaiban Meláth tanárnő is kitért rá, Quasthoff – nyilvánvalóan – megkülönböztetett figyelmet fordított a szövegmondásra. Nem tudni, melyik növendéknél mennyit kellett csiszolnia, az viszont tény: a legtöbb dal szövegét egyszeri hallás alapján (közben) le lehetett volna írni. Ez az érthető szövegmondás egyik ismérve – de a másikra is, a magasabbrendűre is hallhattunk példákat: amikor a kifejezés élteti a szöveget, tehát nem „eléneklésre”, hanem „előadásra”, interpretálásra kerül valamely dal. Mindehhez járult a saját hanggal (hanganyaggal) való bánni tudás művészete, aminek elengedhetetlen feltétele, hogy az énekesben éljen a kifejezés, a közlés vágya. A „jelentés” ilyenkor átsegíti a hallgatót azokon a nehézségeken, amelyeket az esetleg szolid idegennyelv-ismeret okoz – az atmoszférába ágyazottan olyannyira otthonosan érezheti magát a dalban, hogy elkötelezetten vallja: a zene – világnyelv.

A mesterkurzus résztvevői: kiválasztottak, kétségkívül az énektanszak méltó képviselői. Ugyanakkor személyiségek – fejlődésben lévőek, de ugyan ki nem az? Örömteli érzés „mindenkinek” (az előadónak, tanárának, kísérőjének és valamennyi hallgatójának), amikor azt érzi: „szívből” szól az interpretáció. Ehhez persze az is kell, hogy a felszínen ne akadályozzák ezt a közlést technikai problémák. A kitűnő (egyetemi szintű) növendék-produkciók sorában ilyeneket is hallottunk – minden bizonnyal hozzájárult ehhez a telitalálat műsorválasztás is. Richard Strauss dalának előadója a hangjával való bánni-tudás birtokában „élte a dalt”, szinte kinyilatkoztatásként élhettük meg a két Mahler-dalt, az őszinte vallomáshangnak köszönhetően – és a Frühlingsmorgen közben szinte fény-változást észleltünk, az énekes kifejező arcjátékának köszönhetően: a mosoly árnyalta-színezte a hangot is. A daléneklés sajátos „problematikája” abban van, hogy rövid idő áll az énekes rendelkezésére, amely alatt szituációt, atmoszférát kell teremtenie, érzelmeket-indulatokat átadhatóan megélt folyamatként közvetítve. Ez a tartalmi rész – ehhez jön a zenei formálás, amelynek hatásosságát a harmóniai történések segítik. Tanulságos volt hallani, hogy némely növendék a szólamára koncentrál, míg mások a hangzó partitúra egészébe ágyazzák (többnyire legfontosabbként) a saját szólamukat. Örvendetes volt megtapasztalni, hogy a dinamikai kidolgozottság korántsem csupán a kottába beírt dinamikai jelzéseket követi, hanem értelmezett! Nem véletlen, hogy Schubert Gefrorne Tränen című dalát hallgatva szinte megszűnt körülöttünk a világ…

A mesterkurzus résztvevői

A „dalok órája” felcsillantotta a reményt: van jövője ennek az intim műfajnak olyan korban is, amikor a mega-, giga- és hasonló produkciók kínálatával nem lehet versenyre kelni. A minőségi előadás vonzása időtlen tényező. Jó volt részese lenni a Zeneakadémia énektanszaka eme pirosbetűs ünnepének.

Fittler Katalin