(Zeneműkiadó, Budapest, 1973)
A ZENEAKADÉMIA[1]
A zeneoktatás
Budapesten régi és elég elterjedt mesterség volt. Természetesen nem valami magas
fokon. Aminek piaca volt, az mindenkor a dilettánsok, a szalonokban klimpírozó
leánykák, a társaságokban zenérői hozzáértő gesztussal csevegni tudó
ifjak e társasági funkcióra való előkészítése volt. Érdekes, hogy a
férfiasnak tartott hangszerek, a hegedű, a fuvola, a klarinét még csak nem
is a dilettánsok, hanem a naturalisták előjogai voltak Sokan hegedültek
Pest és Buda városában, de ezek inkább a cigányt utánozták. A hölgyek zenei
stúdiuma már a hivatásos zeneoktatás ügye volt, bár az sem véletlen, hogy Gáti
István, akinek nevét, mint a kottából való klavirozás iskolájának tudós
mesterét emlegettük, maga is amatőr volt. Nem zongoratanár: útépítő
mérnök.
Szervezettebb
zeneoktatásról csak a 40-es évek elején esett szó. A Pest-Budai
Hangászegyesület vette észre először, hogy hiány van képzett zenészekben,
és különösen nagy a hiány képzett énekesekben. (Énekelni majdnem annyi
széplelkű hölgy tudott, mint klavirozni, és körülbelül ugyanazon a
színvonalon.) A Pest-Budai Hangászegyesület választmányának kapóra jött Bartay
Andrásnak, a zeneszerzőnek a Magyar Tudós Társaság (a Tudományos Akadémia
előde) elé terjesztett és elutasított tervezete a zenész képzésről. Ekkor
határozták el egy felállítandó Magyar Zenei Conservatórium létre hozását. Liszt
Ferenc zenetörténeti jelentőségű, 1840. januári hangversenyei
jövedelmének egy része az árvíz romjaiból újjáépülő Pest általános célján
belül külön a konzervatórium leendő épületére volt szánva. A
Hangászegyesület énekiskolája rövidesen meg is kezdte működését. Az iskola
végleges, szervezett formában 1851-ben alakult meg, Pest-Budai Hangászegyleti
Zenede címen, első igazgatója az ismert zenetudós, Mátray Gábor volt.
1865-ben ünnepelték meg az iskola 25 éves évfordulóját, Liszt Ferenc Szent
Erzsébet legendájának előadásával. Ekkor vette fel az iskola a Nemzeti
Zenede nevet, ódon épülete ma is ott áll még a Semmelweis utca és Vitkovics
Mihály utca sarkán. 1948-ban az egyesületi kezelést állami kezelés váltotta
fel, jelenlegi elnevezése Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola. Igazgatói
közül nevezetesebbek Szendy Árpád, Kern Aurél, Lajtha László; jelenleg Fasang Árpád
vezeti az intézetet.
Ez az intézet
konzervatórium jellegű. Vagyis a dilettánsok tanításán felülemelkedik
ugyan, de megmarad a szűkebb szakmai jellegnél, nem kívánja elérni az
átfogó, komplex tantervű egyetemek, főiskolák rangját. A zenei
oktatás legmagasabb fóruma nálunk ez idő szerint az egyetemi rangú
Országos Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola. (Az egyetemi rangot
hivatalosan 1971-ben nyerte el.) Régebbi nevén Országos Királyi Zeneakadémia.
Ennek az intézménynek
története – különösen, ha két hangversenytermének és a benne lezajló rendezvényeknek
történetét is végignézzük – hatalmas része a magyar zene történetének. Az
országnak szinte minden nevezetesebb zenésze részese volt szellemi erőd működésének.
Erkel Ferenc és Liszt Ferenc neve éppúgy hozzátartozik, mint Bartók Béláé,
Kodály Zoltáné, Weiner Leóé Dohnányi Ernőé és a ma élő muzsikusok legkiválóbbjaié.
Csengery Antal
Létrehozása,
akárcsak az Operaházé, nem rövid idő dolga volt, és nem csekély harcba
került. Egy országos jellegű, állami kézben levő zenei oktatói
intézmény felállításának terve már a hatvanas években fölmerült, de csak
1869-ben vált időszerűvé, amikor először konkretizálták a
testvérintézet, a Színészeti Tanoda állami jellegét, Csengery Antalnak, a polgári
függetlenség e derék képviselőjének indítványa szerint a színész- és
zenész képzés egy közös művészeti Főiskola keretében oldható meg a
legjobban. (Ezt a gondolatot a kor legnépszerűbb zenei formájának, az operának
színpadi utánpótlási igényei indokolták meg.) 1870-ben a hazai „zene és
énekművészek” alkalmi grémiuma felterjesztést nyújtott be a kormánynak egy
ilyenféle akadémia létrehozásáról. A kérelmet Deák Ferenc is támogatta, és a
pénzügyi bizottság fel is vette az előirányzott költségvetésbe. Ám a
parlament törölte az erre vonatkozó tételt.
Mi lehet az
indokolása egy ilyenféle törlésnek? Először is a gazdaságosság kérdése. A
képviselőknek egy nem is minden kvalitás nélküli része azt mondta, hogy az
államnak ez idő szerint nincs ilyesmire pénze, különben is ott a
konzervatórium, ott vannak a magánkézben levő zeneiskolák, ezek
elegendők arra, hogy ellássák az ország zenész-szükségletét. Az iskola
védelmezői azt felelték erre: sőt, nemcsak, hogy elegendők,
inkább még túl sokan is vannak, s ennek következménye, hogy akik megszereztek
egy bizonyos színvonalú zenei tudást, azt itthon, a zenei élet alacsonyabb
színvonalán érvényesíteni nem tudják, tehát elmennek külföldre. A valóban
konzervatív képviselők a zene fölösleges vagy éppen haszontalan, káros
mivoltát hozták fel érvül. Simonyi Ernő képviselő éppenséggel azt
állította, hogy azoknak van igazuk, akik az operát is kizárnák a Nemzeti
Színház kebeléből. Az újságok egyértelműleg a létesítendő zenei
intézmény pártját fogták, és helyesen jegyezték meg, hogy az opera kizárása a
Nemzetiből annyit jelent, hogy az egész műfajt odaajándékozzák Buda
és Pest németajkú lakosságának. Csengery Antal a cseh példára hivatkozott: egy
kis ország szellemi létét milyen mértékben segíti a zenei műveltség
öntudata.
A megnyilatkozó
közhangulat hatása alatt a következő évben újra felvették a költségvetésbe,
mégpedig a belügyminisztériuméba a létesítendő zeneiskola büdzséjét.
Ezúttal el is fogadták. Élesebb szópárbajra a hiperkonzervatív Jankovich Miklós
és Simonffy Kálmán, a nótaszerző közt került sor. Érdekes, hogy Simonffy,
akit a „naturalisták” atyamesterükként emlegettek, milyen hévvel és kultúrával
sürgette a tudós zene intézményének létrejöttét. „A zeneakadémia felállítása is
egyik módja annak, hogy Magyarország a nyugati civilizáció terjesztése
missziójának a Keleten megfeleljen.”
Simonffy Kálmán
(Tápiószele, 1832. okt.
5. – Bp., 1881,
dec. 15.): dalszerző.
A szabadságharcban főhadnagy, utána Cegléden
főjegyző volt. Itt dalárdát is szervezett és vezetett. 1858-ban
hangversenykörutat tett az országban, 1860 – 62-ben pedig külföldön Fátyol
Károly cigány származású gordonkaművész kíséretében. 1861-ben Pest vármegyei
jegyző, 1865-ben Esztergom vármegye. Főjegyzője volt; 1872 – 75
közt ogy.-i képviselő. Zenei ösztöndíjakat alapított és az Országos Magyar
Zeneakadémia létrehozásán munkálkodott.
Az Akadémia
létrejötte elhatározásának a pillanatában már megszületett az a határozat is, hogy
ezt az akadémiát más nem vezetheti, csak Liszt Ferenc. Liszt Ferenc ekkor már
több mint tíz éve felszámolta egyoldalú weimari lekötöttségét, és ha nem is
tért vissza régi nyugtalan vándorélethez, több helyen is próbálkozott azzal,
hogy végleges otthonát meg találja. Bizonyos időt évente a herceg
különösen udvarias formában történt meghívása után továbbra is Weimarban
töltött, de hosszabb ideig tartózkodott Rómában is, és több ízben kifejezte azt
az óhaját, hogy működésének javát hazájában kívánja kifejteni. 1873-ban a
költségvetés elfogadása után (amelyet akkor tettek át a közoktatásügyi
minisztérium reszortjába) megkezdődött a terv részletes kidolgozása. Ez
még két évet vett igénybe. Végre 1871-ben Simonffy Kálmán éleshangú
interpellációja után Trefort Ágoston közoktatási miniszter rászánta magát az
intézet megnyitására. A „rászánta magát” kifejezés nem egészen pontos, azt
mondaná, hogy a miniszter huzakodott a dologtól. Nem huzakodott: az objektív
lehetőségek voltak elégtelenek. Ennek ellenére 1875. szeptemberében megkezdődött
a tanítás a megelőző, 1875. márciusi legfelsőbb elhatározás
alapján az intézet elnökévé meghívatott Liszt Ferenc magánlakásán. Más helyiség
ugyanis nem volt. Ez a Hal téri lakás, amelyhez később igénybe vették a
partájok kilakoltatása után és a bérházban maradottaknak a zeneiskola lármája
miatti panaszaikat anyagi kielégítéssel honorálva az egész második emeletet.
Ebben a Hal téri (és halszagú, mivel a téren valóban halat árultak) helyiségben
vegetált a magyar zeneoktatás legfőbb intézménye négy teljes tanéven át.
1879-ben költözött abba az Andrássy úti palotába, amely már e főiskola céljaira
épült.
A képviselők
fukarabb és maradibb része továbbra sem nézte jó szemmel a Zeneakadémia
működését. Különösen sok kifogás volt Liszt Ferenc személye ellen. (Itt
most tekintsünk is el az Eötvös Károly-féle kifogásoktól, amelyek valóban a
nemzeti közvélemény egy jelentős részének érzéseit visszhangozták, és
amelyek szerint Liszt nem elég jó magyar ahhoz, hogy ezt a magas rangot
hazájától megérdemelje.) Zsedényi Ede – ugyanaz, aki a Lánchíd reparációjának
költségeit az anekdota szerint azzal a kifogással utasította el, hogy „jó lesz
már arra a rövid időre”, tudniillik ameddig ő elél – szó szerint a következő
szellemes érvvel lépett fel Liszt ellen: „Nem tudom, vajon itt egy magyar zongorász
vagy énekes, vagy énekesnő kiképeztetett-e már általa?” Az öregúr valahogy
úgy képzelte, hogy aki zenész, az zenész. Annak tudnia kell éneket tanítani,
esetleg énekesnőkkel színpadi szerepet korrepetálni. „Őexcellenciája
elfeledte, hogy csak a politikusok kiváltsága mindent tudni és tanítani, azt
is, amit voltaképpen teljességgel nem tudnak” – válaszolja a Fővárosi
Lapok. Sikerül is valami nyolcezer forintot töröltetni a költségvetésből, ami
persze országos viszonylatban nem összeg, de ahhoz elég volt, hogy a fiatal
intézmény működését megnehezítse. Amire is a császár és király, mintegy
azért, hogy a függetlenségiek orrára koppintson, tulajdon udvartartása
költségéből pótolta a hiányzó összeget. Csak így tudta az intézet az
1876-os tanévet megkezdeni.
Az Andrássy úti
ház már valódi modern palota volt. Itt rendezték be Liszt elnök és Erkel igazgató
hivatali lakását is. Hangversenyterme is volt az új intézménynek, ez volt
második nagy hangversenyterme, a Vigadó után.
Hogy mennyire valóban
zeneakadémiának és nem konzervatóriumnak tervezték az intézetet, azt igazolja,
hogy a hangszeres stúdiumok háttérbe szorultak a zeneszerzés és az elméleti
tárgyak mellett. Az első esztendőkben a hangszerek közül csak a zongorát
tanították, mégpedig maga Liszt Ferenc. Liszten és Erkelen kívül a tanári
testületben Volkmann Róbert, a már többször említett kiváló zeneszerző, Ábrányi
Kornél, a Zenészeti Lapok szerkesztője és a fiatal Nikolits Sándor vett
részt. (Ez utóbbi „segéd tanári” minőségben.) Erkel az igazgatás mellett
zongorát is tanított (növendékei a legfelsőbb osztályban Liszt kezébe
kerültek), ezenkívül összhangzattant, ellenpontot, formatant és hangszerelést
lehetett tanulni Volkmanntól németül, Ábrányitól magyarul és kezdő fokon
Nikolitstól is.