74 ÉVE SZÜLETETT KOCSIS ZOLTÁN

(senior.hu)

Kocsis Zoltán (Budapest, 1952. május 30. – Budapest, 2016. november 6.) kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója (1997–2016), érdemes és kiváló művész, a kortárs magyar zene egyik legnagyobb alakja.

A BARTÓK-INTERPRETÁCIÓRÓL ÉS A KÖZÁLLAPOTOKRÓL

Kocsis Zoltánnal beszélget Farkas Zoltán[1]

– Beszélgetésünk apropója egy közkeletű vélekedés, mely szerint az elôadóművészek valamiféle többlettudással rendelkeznek azokról az alkotókról, akikkel egyazon nemzethez tartoznak. Egyszerűbben és konkrétabban szólva: „Bartókot igazán a magyar zenészek értik.” Eötvös Pétert nemrég megkérdezték, hogy a külföldiek magyarnak érzik-e a zenéjét, s hogy ô maga mit tart a zenei anyanyelvéről. Egyfelől azt mondta, hogy mind a mai napig nemzetenként, nyelvcsoportonként változik a zenei stílus, ezért egy kortárs mű hallgatása közben igen hamar meg lehet mondani, hogy honnan származik. Másfelől utalt rá, hogy külföldön gyakran bizony idegenül vezénylik Bartókot, mert nem értik, nem ismerik a nyelvét. Végül úgy vélte, hogy a magyar nyelv artikulációja, a magyar népdal formulái és persze Bartók zenéje olyan források, amelyek kihallható közösséget teremtenek mai magyar alkotók, például Kurtág, Ligeti vagy a saját zenéje között. Egy hiteles Bartók-interpretációhoz tehát tudni kell magyarul?

– A nyelv dikciója valóban fontos. Én mégis a Juilliard Vonósnégyest szoktam felhozni ellenpéldaként: ez a kvartett soha nem volt magyar; egyetlen tagja sem kötődik Magyarországhoz, és valahogy mégiscsak megtanulták Bartók nyelvét. Nyilván sok parasztzenét hallgattak, meg Bartók saját zongorajátékát és autentikus Bartók-előadásokat is, valószínűleg tanulmányozták Bartók írásait stb. stb. Bár a vonósnégyesekhez kell ez a tudás a legkevésbé, mert hiszen azok viselik magukon a legkevésbé a nemzeti sajátosság jegyeit. A zongoraművek nagy többségéhez inkább kell magyarnak vagy kelet-európainak lenni. Túl is mennék a magyarság fogalmán, mert Bartók esetében tulajdonképpen arról van szó, hogy ha valaki kelet-európai, akkor nemcsak az anyanemzetének, hanem a szomszédos nemzetek zenéjének sajátosságait is könnyebben érti, mint az, aki egy más földrészről vagy akár Nyugat-Európából jött. Az a tapasztalatom, hogy földrajzilag, topográfiailag minél messzebbről érkezik valaki, annál nehezebb megtanítani Bartókra. Ezt a szombathelyi Bartók Szemináriumon is éreztük. Ugyanakkor nem is értem ezt igazán, mert hiszen nekünk, univerzális vagy „mindenevő” előadóknak is van affinitásunk más népek zenéje iránt; olyanok iránt, amelyek nagyon is magukon viselik a nemzeti sajátosságokat. Bartók zenéjéhez annyival több kellene? Hogy egész őszinte legyek, nem hiszem. Egyszerűen jóakarat kérdése. Nem is szólva arról, hogy hallottam már nagyon rossz előadásokat olyan előadóktól, akik saját nemzetük zenéjét játszották. Például orosz előadótól bűn rossz Csajkovszkij-zongoraversenyt... De hadd térjek vissza Bartókhoz, mert úgy érzem, hogy – különösen az utóbbi időben – a Bartók-előadási tradíció elment egy olyan irányba, amely kétségtelenül helyet biztosít neki az európai zenetörténet kánonjában, ugyanakkor megfosztja azoktól a jellegzetességektől, amelyek nélkül talán Bartók zenéje már nem Bartók-zene.

Az interjú teljes szövege itt olvasható: Holmi 2005. január - EPA

II.

Bartók Béla és Kocsis Zoltán zongorázik

Bartók plays Bartók - Ten Easy Piano Pieces - 5th: Evening in Transylvania &10th: Bear Dance (4:45)

(Bartók Béla zongorázik)

Bartók: Ten Easy Pieces, Sz. 39 (BB51) - 5. Este a székelyeknél (Evening with the Széklers) (2:35)

(Kocsis Zoltán zongorázik)

Béla Bartók - Allegro Barbaro [Bartók] (5:01)

(Bartók Béla zongorázik)

Bartók: Allegro barbaro, BB 63, Sz. 49 (2:31)

Kocsis Zoltán zongorázik)