Az alsó fokú zenetanítás feladatai az új pedagógiai irányelvek tükrében

 

Köztudomású, hogy az új oktatási irányelvek főbb célkitűzései minden iskolatípusra vonatkozóan:

 

a)      szorosabb kapcsolat kiépítése a mindennapi élettel és a mindennapi élet tartalmát adó munkával,

b)      a műveltségi színvonal emelése,

c)      a jövő szocialista emberének kialakítása.

 

Nyilvánvaló, hogy a zenepedagógia akkor tesz eleget ezen követelményeknek, ha a maga területén kidolgozza a fenti célkitűzéseknek megfelelő sajátos irányelveket.

 

A zene a tömegekhez legközelebb álló, a legnagyobb megértésre találó, tehát a leginkább elterjedt és szükségelt, egyúttal a legkönnyebben is művelhető művészet. A zenetanár pedig tárgyánál fogva, s azzal, hogy az egyéni foglalkozások révén egészen közel kerülhet a gyermekhez, - érzelmi síkon erős hatást gyakorolhat annak jellemére, s egyéniségének helyes irányba való fejlesztésével, világnézetének kialakításával nagy segítséget nyújthat olyan embertípus kialakításához, amely a kornak megfelelően a mai társadalomba harmonikusan tud beilleszkedni.

 

Az élettel való szoros kapcsolat kiépítése céljából olyan biztos, lehetőleg maradandó zenei alapot, zenei tudást kell adnunk növendékeinknek, hogy felnőtt korukban, ha kedvük telik, önállóan is tudjanak muzsikálni, - de legalábbis aktív zenehallgatóvá váljanak. Úgy az egyén, mint az egész társadalom zenei műveltségi színvonalának fejlődése szempontjából oktatásunknak igazi haszna ebben az esetben mutatkozik majd.

 

Ezen célkitűzés érdekében korszerűsíteni kell oktatási rendszerünket. A jobban, szélesebben megalapozott, önálló és maradandó tudást biztosító oktatásunknak a színvonal emelése mellett az idők követelményeinek megfelelő gyorsabb, ügyesebb, célravezetőbb és élvezetesebb módszerrel kell történnie.

 

Szükséges az utolsó 14-15 év, a felszabadulás óta eltelt, - a zeneoktatásban is felszabadulást jelentő -, idők munkájának értékelése. Meg kell néznünk: mi az, amit eddigi módszereinkből megtartani, és mi az, amit elvetni tanácsos.

 

Az 1946-47-es évektől pedagógiánk a zenetanítás történetében eddig nem tapasztalt, forradalmi fejlődésen ment keresztül, mind a tanítási anyag (zenei anyanyelv), mind igényesség és módszer szempontjából. Akkori eredményeink lelkes, közös munkával születtek meg. Mint munkaközösségi tanárok kis csoportokba tömörülve, a tapasztalatcsere felhasználásával igyekeztünk a régi, elavult módszereken, a szép zeneitől messze álló, a pusztán csak a hangszeren történő gépies visszaadás gyakorlatán változtatni. Irányítóink nagy súlyt helyeztek a művek kifejező, stílusos, később már művészi igényű megszólaltatására. Elsősorban muzsikálást kívántak a hangszeren, ami a múltban ismeretlen volt. Ezen célok érdekében alakult át egész tanítási módszerünk, úgy a zenei, mint a technika képzés szempontjából. Szemben a merev, erőszakos, száraz játékkal, hajlékony, természetes, fejlődőképes mechanizmust és ízléses, színes, muzikális játékot kívántunk növendékeinktől már kezdeti foktól.

 

Ez irányú követelményeinket azonban - és ezt már jó régen érezzük - túlzásba vittük. Ennek oka lehet hiúságunk, az egymás közötti versengés, de nem kis mértékben az is, hogy mi saját magunkat kívántuk „kimuzsikálni” a gyermekek produkcióiban. Ezt az elhajlást, ha észre is vettük, megállítani nem egykönnyen tudtuk. Így estünk át- ahogyan mondani szokás - a ló másik oldalára. Ez helytelen, céltalan volt, mert nem az általános zenei műveltség színvonalának emelése érdekében fejlesztette a képességeket, azon kívül, úgy a tanár, mint a növendék részére túl nagy erőfeszítést, megterhelést jelentett. S bár vezetőink példamutató útmutatása világosan megkövetelte, hogyan tanítsunk mindig az általános zenei szép, az általános technikai tudás, az általánosan felhasználható, nemcsak az éppen tanulandó mű, az akkor használatos és szükséges zenei és technikai megoldásokra, - amit a tanterv bevezetésében is hangsúlyoz -, a produkciókra való csiszolgatásakról kevesen tudtak és akartak lemondani.

 

Az elhangzott kritikákat megszívlelve, régen igyekezünk már gátat vetni ezen túlkapásoknak, s most, az új irányelvek világos meghatározása után pedig tisztán kell látnunk az utat, mely valóban a széles tömegek zenei műveltségének megalapozásához vezet.

 

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy éppen az utolsó 14-15 év munkája, éppen a túlzottan kicsiszolt produkciók révén fejlődött „tanítási technológiánk” olyan színvonalra, ami ma a gyermekek túlzott és sokirányú elfoglaltsága mellett igen nagy segítséget jelent számunkra. Ne sajnáljuk tehát az erre fordított időt, nem kárba veszett ezen utolsó évek megfeszített munkája. Reméljük azonban, hogy most már ezen ügyesebb, fejlett és állandóan fejlődő technológiánk segítségével kitérők nélkül, mind rövidebb idő alatt érünk célt, és így a szélesebb területet felölelő oktatásunkba is eredményesen be tudjuk iktatni. A helyesen előre látott zenei elképzelés, az előre helyesen elképzelt és megtanított jó technikai megoldások igen megrövidíthetik a megvalósítás útját.

 

Felesleges a túl sok kicsiszolt produkció az általános zenei műveltség eléréséhez, feltétlenül szükség van azonban kellő számú, helyes felfogásban jól kidolgozott művekre, ezeket az új célkitűzések mellett sem nélkülözhetjük. A szép és helyes megszólaltatás továbbra is szerves része kell, hogy maradjon zeneoktatásunknak, mert a gyermek zenei igényét, ízlését általában ily módon fejleszthetjük a legcélszerűbben. Fontos azonban, hogy kívánalmainkat mindig a növendék képességeihez, teherbírásához méretezzük.

 

Itt kell megemlítenünk a régen felmerült, de most már feltétlenül megoldandó problémát, a növendékek kategorizálásának kérdését is. A széles tömegek zenére történő oktatásánál elég magas százalékot tesz ki a gyengébb képességű növendékek száma. Sok huzavona után ma már tisztán látjuk, hogy mind követelmények, mind anyag szempontjából más mértékkel kell mérnünk, másképpen oktatnunk ezt a réteget. Az alsó fokú oktatás nem szakképzés; nemcsak a tehetséges, rátermett növendéket van hivatva oktatni, hanem éppen a széles tömeget szolgálja. Más követelményekkel kell velük szemben fellépnünk, más anyagot, más módszerrel tanítanunk. Ha a kivitelezés csak alacsonyabb színvonalon érhető is el náluk, mindig meg kell kívánnunk a rendes, pontos, ízléses, lehetőleg stílusos játékot, és ha ilyen megoldásra nem is képesek, mutassuk be nekik a művet, hívjuk fel figyelmüket a helyes, szép zenélésre, hogy igényük, ízlésük, szépérzékük jó irányban fejlődjék. A kategorizálásra tehát szükség van feltétlenül, ha az még egyelőre az egyes tanárok lelkiismerete és belátása szerint, külső elválasztás nélkül is történik.

 

A fent kitűzött célok érdekében nagyobb súlyt kell fektetnünk a könnyebb, gyorsabb haladást, az általános, maradandó tudást és nagyobb önállóságot biztosító, alapvető készségek képzésére, ú.m.:

 

  1. ritmusképzés,
  2. belső hallás fejlesztése (lapról éneklés),
  3. zenei értelmezés,
  4. jó mechanizmus és helyes technikaképzés,
  5. lapról játék a hangszeren,
  6. zenei átélés és fantázia fejlesztésére.

 

A hallás-, és ritmusképzéshez, valamint a helyes értelmezéshez, a jó zenei megalapozáshoz nagy segítséget nyújt az e célból bevezetett kiegészítő testvérszak, a szolfézs. Ezen segítséget jobban igénybe kellene vennünk, jobban kiaknáznunk és érétkesítenünk. Jobb kapcsolatot kellene teremteni a testvérszakok között, ezért szükséges lenne a hangszer- és szolfézsszak vezetőinek és tanárainak fokozottabb együttműködésére, az együttesen, összhangban kidolgozott tervszerű munkára.

 

Míg a hallás minden hangszertanulás mellett többé-kevésbé spontánul fejlődik, s tudatos progresszív képzést ezen a téren a szolfézsszak adhat, addig a ritmusérzék fejlesztésére a hangszeres órán is sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk. A művekben felmerülő ritmusproblémák kiemelésével, s külön begyakoroltatásával adhatjuk meg a jó és biztos alapot.

 

A világos értelmezésre, a jó zenei megalapozásra egész korán, rögtön a tanulás kezdetén gondolnunk kell. Nem elégedhetünk meg, hogy csupán érzékszervével fogja fel, csupán hallja, értenie is kell a zenét. Ennek érdekében helyes, ha kezdettől fogva, progresszíve avatjuk be a mű szerkesztésének titkaiba, eleinte csak óvatosan, keveset, később mind többet és többet említve a tagolások, ismétlések, eltérések, hasonulások, zárlatok, visszatérések szükségszerűségét, hogy a zene ne „kínai nyelv” legyen számára - ami ma is még gyakran előfordul -, és azt, ha majd szüksége lesz, önállóan is értelmesen és helyesen beszélje.

 

A jó mechanizmus a felmerülő technikai problémákhoz mindenkor jól idomuló, jól alkalmazkodó, jó játszószervezeti hozzáállást jelent. A technika-képzés pedig ezen jó mechanizmust feltételező, erre támaszkodó, a művek kivitelezéséhez szükséges, velük állandóan lépést tartó technikai problémák, - ú.n. ügyesítő-, gyorsító-, kiegyenlítő-gyakorlatok, hangszínképzés, s billentési stb. problémák - helyes megoldását kell, hogy szolgálja.

 

Mind a mechanizmus helyes beállítására, mind a vele karöltve történő jó technikaképzésre, kezdettől fogva, lehetőleg kitérők nélkül, az időfecsérlés, a „selejt” elkerülése érdekében nagy gonddal, felkészültséggel, s körültekintéssel kell törekednünk. Tanításunkban igazi nagy fejlődés akkor mutatkozik majd, ha a tanárok az egyes növendék alkatát, képességeit figyelembe véve, a tanítandó zenei anyagból kiindulva, előre megtervezik a megfelelő tanítandó technikai gyakorlatokat. (Komjáthyné szakfelügyelő vezetésével már az elmúlt tanévben megindult ez irányban a munka.) Ha ez a módszer majd széles körben elterjed, ha a tanárok alkalmazásában ügyességre tesznek szert, időmegtakarítás mellett ugrásszerű eredményekre számíthatunk. Az egyes növendékekhez alkalmazkodó „előre gyártott elemek”, „félkész technikai megoldások” a „termelékenységet” tényleg nagymértékben emelik majd.

 

A lapról olvasás eredményes fejlesztésének egyik fő feltétele többek között, mindezen itt felsorolt készségek helyes, ügyes, bőséges és jól - a tanár által is - kontrollált alkalmazása.

 

A zenei átélés és fantázia fejlesztése érdekében, a mi zenei elképzelésünk rákényszerítése és a részletek csiszolgatása helyett, vezessük rá az egész mű tartalmának, stílusának megértésére, szerkezete és felépítéséből önként adódó, magától értetődő szép kifejezésére és megoldásokra. Az önállóan átélt élményein nyugvó produkciók szebbek, igazabbak lesznek. Ezen felül önállóvá teszik majd e téren is.

 

Mindezen készségek fejlesztésénél egyensúlyra törekedjünk, nehogy az egyik a másik rovására előtérbe kerüljön. Ne szoruljon pl. a haladást jól előmozdító és önállóságot szolgáló lapról olvasási készség fejlesztése, v. a zenemű megértetése, a sok agyoncsiszolgatás mellett háttérbe.

 

Végül tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a gyerekkel jó kapcsolatunk legyen, hogy a zongoraórák egyetértésben, harmonikusan, derűs és jó hangulatban teljenek. Így a zene megkedveltetése, s céljaink elérése is könnyebb lesz.

 

A már szabadabban kezelt tananyag, az új, könnyebb vizsgaanyag, a zeneművek jobb, tudatosabb megalapozása, az általános technikára történő képzés most már biztosítékok, hogy a fejlődés a helyes irányban megindult.

 

A zenei műveltség kiszélesítésére, az irodalomismeret bővítésére igen fontosak és szükségesek az ifjúság részére rendezett hangversenyek, amelyeket valamilyen módon, nagyobb érdeklődést felkeltve, még látogatottabbá kell tennünk.

 

A kitűzött célok elérésének előfeltétele a sokirányú önképzés; fejlődést kell elérnünk saját magunk szakmai színvonalában, de igaz emberré válásában is.

Villányi Lajosné