Igen, az apanyelve… mert apai ágon tartozik a
magyarsághoz. Szerencsére, a zene nyelvén magyarul beszél. „Akárcsak Liszt
Ferenc” – mutat rá féligmeddig tréfásan erre a hasonlóságra, amely rajongott
komponistájával rokonítja. Egyre a sok közül, amelyekről egymás után
szerzünk tudomást.
Michel Sogny
ettől a tanévtől kezdődően ápol szoros kapcsolatokat Magyarországgal.
Nem titkolja: hosszú távú tervei vannak.
A
zeneszerző-zongoraművész-pedagógus az alapító-tulajdonosa annak a
nemzetközi zenei kft-nek, amely koncertsorozat nyitóestjével jelentkezett
ősszel (a Duna Palotában Yana Vassilieva lépett fel). A későbbi hangversenyek
mindegyikén jelen van természetesen, mint az ifjú művészeknek a tanára – s
hosszabb-rövidebb budapesti tartózkodásai lehetőséget kínálnak arra, hogy
riportok-interjúk-beszélgetések során mind többet megtudjunk a kétségkívül
figyelemreméltó muzsikus-személyiségről.
A Parlando rendszeres olvasói számára nem
ismeretlen a neve – a folyóirat 2008/2. számban olvashattak ismertetőt
arról a DVD-koncertfelvételről, amelyen saját műveit játssza.
Új útlevelében
szereplő neve alapján: Szőnyi Mihály. A megismerésére – megismertetésére
– vállalkozó koránt sincs könnyű helyzetben. Mert talán közérdekűen
épp az a leglényegesebb benne, ami megfejthetetlen, szavakba foglalhatatlan.
A tények
nyilvánvalóan csak a fecsegő felszín követei, ismeretük mégsem hiábavaló.
A
művésztanár számára már gyermekkorában nyilvánvaló volt, hogy muzsikus
lesz. A zene, mint olyan, nélkülözhetetlen közeget jelentett számára (tehát szó
sem volt valamiféle gyermeki konkrét orientáltságról, hogy előadóművész
vagy zeneszerző). Miként Franciaországban – és Nyugat-Európában – már
annyi muzsikus szülei, az ő édesapja is ragaszkodott ahhoz, hogy gyermeke
ne kizárólag a zenei pálya bűvöletében alakítsa életét. Michel Sogny a
filozófia doktora, pszichológiából master-diplomája van, s okleveles
irodalomtanári képesítéssel is rendelkezik. Pályája tanúsága szerint nem voltak
haszon nélkül valóak e tanulmányok; utólag úgy tűnik: ezeknek
köszönhetően alakíthatta ki iskola-alapításhoz vezető meggyőződését.
60
Pályája égboltján a központi bolygó: Liszt
Ferenc, akinek munkássága egyszerre követendő példa a számára – és
megközelítendő eszmény. Visszaemlékezése szerint 16-18 évesen kezdte el játszani
Liszt jelentős zongoraműveit, a magyar rapszódiákat, a h-moll
szonátát, a Költői és áhítatos harmóniákat, a Vándoréveket. És nem utolsó
sorban az átiratokat, parafrázisokat – Sogny a Tannhäusert emeli ki.
(Figyeltem felsorolását, nem a rendkívüli virtuozitást igénylő etűdök
kerültek előtérbe. Amikor rákérdeztem a késői Liszt-művekre,
amelyekben nyoma sincs a virtuóz korszak csillogásának, meglepetésemre, azokról
a megbecsülés tiszteletteljes hangján szólt, kiemelve izgalmas-újszerű
harmóniavilágukat. Érdekes adalékként beszámolt arról, hogy amikor kísérletképp néhány kései Liszt-darabot – például a
Szürke felhőket – meghallgattatta olyanokkal, akik nem ismerték e
műveket. Az eredmény meglepő: Schönbergen és Bergen kívül még
Stockhausenre is tippeltek – Lisztre még véletlenül sem…)
A
Liszt-rajongást nyilvánvalóan táplálta
az is, hogy egészen fiatalon megismerte Cziffra Györgyöt (akivel később jó
barátságba kerültek). A Liszt-interpretátorok közül kettőt emelt ki:
Horowitzot és Cziffrát. Akiknek virtuozitásában anélkül gyönyörködhet a hallgató,
hogy felmérné, mennyire „nehezek” a darabok.
Véleményem
szerint ez a momentum rendkívül fontos; itt érhetjük ugyanis tetten: mi
késztette Prolegomena összeállítására. Filozófikus gondolkodásmód és érzékeny
alkat egyaránt szükséges volt ahhoz, hogy tudatosodjék benne: a zeneszerzők
nem azért komponálnak, hogy darabjaikon sajátítsák el a hangszerjáték minden
csínját-bínját. Tehát, alapfeltétel, hogy mire találkoznak a művekkel, megfelelő
technikai-zenei felkészültség legyen a potenciális előadók birtokában. Ezt
célozza zongoraiskolája, a Prolegomena. (Mosolyogva jegyzi meg: utóbb tudta
meg, hogy Liszt a Dante-szonáta eredeti alcímében szerepeltette ezt a ritkán
használt szót. – Hasonlóképp később lett számára ismeretes az a „párhuzam”
is, melyről Marie d’Agoult memoárjaiban olvasott: Lisztet is foglalkoztatta
a gondolat, hogy mindenki – bármilyen életkorban – megtanítható zongorázni;
legalábbis annyira, hogy az önmagának örömet jelentsen. Merthogy M. Sognyt e
gondolat vezérelte pedagógiai pályáján.)
Furcsa hallani
a 21. század elején Magyarországon (amelyet minden reális pedagógiai
szkepticizmusunk ellenére világszerte még sokhelyütt zenei nagyhatalomnak
tartanak), hogy a 20. század második felében Franciaországban valaki kidolgoz
egy – úgy ideológiailag, mint hangszer-technikailag megalapozott – módszertant,
„iskola” funkciót betöltő zongoraműveket komponál, s teszi mindezt az
általa (1974-ben) alapított és működtetett intézményben. Ahol a nevéhez
fűződő Sogny-metóduson nevelkedett egykori diákokból
tanerők lehetnek.
Anélkül, hogy tudott volna a liszti párhuzamról, úgy
vezette be (legkülönbözőbb korú) növendékeit a zongorajátszás rejtelmeibe,
hogy volt, aki felnőttként került hozzá, s néhány év alatt koncertező
művész vált belőle. Ugyanakkor, metódusának hatékonysága ellenére,
Sogny célja sohasem a szakemberképzés volt (afféle gyorstalpaló
előadó-képzés). Azt akarta, hogy a zongorázás, mint tevékenység,
örömforrás legyen; hogy általa teljesebbnek érezzék életüket a növendékei.
(… hallgattam,
amint múltbatekintően felidézte negyedfél évtizedes pedagóguspályája
megannyi élményét, tanulságát – s közben a központilag szervezett zeneoktatás
időrabló és idegőrlő melléktevékenységeire kellett gondolnom. A
naplóvezetés gyötrelmeire, a „tervezett” és „elvégzett” anyagok
dokumentálására, s hasonlókra.)
Nyilvánvaló:
Sogny pedagógus-pályája kiteljesedéséhez olyanokra volt szükség, akik valóban
szerettek volna megtanulni zongorázni. Akiket lelkesített, s további munkára
sarkallt a fejlődésük. Akik nem akarták a gyakorlatban „hasznosítani”
(felbecsültetni és kiárusítani) tudásukat, hanem az újonnan megszerzetteket
„visszaforgatták”; amit egy-egy oktatási fázisban eredményként könyvelhettek
el, azt olyan lépcsőfokként értékelték, amely lehetővé teszi a megkezdett
út folytatását.
De aligha
lehet véletlen, hogy itt Sogny nem állhatott meg – s valóban továbblépett.
2000-ben létesített alapítványa keretében általa felfedezett, nyilvánvalóan
zenei pályára termett tehetségeket támogat. Ez esetben nyilvánvalóan más a
helyzet, mint amikor (afféle Pygmalionként) kizárólag saját módszerével nevelte
tanítványait. Olyanokat választ ki, akiknek fejlődését meggyorsítani képes
(tehát, nem „átállítja” technikájukat, hanem lehetővé teszi, hogy –
valamiféle transzfer-hatásként – kiteljesítse tudásukat; ami által idejekorán
felismerik, hogy a technika csupán eszköz, a kifejezés szolgálatában).
Nyilvánvaló: alapfeltétel, hogy jelöltjeinek a tanáraival is megtalálják a
közös hangot, a közös nevezőt.
Sogny
alapítványának immár magyar növendéke is van, Szokolay Ádám személyében. A
profi-képzéssel tehát már megtalálta a kapcsolatot. Nagy kérdés, általánossá
tehető-e az örömszerző hangszertanulás gyakorlata Magyarországon.
Kodály hitt az énekhang (a mindenki számára rendelkezésre álló hangszer)
közösségteremtő erejében. Aligha gondolta volna, hogy milyen hamar elfelejtünk
énekelni – zenei szükségleteink nagy részét konzervek segítségével fedezzük. De
az aktivitás, a teremtés vágya sohasem hal ki, búvópatakként ott munkál – s hol
táncházi keretben, hol kézműves táborokban ébrednek rá mind többen az
önkifejezés, az önmegvalósítás már-már elfeledett örömére. Sogny a zongora
örömforrás-funkciójára hívja fel a figyelmet.
Aki hallotta
felvételeit (akár DVD-n, akár a MEZZO műsorán), visszakapja a hitét abban,
hogy a hangszeres: játszik. Tevékenysége játék; olyan tevékenységi forma,
amelyet érdemes komolyan venni. Éppen azért, hogy az állványok lebontásakor
gyönyörködtető épülettel gazdagodjunk.
61
Figyelem Sognyt: amikor a múltról beszél,
emlékei elevenednek meg, tapasztalatairól ad számot. Amikor a jelenről szól,
e tapasztalatok birtokában hasonlóképp magabiztos a hangja. Jövőről,
vagy akár csak terveiről kérdezni felesleges: csakhamar megélhető
jelenné lesznek. Mert hisz abban, amit csinál, s e hitet
tehetség-tudás-tapasztalat hármas egysége táplálja.
A jövőt
illetően, inkább az a kérdés: iskolarendszereink válsága idején talál-e
olyan talpalatnyi magyar földet – s magyar földön olyan szemléletmódot – ahol
érdemes hosszasan elidőznie. Addig, amíg módszere itt is vizsgázhat a
gyakorlatban.
Fittler Katalin