A 80 ÉVES DR. BARSI ERNŐ KÖSZÖNTÉSE

 

A közhiedelem szerint, akinek halálhírét keltik, az sokáig él. Adja Isten, hogy így legyen Barsi Ernő esetében is! Ugyanis a Kodály Társaság elnökségének 1998. évi beszámolójában ijedt döbbenettel olvastam nevét azok között, akikről kegyelettel megemlékeztek. Azonnal felhívtam feleségét: Varsányi Idát és zavartan próbáltam érdeklődni Ernő bácsi hogylétéről. Ida néni meglepetten, de határozottan állította, hogy Ernő kiváló egészségnek örvend, és éppen készül a Vajdaságba előadást tartani. És a bizonyság kedvéért rögtön a telefonhoz szólította férjét, akinek igyekeztem kimagyarázni magam. Ö jót derült a hír felett és további terveiről beszélt. Én pedig örömmel kívántam neki hasonlóan jó erőt, egészséget és töretlen munkakedvet még hosszú időre. Nekem pedig nincs nagyobb örömöm, mint most, nyolcvanadik születésnapja közeledtével nekrológ helyett volt tanítványai és a muzsikus társadalom nevében köszöntsem Őt, mint a tanárképzőn utolsóként diplomázó hegedűs-tanítványa (és már évek óta szintén nyugdíjas!).

 

Dr. Barsi Ernő 1956-59-ig - jelenkor történelmünk legkritikusabb időszakában - tanárom volt a győri Zeneművészeti Szakiskola (konzervatórium) tanárképző tagozatán: hegedű főtárgyat, hangszeres módszertant tanított, és a hegedű tanítási gyakorlatát vezette. Számomra - de minden tanítványa számára - jóval többet jelentett, mint a fenti három tantárgy oktatója. 36 évesen még nagyon fiatal volt, amikor tanítványa lettem, de a világ legtermészetesebb módján fogadtuk egyáltalán nem lekezelő, szeretetteljes tegező megszólítását és szólítottuk” Tanár Úr” helyett Ernő bácsinak. Munkásságát, egész magatartását számunkra csodált és utolérhetetlen emberség, fáradhatatlan munkabírás, hallatlan szerénység, igazságérzet, halk szavú, de határozottan megvallott magyarság tudat jellemezte. Szakmai tudását olyan világhírű mesterektől sajátította el, mint a Hubay-tanítvány Végh Sándor és Waldbauer Imre, akinek metodika - előadásait gyorsírással jegyezte le és továbbította tanítványainak. Ennek szellemében tanításának tartalmát és módját a történelmi örökség hiteles feltárása, az új, a mindenkor legkorszerűbb iránti nyitottság határozta meg. Óráin feldolgoztuk azokat a történeti dokumentumokat (pl. Geminiani, Leopold Mozart hegedűiskolája, Ph. E. Bach zongoraiskolája), amelyek az évtizedekkel később feléledt, mára széles körben elterjedt historikus előadásmód alapját képezik. A modern hegedűtechnikát az egzakt tudományok (anatómia, fiziológia, fizika) elméleti alapjaira építette fel és ezeket velünk, tanárjelöltekkel is megismertette, bár ezek irodalma akkor magyar nyelven még nem volt hozzáférhető: megismertük Steinhausen dr. fiziológiai, Arthur Jahn, Karl Flesch és mások metodikai munkáit, Doflein, Kühler hegedűiskoláit, de BIoch József akkor elavultnak tartott módszertanának, hegedűiskoláinak értékeit is. Az általánosan előírt és elfogadott tananyagot kiegészítettük Hubay, Vieuxtemps, St. Lubin koncert-etűdjeivel, repertoárunkat a zenetörténet újonnan feltárt értékeivel. Maga is tanított alsó fokon is a zeneiskolában, hogy elméleti tudását a napi munka során is kamatoztassa, kontrollálja és tapasztalataival a tantárgyak anyagát gazdagítsa. Mindezeket egy nagyszabású, a maga idején a legkorszerűbb hegedűmetodikai munkában foglalta össze, amelyek a mai napig kéziratban hevernek.

 

Mint hegedűs, nem tartozott a virtuózok közé (viszonylag későn, már mint működő református lelkész határozta el végleg, hogy zenei pályára lép). De hegedűjátékát mindig - még ma is! - elmélyültség, tévedhetetlen stílusismeret és ellenállhatatlan közlési vágy jellemzi. Tanítványainak sem a külsőséges csillogást idealizáló „művészjelölteket” választotta - igaz, ezek nem is nagyon törekedtek hozzá -, hanem az elmélyültségre hajlamos, „muzsikus” és pedagógus alkatúakat, akik közül nem sokan csináltak pódium-karriert. Sőt az sem biztos, hogy végig kitartottak a hangszeres tanári pályán, de mint muzsikusok és közösségnevelő pedagógusok, igazi „népművelők”, kiemelkedően megállták a helyüket, mint például a Liszt-díjas Kollár Kálmán, vagy a szombathelyi zeneiskola elhunyt igazgatója Tibold Iván. De tanítványa volt a Kodály Vonósnégyes brácsása Fias Gábor is. Mint utolsó nála diplomázó hegedűs-tanítvány, én is csak néhány évig működtem, mint hegedűs és zenetanár, végül a karvezetői pályán, a karvezetés tárgy főiskolai oktatásában találtam meg az elhivatottságomnak megfelelő területet, de magammal vittem és igyekeztem hasznosítani azokat a hegedűsszakmán messze túlmutató értékeket, amelyekkel Barsi Ernő ajándékozott meg.

 

Az Ő és tanítványai kapcsolata messze túllépett a szokványos „tanár-diák viszony”-on, a szűk körű, bármennyire is magas színvonalú szakmai-tantárgyi viszonyon. Kicsiny, de eredeti népművészeti alkotásokkal gazdagon felszerelt és díszített lakásában valóban otthon voltunk és nemcsak a bensőséges hangulatú házi hangversenyek alkalmával, hanem „zenén kívüli” témák ürügyén is. Ott ismertük meg az akkor szamizdatnak számító Németh László írásokat (pl. „Kisebbségbe”, „A minőségforradalma” ), Kodolányi munkáit, vagy gépelt kéziratból Sinka István verseit. De magánéleti, sokszor anyagi problémáinkat is éles szemmel felfedezte, és kérés nélkül megoldotta. A vezetése alatt működő Zeneoktatói Munkaközösség egész Győr környékét behálózó iskolahálózatában a zeneiskolából kiszorult, de mégis tanulni vágyó gyerekeket tanítottak gyakorlatot szerezni vágyó, anyagi problémákkal küszködő tanárjelöltek, egzisztenciájukban megrendült értelmiségiek.

 

Néprajzi gyűjtéseinek forrásaihoz visszatért tanítványaival, hogy viszonozza azt az értéket, amit adatközlői és környezetük adtak a tudománynak és a művészetnek: hangversenyeket tartottunk Bach, Bartók, Kodály és mások műveiből Barsi Ernő irányításával és lelkesítő, értő és megértettető műsorvezetésével. Magunk tapasztalhattuk élőben, hogy a legegyszerűbb emberekhez is közel lehet vinni a legnagyobbak művészetét. A tanítványokból verbuvált alkalmi együttesek szerepét később átvette a Halmos László vezényelte, de voltaképpen Barsi Ernő szellemi irányítása alatt működő kamarazenekar, melynek természetesen mi is tagjai voltunk.

 

Nem feledkezhetünk meg hűséges feleségéről: Barsi Ernőné Varsányi Idáról, aki mind a családban, mind a munkában mellette állt, előadásait, fellépéseit stílusos, mélyen átélt énekével gazdagította. Minket a szolfézstanítási gyakorlatokon mentorként irányított, mint a zeneiskola kiváló szolfézs tanára, otthonában meleg vendégszeretettel fogadott minket és türelemmel viselte gyakori jelenlétünk terheit.

 

Barsi Ernő átment az 1959-ben létesült Felsőfokú Tanítóképző Intézetbe és munkásságában egyre inkább a néprajzi kutatás és az ehhez kapcsolódó tudományos és ismeretterjesztő tevékenység jutott meghatározó szerephez. Doktorátusát is ebben a témában szerezte. Munkájának ezt a területét - bár volt tanárom tevékenységét mindenkor figyelemmel kísértem és csodáltam napjainkig tartó, követhetetlen aktivitását - mások, a szakterülethez jobban értők hivatottak ismertetni és értékelni. Magam megelégszem az általam legközvetlenebbül tapasztalt tanári, muzsikusi és emberi attitűdjének, munkásságának vázlatos - és remélhetőleg csak kevéssé hiányos - bemutatásával.

Horváth Rezső