Jól ismert tény, hogy a zenélés alapfeltétele a biztos technikai tudás. Ezen tudásnak része egyfelől a hangszerismeret, az instrumentum alapvető fizikai, akusztikai jellemzőinek, korlátainak ismerete; másfelől a saját emberi szervezetünkről való tájékozottság, a hangok megszólaltatásához szükséges speciális funkciók megértése.

  Fúvós hangszerek esetében az emberi test szervei, szervrendszerei közül kiemelkedő jelentőségű a légzőrendszer működésének alapvető ismerete. Ezen tudás nélkül aligha képzelhető el szervezetünknek “a zene szolgálatába állítása”.
 
 Lényeges látni azt, hogy míg egy előadóművész által eljátszott adott frázis, részlet levegőigénye – a művész elképzelése és tempóválasztása szerint – különböző alkalmakkor állandónak tekinthető, addig az előadó szervezetének a légzőkapacitása és oxigénigénye igen tág határok között változik annak függvényében, hogy milyen alkalommal és milyen lelkiállapotban játszik.  Légzésfunkciói és oxigénszükséglete éppúgy függenek a szervezet különböző állapotaitól (fronthatás okozta feszültség, menstruáció, terhesség, izgulás!), esetleges betegségektől (megfázás, gyomor- és bélrendszeri panaszok), mint a külső hőmérséklettől. Ezzel a sok mindentől függő és állandóan változó oxigénigényű emberi szervezettel kell a zenét szolgálnunk.

 Látható tehát, hogy helytelen egy statikus, minden körülmények között állandó légzéstechnikára törekedni. Olyan adaptálható technika elsajátítása a cél, amely képes a játék alatt a szervezet mindenkori oxigénigényét kielégíteni olyan módon, hogy emiatt a zene struktúrája,  kohéziója ne sérüljön. Ahhoz, hogy a bennünk rejlő lehetőségeket maximálisan ki tudjuk használni, alapvetően tisztában kell legyünk a légutak és a légző izmok anatómiájával, működésével és ezek reflexes és tudatos irányításával.

 A légutak anatómiája 

Belégzéskor az orr- és/vagy a szájüregen át (1. ábra a illetve b) bejutó levegő útja a következő: garat (pharinx, c), gége (larinx, d), légcső  (trachea, e), jobb és bal főhörgők (bronchusok, f) különböző méretű hörgőcskék (bronchiolusok, g, illetve 2. ábra a), légcsövecskék (ductusok, b), léghólyagocskák (alveolusok, c).
 

(1. ábra. Az emberi légzőrendszer áttekintő képe)

(2. ábra. A különböző méretű bronchiolusok, ductus alveolarisok és alveolusok) 
(az utóbbiak természetesen nagyított) sematikus ábrája. A tracheától az alveolusokig a légutak – elágazódó faághoz hasonlóan – 20-23-szor oszlanak (3. ábra), aminek következtében  összkeresztmetszetük több mint 2000-szeresére nő.

(3. ábra.  Az elágazódó légutak képe)

Az emberi tüdőben kb. 300 millió alveolus van, amelyek összfelülete 70-80 m2 (teniszpálya nagyságú). Ezen az óriási felületen megy végbe a gázcsere. A belélegzett oxigéndús levegőből oxigén diffundál az alveolusokat körülvevő hajszálerekbe, melyekből széndioxid lép ki az alveolusok üregébe. Ez a gázkeverék kilégzéskor távozik a szervezetből.

Fontos a későbbiek megértéséhez annak a ténynek az ismerete, hogy gázcsere csak a légutak utolsó szakaszán, lényegében az alveolusok szintjén megy végbe. A légzőrendszer egyéb területeit kitöltő levegő a vérrel való gázcsere számára nem hozzáférhető. Ezen területeket (tehát a szájüregtől a bronchiolusokig) anatómiai holttérnek nevezzük, ennek űrtartalma egy felnőtt 60-70 kg-os embernél kb. 150 ml. Ez annyit jelent, hogy sok kis apró – 150 ml-nél kisebb – levegővétel és kifújás, amely amúgy alkalmas hangszer megszólaltatására, csak oda-vissza „rohangál” a légutakban, de gázcsere, oxigénhez jutás a szervezet számára nem történik.

Légzésmechanika 

A tüdő önmagában nem képes légzőmozgásokra. Belégzéskor és kilégzéskor passzívan követi a csontos-izmos mellkasfal és a rekeszizom tágulását, illetve szűkülését. A mellkasfal mozgását, húzóhatását a mellhártya (pleura) közvetíti a tüdőre. A pleura egy olyan kettősfalú zsákként képzelhető el, amelynek belső rétege szorosan ráfekszik a tüdőre, külső rétege pedig a mellkasfalat borítja belülről. A két lemez között normálisan vékony folyadékfilm van, ami által ezek könnyedén elcsúsznak egymáson, de a szétválasztásnak ellenállnak. Hasonlóan ahhoz, mint amikor két nedves üveglap egymáson könnyen elcsúszik, de egymástól való eltávolításukhoz igen nagy erő kell. A pleuralemezek közötti folyadékfilm adhéziós ereje tartja kifeszített állapotban a tüdőt, ugyanis a tüdőszövetnek önmagában összeesési, összezsugorodási tendenciája van. Ha a mellhártyák közé (intrapleurális térbe) levegő jut, pl. a mellkasfal sérülése miatt (szúrás, lövés, stb.), a tüdőszövet összeesik, fala eltávolodik a mellkasfaltól, a légzés megszűnik. (Ez az ún. légmell, pneumothorax, PTX.)
                            
A belégzés és a kilégzés izmai 

A mellkas különböző irányokba képes tágulni, mely irányokat funkcionálisan és didaktikai szempontból is érdemes két különálló jelenségként tárgyalni. Segít a megértésben, ha az emberi törzset egy talpán álló kétszintes hengernek képzeljük el. Az alsó szint a hasüreg, a felső a mellüreg, s e két üreget a rekeszizom választja el egymástól. Könnyen átlátható, hogy a felső hengerrész, a „mellüreg” térfogata kétféleképpen növelhető. Az egyik mechanizmus a hengerpalást tágítása, azaz a körfogat növelése. Ez történik, amikor a csontos-izmos mellkasfal a külső bordaközi izmok segítségével előre, fölfelé (4. ábra e) és kismértékben oldalra emelkedik, így növelve a mellkas körfogatát és természetesen az űrterét.

(4. ábra. A bordaközi izmok működése. )
Ha a két „bordát” a lap síkjában fölfelé mozgatjuk (belégzési helyzet), akkor az e) vonal rövidül meg (külső bordaközi izom összehúzódása), ha pedig lefelé (kilégzési helyzet), akkor az i) vonal lesz rövidebb (belső bordaközi izom összehúzódása).

A másik mechanizmus a felső hengerrész alapjának süllyesztése, távolítva azt a tetejétől; így a mellkas alapja süllyed, növelve annak térfogatát. Ezt a sémát a rekeszizom valósítja meg, amely egy felfelé domború kupolaként választja el a két nagy testüreget. A rekeszkupola csúcsán középen ül a szív, ettől oldalra a tüdő alapjai, bázisai fekszenek hozzá (természetesen az előbb említett kettősfalú mellhártya közvetítésével, 5. ábra). A rekeszizom boltozata alá jobb oldalon a máj illeszkedik, bal oldalon a lép és a gyomor tölti ki a kupola alatti helyet. Ha a rekeszizom összehúzódik, a kupola boltozata lelapul, süllyed, növelve így a mellkas űrterét a hasüreg rovására. A hasűri szervek természetesen nem nyomódhatnak vég nélkül össze, ezért mély belégzéskor a felülről lenyomott hasi zsigerek a hasfalat belülről nyomva tágítják, növelve annak körfogatát. (Ezen jelenség miatt nevezik néha a rekeszlégzést “hasi légzésnek” – helytelenül) A fenti anatómiai viszonyok megértése után látható, hogy egy bőséges étkezést követően a telt gyomor alulról nem engedi, akadályozza a rekeszizmot a lelapulásban, ezért evés után kisebb, rövidebb frázisokat vagyunk képesek egy levegővel „elfújni”. 

Az egészséges szervezetben a fentebb említett kétféle belégzési mechanizmus egymástól függetlenül működtethető, külön-külön is képesek kielégíteni a szervezet oxigénigényét. 

(5. ábra. A rekesz mozgásai a mellkas frontális metszetén. )
A rekeszkupoláknak az izom összehúzódása folytán előálló lelapulása a függőleges sávozású területtel nagyobbítja a mellüreg űrterét.

Normál légzésnél a kilégzés passzív folyamat, azaz nem kell hozzá aktív izomerő. Ez annyit jelent, hogy az előbbiekben részletezett belégző izmok aktív összehúzódásukat követően elernyednek, a mellkasfal és a tüdőszövet rugalmassága visszahúzza azokat nyugalmi helyzetükbe. Más a helyzet erőltetett kilégzésnél. A csípőcsonton eredő és az alsó bordák szélén tapadó hasizmok (ld. 6. ábra) összehúzódásakor a has körfogata csökken, benne a nyomás fokozódik, ami a belégzéskor lelapult rekeszizmot fölfelé nyomja. Ezen túl a hasizmok az alsó bordákat lefelé húzván a belső bordaközi izmokkal együtt (lásd 4. ábra i) a csontos-izmos mellkasfalat lefelé mozgatják, csökkentve a mellkas körfogatát, így a tüdőkben lévő levegő kipréselődik.

(6. ábra. A hasizmok és vállöv izmai.)
A légzés szabályozása; kémiai és mechanikai visszajelzés

Szervezetünk izmai végrehajtó – effektor – szervek. Önmaguktól nem működnek. (Kivétel a szívizom speciális részei.) Működésükhöz parancs, információ szükséges, amely a központi idegrendszerből (agy, gerincvelő) érkezik hozzájuk elektromos impulzusok formájában a perifériás idegeken mint elektromos vezetékeken át. Így van ez természetesen a légzőizmok esetében is. A rekeszizom, a külső és belső bordaközi izmok, a hasizmok a gerincvelő nyaki és háti szelvényeiben lévő mozgató idegsejtek (neuronok) elektromos kisülései szerint húzódnak össze. Ezen gerincvelői mozgató idegsejtek működése azonban magasabb idegrendszeri központok irányítása alatt állnak. A légzést két önálló idegi mechanizmus szabályozza. Az egyik az automatikus, a másik az akaratlagos szabályozásért felelős. 
 A fúvós hangszerek megszólaltatásához szükséges légzés természetesen az akaratlagos szabályozás, irányítás eredménye, de ennek határait, lehetőségeit az automatikus légzés reflexei szabják meg. Ezért szükséges ezen reflexek, szabályozó – visszajelző mechanizmusok áttekintése. Például nem tartható vissza akarattal a lélegzet akármeddig, egy ponton az automatikus szabályozás vészjelei, mint amilyenek a széndioxid szint emelkedése, a mellkasfal feszülése, az oxigén szint csökkenése – lásd alább – áttörik a tudatos gátlást.

Az automatikus légzés központja az agy és a gerincvelő találkozásánál lévő nyúltvelőben van. (A nyúltelő az agytörzs része.) Vannak itt olyan idegsejtek, amelyek csak belégzéskor működnek, illetve olyanok, melyek csak a kilégző, mozgató neuronokhoz küldenek impulzust. Ezek az ún. belégző és kilégző központok. A kettő összehangolt, ritmikus, váltakozó működését más, magasabban lévő agytörzsi központok szabályozzák (apneusiás és pneumotaxikus központok). Ezen igen bonyolult rendszerek működése még nem teljesen ismert és tárgyalásuk messze meghaladja ennek a munkának a kereteit.

Igen fontos látni azonban - élettanilag éppúgy, mint a fuvolázás szempontjából is -, hogy a fentebb említett központok milyen beérkező információk alapján szabályozzák a légzést. Lényeges itt tisztáznunk a „szabályozás” és a „vezérléssel” fogalmát.

Vezérlésnek nevezzük azt a műveletet, amikor egy irányító objektum egyirányú információs csatornán küld jeleket egy végrehajtó szervhez. Ezzel a rendszerrel el lehet ugyan végeztetni bizonyos feladatokat, de az eredményről, az elvégzett munkáról nincs visszajelzés a központba, így nincs meg a lehetősége a javításnak, a korrekciónak. A szabályozást az különbözteti meg a vezérléstől, hogy a kiadott parancsra létrejött eredményről visszajelzés érkezik a központba, így lehetőség van a kitűzött feladat ellenőrzésére. Ha a kitűzött és az elért eredmény nem egyezik, a visszajelzés lehetőségének köszönhetően további módosított parancsokkal lehet újból megkísérelni a cél elérését. Így van ez természetesen a légzésszabályozás esetében is, ahol az alábbiakban részletezett kémiai és mechanikai visszajelentő mechanizmusok útján értesül az idegrendszer a szervezet oxigénellátásáról -fuvolázás alatt is!      

Receptoroknak nevezünk a szervezetben olyan sejtegyütteseket, amelyek valamilyen paraméter változását mérik, és erről jelzést küldenek a központi idegrendszerbe. Kemoreceptor az, amely egy kémiai összetétel változását érzékeli. Ilyen kemoreceptorok vannak pl: az aorta (fő verőér, mely a szívből ered és az egész nagyvérkör oxigénben dús vérét szállítja az agyhoz, belső szervekhez, végtagokhoz), illetve a két arteria carotis (nyaki fő verőerek amelyek az agyba szállítják az oxigéndús vért) falában. Ezek a kemoreceptorok a vér oxigén szintjét (a vérben fizikailag oldott oxigén parciális nyomását) mérik, és amennyiben ez csökken, vészjeleket küldenek a légzőközpont belégzést serkentő részéhez. Hasonló hatást vált ki az agytörzsben lévő kemoreceptorok ingerülete is, de ezek nem az oxigén csökkenése, hanem a széndioxid szint növekedése miatt küldenek légzésserkentő jeleket az agyba. Hiszen ha az élő emberi szervezet nem kap elég levegőt, benne csökken az oxigén és nő a széndioxid szint, mindkét változás a légzés fokozására ösztönzi az idegrendszert. 

Mechanoreceptoroknak az érzékelőket nevezzük, amelyek egy adott szerv, szövet mechanikai megnyúlására, kifeszülésére jönnek ingerületbe, és küldenek elektromos jeleket a központi idegrendszerbe. Ilyen mechanoreceptor – feszülési receptor – van többek között a tüdőszövetben, amely egy mély belégzés eredményeképpen kitágult, kifeszült tüdőből jeleket küld az agyba, a kilégző központot serkentvén. Működése is érthető: mély belégzés végén a tüdőszövet kitágulása indukálja a kilégzést. Normál légzésnél ez a visszajelzés nem működik, csak mély, egy liternél nagyobb belégzés esetén.

Láthatjuk tehát, hogy míg normál légzésnél ezen visszajelző mechanizmusok egy irányba hatnak, egyféle választ váltanak ki a szervezetből,  (pl. belégzés vagy kilégzés) addig ezen kétféle (mechanikai és kémiai) visszajelentő rendszer képes egymásnak ellentétes jelentésű információkkal “bombázni” az agyat. Ez történik a nem megfelelően kivitelezett fúvóslégzés alatt. Ez a széndioxiddal telt, feszülő tüdő esete: az emelkedett széndioxid a belégzés irányába hat a kémiai rendszeren keresztül, de ugyanakkor a feszülő tüdő a kilégzést indukálja a mechanoreceptorokon át.  Erről később részletesen  szó lesz.

Érdemes alaposan átgondolni az eddig leírtakat, ugyanis a fentebb részletezett anatómiai és élettani mechanizmusok határozzák meg a fúvós légzés határait, lehetőségeit is.        

A fúvóslégzés

Minden fúvóshangszeren, így fuvolán játszás esetében is alapvető követelmény egy adott zenemű-részlet, frázis eljátszásához a szükség szerint állandó, egyenletes, illetve  finoman változtatható, koncentrált légvezetés. Ez a kontrollált légvezetés természetesen csak finoman adagolható nyomással hozható létre. A „belégzés és a kilégzés izmai” című fejezetből ismert kétféle légzőmozgás közül – a könnyebb megértés érdekében – tekinthetjük úgy, hogy csak az egyik nyújt erre lehetőséget.

Az  imént említett részben ismertetett mellkasfali légzéssel több probléma is van. Láttuk, hogy a kilégzés csak gyors (egy-két másodperces) erőltetett légzésnél aktív izommunka eredménye. Egy lassú, mellkasi kilégzés passzív folyamat (sóhajtás). Az ilyen módon telt tüdő a lassú kilégzés kezdetén gyorsabban ürül, de amikor a mellkasfal kifeszítettsége már csökken, az eltávozó levegő lassabban jut ki. Hasonlít ez egy felfújt luftballonhoz, melynek a nyílását elengedve az elején nagy nyomással, a kiürülés végén pedig már alig távozik belőle a levegő. Ha így fuvoláznánk, minden levegővétel után forte fortissimo és magas lenne amit játszunk, a frázis végén pedig elhaló, piano és alacsony. Probléma az is, hogy a csontos-izmos mellkasfal igen nagy tömegű és a felső végtagok is ide vannak „felfogatva”, tovább növelve annak tehetetlenségét. Ilyen nagy tömeggel igen nehéz finom, kontrollált nyomást létrehozni, főleg stabil alap nélkül (lásd alább!). Az is gond, hogy a mellkassal együtt emelkedő kezek a biztos fej-hangszer-kéz viszonyt is állandóan változtatják. Nem véletlen, hogy a vonósok is elvetik a játék közbeni tisztán mellkasfali légzést.

A fent jelzett részben említett rekeszlégzéssel azonban egészen más a helyzet. Mint tudjuk, a rekeszizom belégző izom, mely lelapulván növeli a tüdő térfogatát a hasüreg rovására. Megvan a lehetőség a szervezetünkben arra, hogy a belégző rekeszizmot és a kilégző hasizmokat egyszerre működtessük. 

Mi történik ekkor?

A két ellentétes működésű izom (be- és kilégző) együttes működése lehetőséget teremt a finom szabályozásra, úgy mint az autóban a motornak és a féknek ellentétes hatású működésével lehet finoman szabályozni a sebességet. A lelapult rekeszizomra alulról felfelé nyomóhatás jelentkezik a hasizom megfeszítésével, amely hasizom nyomóereje finoman és gyorsan is szabályozható. Az. oktávváltások, a hirtelen hárommal, vagy néggyel magasabb felhang átfújása bizonyítja ezt. Ismert érzet a háromvonalas piano hangok megszólaltatásához szükséges hasizom nyomóerő fokozódás, aminek eredménye egy finoman adagolható, nagynyomású légáram létrehozása. Így elérhető egy, a tüdőt alulról felfelé nyomó konstans, de finoman változtatható erő létrehozása, amely által természetesen a hasüregben is megnő a nyomás. Hasonló mechanizmusok jönnek létre székeléskor; nem véletlen tehát, hogy sokszor a gyakorlás megkezdése után kell a WC-re menni. 

A tárgyalt kétféle, mellkasfali és rekeszlégzés ilyen egyértelmű elkülönítése a könnyebb megértést szolgálta. Meg kell azonban jegyezni, hogy a jól kivitelezett fúvóslégzésben a mellkasi légzés is szerephez jut. Talán nem lesz zavaró az előző két mechanizmus megértése után a kettő „keverékéről” beszélni.

Mély, kontrollált fúvós belégzés esetén kismértékben tágul a mellkas körfogata, de a mellkas felső része, a vállöv és a szegycsont nem emelkedik annyira, mint egy hétköznapi nagy sóhajtásnál vagy ásításnál. Az a cél tehát, hogy a kismértékben emelkedő nagytömegű, csontos-izmos mellkasfallal is kontrollálható nyomást állítsunk elő. Ezt úgy lehet elérni, hogy a külső bordaközi izmoknak – amelyek amúgy belégző izmok (lásd 4. ábra e) – a fúvós kilégzés alatt is feszítve kell maradniuk.  akkor mi mozgatja lefelé a bordákat, szűkítve a körfogatot kilégzés alatt, ha a külső bordaközi izmokat (belégző izom!) feszítve tartjuk? Természetesen a hasizom. Nem mennénk azonban semmire ezzel a hasizom és a külső bordaközi izomzat egymásra feszülése által létrehozott egyenletes körfogat csökkentéssel, ha a feszes, megfeszített rekeszizom nem nyújtana biztos alapot ehhez. Ha a rekeszizom elernyedne a kilégzés alatt, a finoman változtatott nyomás a rekeszizom kupoláját „lobogtatnᔠlefelé, miáltal elveszne a fölfelé irányuló légvezetés finom szabályozásának lehetősége. 

Látni kell tehát, hogy a fúvós kilégzés a rekeszizom lelapított, feszített állapota (belégző izom), a hasizom folytonos összehúzódása (kilégző izom) és a külső bordaközi izmok (szintén belégző izom) együttes, egymásnak feszülő összehúzódásának eredménye. Ilyen, ellentétes működésű izomcsoportok együttes összehúzódása szolgáltatja végül is az egyenletes nyomást. Belátható, hogy ez nem lehet egy veleszületett, természetes érzet, hanem egy hosszú tanulási, beérzési folyamat eredménye, ami nem hasonlítható a normál kilégzéshez Ezen működések érzeteinek megtalálásában sokat segíthet a pontos önkontroll, illetve a jóga. 
 

A légvételek mélységének kérdése

Ha megkérdeznénk egy zeneiskolást, hogy mekkora levegőt kell vennie a fuvolázáshoz, biztosan azt felelné, hogy nagyot, mivel mindig mindenki ezt szajkózta neki. Jogos kérdés lenne tőle, hogy miért kell egy nagyot venni, miért ne lehetne több kicsit, ha azt az adott zenemű mondjuk másodpercenkénti szünetei, vagy staccato hangjai lehetővé teszik. Egy 12-14 éves gyermeknek már el lehet magyarázni (a fizikai, biológiai oktatás az általános iskolákban már lehetőséget teremt erre), hogy nagyobb levegőt kell venni a „légutak anatómiája” című fejezetben említett anatómiai holt térnél, ami kb. 1-1,5 dl. Ennél kisebb levegődarabkák gyors egymásutánban vétele és kifújása alkalmas lenne ugyan a szünetek közötti egy-két hang megszólaltatására, de így nem jut a szervezetünk oxigénhez. Ezek a kis légvételek nem érnek le az alveolusokba, hogy ott részt vegyenek a gázcserében, csak oda-vissza „rohangálnak” a légutakban. Igen nagy jelentősége van ennek a ténynek a körkörös légzés elsajátításánál (lásd alább!). Visszatérve az előző kérdésre, hogy mekkora levegőt is kell venni egy-egy frázishoz, a kézenfekvő magyarázat az lenne, hogy annyit, amennyi kell. Se többet, se kevesebbet! Ez rendjén való a zene szempontjából, hiszen egy ív, egy periódus ugyanannyi ideig tart adott elképzelésben, hangerőben és tempóban, akár otthon gyakorol az ember, akár koncerten játszik. Igen nehezen mérhető azonban fel ez a saját szervezetünk oxigénnel való ellátásának oldaláról, mivel az nem állandó és igen sok paraméter befolyásolja azt fuvolázás közben is. Itt kanyarodunk vissza a bevezető részben írottakhoz, hiszen ez dolgozatunk központi gondolata vagyis hogy az ember és a zene oxigénigénye nem feltétlenül azonos játék közben. A kettő közötti különbség áthidalására van megoldás a szervezetünkben, mert a légzőrendszerünk első részének párhuzamos, dupla felépítése lehetőséget teremt erre (lásd alább!).
 
Képzeljünk el két települést, amelyeket csak egy sínpálya köt össze és tegyük fel, hogy az egyik faluban csak ennivaló, a másikban csak innivaló van. Igen nehéz a folyamatosan változó evési és ivási szükségleteket ezen az egy vasútvonalon kielégíteni, mert amíg A helyről B-be el nem jut a szerelvény, addig B helyről A-ba nem indulhat, ugyanis nem tudják az egy sínpályán kikerülni egymást. Meg kell várni tehát, amíg az első szerelvény megérkezik, utána indulhat csak új vonat ellentétes irányba. Nem beszélve arról, hogy a kiürülő víztartályt is vissza kell vinni oda, ahol ismételten fel lehet tölteni.
 Sokkal adaptálhatóbb a helyzet, ha nem egy, hanem két párhuzamos vágány van, így ezeken egy időben lehet oda-vissza, de párhuzamosan is árut szállítani, hozzáhangolván a forgalmat a pillanatnyi szükségletekhez.
 
Szerencsére a garatig a felső légutak kettőssége ilyen párhuzamos és ellentétes irányú “áruforgalmat” is lehetővé tesz, egyaránt alkalmas a légvételre és a kifújásra a szájüreg és az orrüreg egyszerre és külön-külön is. Itt érkeztünk el a körkörös légzés és a párhuzamos kifújás kérdésköréhez. (lásd 7. ábra a és b).

 (7. ábra a). 
Ellentétes irányú levegőáramlás a száj-, és orrüregen át körkörös légzés közben.

 (7. ábra b). 
Azonos irányú levegőáramlás a száj-, és orrüregen át párhuzamos kifújás közben.
A körkörös légzés        

Lássuk először a körkörös légzés anatómiai alapjait.

Kilégzés alatt a felnyomódó rekeszizom préseli ki a levegőt a tüdőnkből. A garatig – mint az előzőekből ez kiderült – az alsó légutak az egy sínpályás áruforgalomhoz hasonlíthatók, mivel például a légcsőben vagy csak kifelé, vagy csak befelé áramolhat a levegő. Szájüregünk izmai úgy vannak megalkotva, hogy a szájüreg és a garat átmenete, az ún. torokszoros, hermetikusan lezárható a nyelv, a lágyszájpad és a garatívek izmaival (pl.: k-hang kimondása). Ezen felül lehetőség van az arc mimikai izmaival és a nyelvizmokkal a szájüreg térfogatának csökkentésére, azaz ki tudjuk préselni a szájüregben lévő néhány deciliter levegőt a tüdők és a többi légút működésétől teljesen függetlenül. Megoldható tehát, hogy míg a szájüregben lévő levegőt kinyomjuk, addig a rövidke kis ideig az orron át szippantsunk be levegőt végig a légutakba a tüdők alveolusáig. Ez az egyidejű, de ellentétes irányú áruforgalom esete a száj- és az orrüregben.
 
A körkörös légzés tanulásánál ennek az addig ismeretlen mozgássornak az elsajátítása az első lépés, mondjuk szívószálon át egy pohár vízbe fújva a levegőt, ügyelve arra, hogy ne szakadjon meg a folyamatos bugyborékolás. Nehézség az, hogy az éppen elfogyó kilélegzett levegő, vagy inkább elfogyás előtt megállított kifújás(lásd alább!) és az ebben az időpillanatban elkezdett szájból kezdő kipréselés folyamatos legyen, a tüdőből és a szájüregből jövő légáramlatok között ne legyen hézag. Nehézség az is, hogy be kell fejezni az orron át történő levegővételt addig, ameddig a szájüreg kifújási kapacitása tart úgy, hogy itt se legyen megszakadás. Arra is ügyelni kell, hogy a két teljesen más izomcsoport által kifújt levegő nyomása azonos legyen. Ha a szívószálas gyakorlattal már elég jól boldogulunk, felvesszük a hangszert és ráébredünk, hogy itt a következő nehézség: nem lehet az arcunkat olyan mértékben felfújni, mint a szívószálas gyakorlatnál, mivel a mimikai izmok az ansatz megvalósításáért dolgoznak, jóval kifeszítettebb állapotot hozván létre az arcon, mint amikor jól felfújt pofazacskókkal bugyborékoltatjuk a vizet. Alapvető igény, hogy ne változzon a hang színezete, tisztasága a körkörös légzés alatt. Ez az, amit nem lehet eleget gyakorolni. Egyrészről változik az ansatz az arc felfújásakor, változik a „szájlevegő” kipréselésekor, másrészről ha csak egy kicsivel is kisebb nyomást állítunk elő a szájüregünkből, mint a tüdőből, hamis, alacsonyabb lesz a hang.
 
Mindezen nehézségek ellenére ezzel a technikával lehetőségünk van olyan helyeken is többlet oxigénhez juttatni a szervezetünket, ahol normál légvétellel sérülne a zenei kohézió, a struktúra, vagy csak egyszerűen nincs idő elég nagy levegőt venni. Igen fontos azonban az, hogy az így vett levegő nagyobb legyen 1-1,5 dl-nél, hogy az anatómiai holtteret túllépjük. Erről volt szó “a légutak anatómiája” című fejezetben. Ellenkező esetben az oxigénhez jutás illúzióján át fullasztjuk meg magunkat és a zenét. A technika elsajátítása alatt gyakori hiba,  hogy ha a tanuló már elmélyítette a mozgás-sort, folyamatos az átmenet a levegő áramlatok között, kontrollálja az esetleges hangszínváltozást és intonációt, figyeljen még arra is, hogy az orrán gyorsan beszippantott levegővételek is „mélyre jussanak”, ne a mellkasfali légzés uralhatatlan tehetetlenségét gyarapítsák, ne kapkodja fel a levegőt. 
 Ez a technika is csak egy eszköz a zenéléshez, de nem mindegy, hogy mikor és milyen cél érdekében használjuk. Természetesen elvetendő és felesleges a körkörös légzés öncélú, magamutogató alkalmazása, és ezáltal maratoni hosszúságú “légmentes” távok átfuvolázása. A körkörös légzés célja egy optimális, jól oxigenizált, jó közérzetű emberi szervezet létrehozása a játék alatt, illetve hogy az oly sokat emlegetett változó oxigén igényünket és a felhasználásunkat zenei struktúra sérülése, megerőszakolása nélkül ki tudjuk elégíteni.  
 
Ebből következik, hogy a körkörös légzést nem akkor kell használni, mikor az előadó már majd megfullad, és kétségbeesve, szipogva próbálja “megnyújtani” játékát a frázis végéig. Ekkor már késő. A körkörös légzés helye az optimális, jól oxigenizált komfortérzetű, közepesen telt tüdejű állapot alatt kell hogy legyen, éppen ennek a komfort érzetnek a megnyújtása a cél, ha normál légzéssel ez nem oldható meg. Igen gyakran előfordul, hogy az a jól megszokott oxigén- és levegőmennyiség, ami adott ív eljátszásához elégnek bizonyul otthoni gyakorláskor, koncerten hamarabb elfogy, mivel a felfokozott idegállapot, izgulás miatt szervezetünk több oxigént használ el, így az előzőekben megismert kemoreceptorok már a frázis vége előtt sürgető vészjeleket küldenek az agyba, hogy sok a széndioxid és kevés az oxigén. Ha ténylegesen ismerjük a művet fejben, így tisztában vagyunk a lejátszani kívánt ív hosszával, akkor pillanatnyi hezitálás nélkül, már szinte automatikusan kell tudni adaptálni légzésünket az aktuális helyzetre, a körkörös légzés segítségével.
 
A fenti esetben arról volt szó, hogy szervezetünknek kevés az a levegő és oxigén, amit a frázis elején vettünk. Előfordul azonban ennek épp az ellentéte is, amikor több levegő van a tüdőnkben, mint amennyi elfogy az adott ív végéig. Ez vezet el bennünket a párhuzamos kifújás alkalmazásához.
 
A párhuzamos kifújás  

Bizonyára minden fúvós zenész ismeri azt az érzetet, hogy koncerten “jó nagy levegőt veszek, mivel gyermekkorom óta ezt hallgatom” mégis majd megfulladok; talajtalan, uralhatatlan, rezignált testi-lelki állapotban vagyok kénytelen az adott művet eljátszani, ráadásul úgy, hogy azt a közönség is élvezze. Sajnos, nem teszi !
 Mi ennek az oka?
 Ha nagyobb levegőt veszünk, mint amennyi a frázis eljátszásához elegendő, a következő légvételig nem fogy el mind. Ez azt jelenti, hogy levegő marad vissza a tüdőben, ami azonban már nem friss, belőle a véráramlás az oxigént elszállította és széndioxiddal dúsította. Ekkor jön a következő légvétel, ami általában rövid ahhoz, hogy az előadó ki is fújja a bent rekedt részt és még vegyen is, így ebből a kettőből csak az utóbbi fog megvalósulni, hiszen levegőt kell venni a következő frázishoz. Ha ez néhány légvétel alatt így folytatódik, könnyen belátható, hogy egyszer csak a rendszer eljut egy olyan állapotra, hogy a rövid levegővételek eredményeképpen tele lesz ugyan a tüdeje, de nem oxigéndús, hanem ki nem fújt, egymásra rakódott, elhasznált széndioxiddal telt levegővel. 
 Mi történik ekkor?
 Ez az az eset, amire már történt utalás az előbbiekben, nevezetesen az, hogy ellentétes választ kiváltani akaró vészjelek futnak be az agyba. Egyfelől a sok széndioxidot és a kevés oxigént érzékelő kemoreceptorok a belégzést serkentenék, másfelől a telt tüdő feszülő mechanoreceptorai a kilégzést indukálnák. Itt állunk tehát két homlokegyenest ellentétes paranccsal, ráadásul egyik sem valósulhat meg a frázis végéig. Ez az említett színpadi beszorulás, megfulladás oka.
 Mi tehát a megoldás?
 A körkörös légzésnél említett orron és szájon át egyidőben végzett ellentétes irányú “áruforgalom” anatómiai alapja itt is segítségünkre van. Nevezetesen, a szájon át történő kifújás mellett lehetőség van az egyidejű, orron át történő kifújásra is. Felfogható ez egyfajta leeresztő szelepként az el nem használt levegő eltávolítására. Természetesen ez sem egyszerű dolog, hiszen itt sem inoghat meg a hangszerhez futó légáramlat nyomása, sebessége. Igen sok gyakorlás kell ahhoz, hogy ne változzék a hangszín, a hangmagasság.
 A párhuzamos kifújás és a körkörös légzés együttes használatával nemcsak a hiányzó és a felesleges, maradék levegő problémáját oldhatjuk meg, de lényegében bármely legato alatt teljesen átszellőztethetjük a szervezetünket akár egymás után többször is, friss oxigénhez, illetve nyugodt, “pánikmentes” lelkiállapothoz juttatva magunkat.

Összefoglalás 

A leírtakból következik, hogy a helyes fúvóslégzés nem valósítható meg egy merev “levegőt veszek és kifújom” egyszerű séma szerint, mivel egy ilyen egyirányú (egy sínpályás), lineáris rendszer nem adaptálható az élő szervezet sokrétű igényeihez, változatosságához. Természetesen lehet fuvolázni körkörös légzés és párhuzamos kifújás nélkül is, de zenélni nehezebben, hiszen ilyen módon a saját oxigénszükségletünk kielégítése sokszor csak a zene rovására, a struktúra sérülése révén valósulhat meg.
 A fent említett technikák lehetőséget teremtenek arra, hogy szervezetünket hozzáhangoljuk, adaptáljuk az aktuális zenemű saját tagolódásához, sőt komfortos, jóleső, kiegyensúlyozott érzettel tehetjük ezt a saját, és jó esetben a bennünket hallgatók megelégedésére.
 Megjegyzés: Ajánlom ezen munkát gondolatébresztőnek azon zenész kollégák figyelmébe, akik ex katedra elutasítják a körkörös légzés használatának létjogosultságát.

Köszönetnyilvánítás
Köszönettel tartozom ezen munka elkészítéséhez nyújtott segítségükért szüleimnek: Dr. Becsky Gábornak, Dr. Becsky Gábornének, nagymamámnak: Daly Lenkének, tanáraimnak: Matuz Istvánnak, Regős Imrének és Gyöngyössy Zoltánnak. 

Felhasznált irodalom:
Szentágothai János: Functionalis anatomia
William F. Ganong: Az orvosi élettan alapjai

A dolgozatban szereplő ábrák jegyzéke: 
1. ábra: Kiss-Szentágothai: Az ember anatómiájának atlasza II. 77. old.
2. ábra. Szentágothai: Functionalis anatomia 1030. old. 7/52. ábra.
3. ábra: Kiss-Szentágothai: Az ember anatómiájának atlasza II. 100. old.
4. ábra: Szentágothai: Functionalis anatomia 470. old. 5/7. ábra.
5. ábra: Szentágothai: Functionalis anatomia 473. old. 5/8. ábra.
6. ábra: Kiss-Szentágothai: Az ember anatómiájának atlasza I. 186. old
7. ábra: Kiss-Szentágothai: Az ember anatómiájának atlasza II. 80. old.