A Dohnányi-metodika (2.)

Kovács Ilona

— Tanár úr, hogyan került Dohnányi osztályába?

— Kósa György tanárképző osztályában tanultam a Zeneakadémián, ahol 1942-ben szereztem meg tanári diplomámat. Dohnányi-mesteriskoláját az 1941/1942-es tanévben kezdtem, s folytattam a következő tanévben is. Zongoraművészi diplomámat 1943-ban kaptam. Én vagyok Dohnányi mesteriskolájából az utolsó, akinek a diplomáját Dohnányi még a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként írt alá.

— Hogyan zajlottak az órák?

— Végig hallgatta a műveket, és utána legtöbbször odaült a zongorához és eljátszotta részletekben, vagy teljes egészében. Ha a saját művéről volt szó, akkor nemcsak eljátszotta, hanem  — itt vannak akkori időből származó Dohnányi-kottáim, amikben az ő eredeti bejegyzései vannak — dinamikai jeleket, tempójelzéseket írt be, mérsékelten, természetesen. Ő nem az a tanár volt, aki teljesen összefirkálta a kottát (mert olyan tanáraim is voltak, akik annyi bejegyzést, tettek, hogy szinte nem lehetett elolvasni a hangjegyeket). Általában kritikát nem nagyon mondott, az arcjátékáról lehetett látni és levonni a konzekvenciát, hogy most meg volt elégedve vagy kevésbé tetszett neki, vagy talán, hogy örült is.
— Ezt el is mondta tanítványainak?

— Igen. Ilyen örömet éreztem rajta 1942-ben. Mint tanítvány, sokat szerepeltem a rádióban és akkoriban még lehetett az ő műveit is játszani. Az egyik ’42-es rádióadásomban, amikor még növendék voltam, szerepelt Dohnányi Négy rapszódiája (op. 11), tehát a g-moll, a fisz-moll, a C-dúr (scherzo-nak felel meg, vidám jellegű), és a végén a Dies irae dallam feldolgozásával az esz-moll rapszódia. Egyben eljátszottam a rádiószerepléskor a négy rapszódiát, ő pedig otthon hallgatta és — amit nem felejtek el — a leadás után egy telefont kaptam még a Rádióban: Dohnányi maga telefonált, és gratulált nekem. Megköszönte, hogy előadtam a rapszódiákat, és gratulált, mert nagyon jónak találta az előadását.

— Tanár Úr, milyen emlékezetes Dohnányi-mű előadására emlékezik még?

— Nagyon nagy élmény volt az e-moll zongoraverseny (op. 5) előadása, Dohnányi vezényletével a Zeneakadémián. Az első időkben, mikor panaszkodtam, hogy milyen nehéz a darab, azzal ösztönzött további munkára: “Ja, fiam, zongorázni tudni kell!…”1

— Hogyan állították össze a diplomakoncert — vagy ahogy akkoriban nevezték — a művészi oklevél pályázati hangverseny anyagát?
 — A diplomakoncertre mindig ő jelölte ki a műveket az általa két év alatt hallott művek közül. Mivel a művészképzős tanulmányok keretében Bachot nemigen tanultunk (nem azért, mert ő nem szerette, vagy mi nem szerettük Bachot, nem is emlékszem, hogy játszottuk volna), ezért a művészképzős koncerteken például úgy helyettesítette Bachot, hogy első számnak Liszt B-A-C-H fantázia és fúgát jelölte ki, ami egy nagyon nehéz darab és ez volt a bevezető szám.2 A második Beethoven d-moll szonátája (op. 31), a harmadik (mivel ő nagy Brahms-os volt) Brahms h-moll és g-moll rapszódiája (op. 79) volt. A szünet után Chopin f-moll (véleményem szerint legnehezebb) balladája (op. 52), Chopin cisz-moll scherzója (op. 39), azután Liszt 104., E-dúr Petrarca szonettje. Zárásként — és ebből tűnik ki, hogy a Négy rapszódiát, mint saját kompozíciót nem rangsorolta egybe — a fisz-moll és a C-dúr rapszódiát (op. 11, no. 2, 3). Valóban ez a két legjobban sikerült a Négy rapszódia közül, ami ciklikus, mint egy szvit, úgy képzelte a komponálás alatt.

— Létezett Dohnányi-metodika?

— Az előjátszás volt a tanítási módjának a legjellegzetesebb módszere. Valóban, azon a fokon a kéztartást, az ujjrendet már neki nem nagyon kellett tanítani. Amikor zongorázott, megpróbáltuk ellesni, elsajátítani a „mechanizmusát”, billentését — ami persze utánozhatatlan volt… Az órái felejthetetlenek voltak.
Általában egyben tekintette át az egész művet, a formához szólt hozzá, az apró részleteket nemigen elemezte. Ha nem tetszett neki valami, megjegyezte, hogy ezt még szeretné hallani legközelebb is. Egy héten egyszer volt óra. Arra az egy órára egy teljes ciklikus művet vagy egy teljes szonátát kellett kívülről vinni. Bizony, nem lehettek azok annyira érettek, hogy ő elragadtatva legyen tőle… Főiskolai elfoglaltsága ellenére rendszeresen jött minden héten órát tartani. Ugyanakkor előfordult az is, hogy nem tudtunk úgy felkészülni, hogy restelkedés nélkül jelentünk volna meg az órán. Megjelentünk — természetesen — és kissé bűntudattal mondtuk, mikor feljött a terembe, hogy sajnos ma nem tudunk semmit előadni. „Nem baj, majd legközelebb akkor jöttök.” — mondta, és elmaradt az óra.

— Hogyan választotta ki növendékeit?

— Minden második évben vett fel két növendéket, azonban az előttem lévő évfolyamon négyen tanultak. Az én évfolyamomban ismét csak ketten voltunk: Szoltsányi György volt az évfolyamtársam.3
    A tehetséget mindig megérezte… Kiváló példa erre a kis Cziffra György felfedezése. A kisfiú egyszer a Széher úti villa kertjében Dohnányi elé állt, és kérte, hallgassa meg. Dohnányi leültette a zongorához és valóban elcsodálkozott a gyermek játékát hallva. Keéri-Szántó Imrét javasolta tanárnak, aki valamikor maga is Dohnányi-tanítvány volt. Keéri-Szántó felvette a fiatal Cziffra Györgyöt az osztályába, a folytatást ismerjük a lexikonokból.4

— Dohnányi tanított kortárs zenét?

— Nem, de Bartókot, Kodályt nagyra becsülte. Kodály nem nagyon írt zongoraműveket, mivel nem szerette a zongorát. Véleménye szerint a zongora, mint hangszer még arra sem jó, hogy behangoljanak rá, mivel mindig elhangolódik. Bartókkal több közös szál is összekötötte, például Pozsony. Mindketten onnan indultak a budapesti Zeneakadémiára. S bárcsak öt év van közöttük, Dohnányi már befutott művész volt, mikor Bartók elkezdte Pesten a tanulmányait. Kamaszkorban jobban kijönnek a korkülönbségek. (Mostanában jövök csak rá, hogy Czigány György, aki kedves tanítványom volt, kb. nyolc-kilenc évvel fiatalabb nálam, ami akkor sokkal többnek tűnt.) Bartók elismerte Dohnányit és Dohnányi is elismerte Bartókot. Bartók több zenekari művének bemutatása Dohnányi nevéhez fűződik.

— Mint ember, milyen volt Dohnányi Ernő?

— Mindenekelőtt igazságszerető. A ránehezedő politikai nyomás miatt — melynek utolsó cseppje szeretett tanítványának, Faragó Györgynek kényszernyugdíjazása volt — először 1941-ben mondott le főigazgatói állásáról, de azt nem fogadták el. 1943-ben végleg elhatározta, hogy nem asszisztál az uralmon lévő hatalomnak és audienciát kért a kultuszminisztertől, Hómann Bálinttól. A következőket egy hiteles tanútól, dr. Schiller Rudolftól, az akkori Nemzeti Múzeum főigazgatójától tudom. Schiller éppen Hómann Bálintnál volt, mikor tárgyalásuk közben a miniszteri titkár bejelentette Dohnányit. Schiller ekkor felállt, de Hómann leintette, hogy még nem fejezte be vele a tárgyalást, különben is tudja, miért jön az “öregúr” (ahogy Dohnányit nevezte), és egy perc alatt végeznek. Dohnányi — tőle szokatlan módon meglehetősen felindultan — azt mondta, Faragó Györgyöt nem akarja nyugdíjba küldeni, ragaszkodik hozzá, a fiatal művészek között a legkiválóbbnak tartja, utódjának tekinti. Hómann azt felelte, hogy Dohnányi bármit kérhet tőle, de ezt az egyet ne, mert ez miniszteri bársonyszékébe kerülhet. Erre Dohnányi előre megírt felmondását indulatosan odadobta a miniszter asztalára és kiviharzott az ajtón. Ezután, mint tanár egy évig maradt a Zeneakadémián, így Szoltsányi mellett, aki még egy évig tanult nála, felvette Siki Bélát, Zempléni Kornélt és Stratton Joyce-t, de ők már nem diplomáztak le nála.
(Beszélgetésünk alatt végig jelen volt Löbl Lili zongoraművész, Váczi Károly felesége, aki szintén személyesen ismerte Dohnányit. Csendesen megjegyezte, hogy Dohnányi nagyon rokonszenves ember volt, megkapó egyéniség, mindenkihez volt egy kedves mosolya. Nem volt olyan zárkózott, mint Bartók, ha vele hasonlítanánk össze, ő ennek az ellentéte volt.)

— Tanár Úr mit tart legfontosabbnak Dohnányi útmutatásaiból?

— Ma szabad Mozartot „kalapálni”, ma szabad elrohanni, megújítani. Szubjektív dolog, de Emil Sauer, Alfred Cortot, Dohnányi Ernő ugyanazt a Beethoven-szonátát pici eltéréssel játszották, náluk itt-ott a dinamika, a tempó, az agogika különböző volt — azért az Beethoven, vagy az Mozart volt. De nem úgy, hogy nem lehet ráismerni… Mikor Mozart A-dúr szonátájának (K. 331) 3. tételét játszottam Dohnányinak, a híres Törökindulót bizony én is elég gyors tempóban kezdtem játszani, mint ahogy ma divatos elrohanni. Abban a pillanatban leállított az órán, hogyan képzelem én azt. Ragaszkodott hozzá, hogy ez induló, 116-os tempóban játsszam.
A stílus nagyon fontos elem volt Dohnányinál, ami vonatkozott dinamikára, érzelmi világra, tempókra, felfogásra, az összefüggésekre, a dallamvezetésre. Például Dohnányi C-dúr szextettje (op. 37) — amit Dohnányi mutatott be 1935-ben többek között édesapámmal, Váczi Károly klarinétművésszel (és én is játszottam többször)— egy gyönyörű mű, csodálatosan sziporkázó, zenekari hatás. Manapság nem tudom meghallgatni, nem jön ki a dallam! A valcer volt a mindene, minden művében szerepelt. Ebben is benne van a valcer 2/4-ben (!), miként az e-moll zongoraversenyben is, és ezt a mai előadók nem érzik meg. Ezért sajnálom, hogy Dohnányi sok mindent sírba vitt, hiszen tanítani sem volt módja.
1942 és 1945 között számtalan Dohnányi-művet eljátszhattam a Magyar Rádióban. Emlékezetes volt például 1944. január 8-án Dohnányi cisz-moll hegedű-zongoraszonátája (op. 21) Jancsin Ferenccel. (Vele utána is sok mindent játszottam együtt.) Vagy a Pastoral című zongoramű előadása egy egyházi iskolában Mindszenty József hercegprímás beszéde előtt, valamikor 1945 novemberében.  
A Dohnányi művek előadása 1945 után megszűnt. Igaz, ezekhez a nehéz zongoradarabokhoz olyan előadók kellenek, mint egykoron Anda Géza, aki mind a hat zongoraetűdöt nagyszerűen tudta játszani. Érthetetlen módon a külföldre származott művészek, akiknek semmi bajuk nem származott volna a Dohnányi művek előadásából, nem játszották Dohnányi darabjait. Itthon, ha a műsortervben meglátták a szerzőt, hogy Dohnányi-művet szeretnék játszani, finoman lebeszéltek róla. Az egyetlen mű, amit hagytak játszani, a Szvit régi stílusban (op. 24) volt. Ezért is olyan becses Dohnányiné köszönő levele, aki itteni rokonaitól tudta, hogy játszom férje műveit.
    Azt szeretném, ha manapság úgy adnák elő műveit, hogy ő is elégedett legyen vele…

JEGYZETEK
1. A hangverseny 1943. április 16-án volt a Zeneakadémián. Dohnányi zongoraversenye mellett Beethoven C-dúr zongoraversenye (op. 15) is elhangzott, Váczi művészképzős évfolyamtársa, Szoltsányi György előadásában. A Zeneművészeti Főiskola zenekarát dr. Dohnányi Ernő vezényelte. Lásd: A Zeneművészeti Főiskola Évkönyve (továbbiakban Évkönyv), 1942/43. 51.

2. Váczi Károly művészi oklevélpályázati hangversenye 1943. június 7-én volt a Zeneakadémián, Évkönyv. 1942/43, 53.

3. Művészképzős tanulmányaik alatt Szoltsányival Váczi Károly több növendékhangversenyen is szerepelt közösen. 1941. október 22-én Liszt Ferenc emlékére, az Országos Liszt Ferenc Társaság által zongoraszakosok részére felajánlott Liszt-pályadíjak nyerteseinek közreműködésével. Liszt: Spanyol rapszódia — Váczi, Liszt: Don Juan fantázia — Szoltsányi. Évkönyv. 1941/42, 44; 1942. december 4. — Beethoven: f-moll (Appassionata) szonáta, (op. 57) — Váczi, Brahms: fisz-moll szonáta, op. 2 — Szoltsányi, Schumann: Szimfónikus etűdök, op. 13 — Váczi, Chopin: h-moll szonáta, op. 58 — Szoltsányi, Évkönyv 1942/43, 44-45.; valamint lásd az 1. lábjegyzetet.

4. A történetet lásd Cziffra György, Ágyúk és galambok. Budapest: Zeneműkiadó, 1983. 58-62.