Ember Csaba

A Művészeti Iskolák helye és szerepe a hazai közoktatásban, különös tekintettel a zeneoktatásra

A szerző zenetanár, a Balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Zeneiskola igazgatója,
a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének elnöke

(A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület 2004. március 6-án és 7-én megtartott
Integrált művészeti nevelés az iskolában és a családban című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata)

Jó napot kívánok, nagy szeretettel köszöntök mindenkit, remélem, hogy az elkövetkező 20 percben kiderül az önök számára, hogy mik a művészeti iskolák. Azt azért szeretném megkérdezni, ki az, aki zeneiskolába járt valamikor? Kérem, tegye föl a kezét. Köszönöm szépen. Szinte mindenki. A művészeti iskola ugyanez a műfaj, megadja a szabadságot minden művészetet kedvelőnek, hogy iskolai formában, rendezett körülmények között megismerkedjen egy-egy művészeti ággal. Nem jelent egy dolgot ma még sajnos, hogy ugyanaz az egy személy akár egy művészeti iskola több művészeti ágában úgy művelje magát, hogy valóban a művészetek benne valamiképpen eggyé válhassanak. Hanem egy-egy művészeti ágat tanulnak. A zeneiskolai mozgalom kiépülése Ádám Jenő, Váczi Károly és mások kezdeményezésére az 50-es években kezdődött meg szisztematikusan Magyarországon. A fejlesztés útja az volt, hogy minden megyeszékhelyen majd minden városban, nagyobb településen végül – az egész országot behálózva – mindenütt legyenek zeneiskolák, hogy a zenei képesség, ha megmutatkozik, el ne vesszen, a zenei tehetség kibontakozhassék. Ez az idők folyamán úgy bővült, hogy ne csak kibontakozhassék a zenei tehetség, hanem már akkor be lehessen iratkozni zeneiskolába, ha szeretnénk kideríteni, hogy van-e ilyen tehetség. Majd a későbbiekben – és a legutóbbi oktatási törvény már így rögzíti, összhangban több nemzetközi egyezménnyel – minden magyar gyermeknek joga az, hogy felismerjék művészi képességeit, tehetségét, hogy azt kibontakoztathassa, és ezért négy művészeti területen 75 különböző művészeti tárgyban lehet ma művészeteket tanulni. Ezt az állam 6 éves kortól 22 éves korig normatív módon – tehát konkrétan mindenkit segítve támogatja. Ez a támogatás – ha csak a százalékot nézzük – az európai élvonalban jeleníti meg hazánkat, hiszen papíron 90%-ot jelent. Ugyanakkor – eltérően a kötelező iskolatípusoktól – itt meghatározott összegű hozzájárulást kell fizetni, ami a költségeknek mindenkori 5-10%-a, és ez természetesen településenként nagyon eltérő lehet, hiszen az számit, hogy az adott iskolára mennyi a ráfordítás. (Erről így ebéd után is érdemes pár mondatot mondani – talán néhányan kialusszák közben magukat, hiszen úgy emlékszem, ez a legpasszívabb időszak az ember életében egy munkanap folyamán.) … Az állam, a település és a szülő egyaránt részt vállal a költségekből, s biztos jogi keretek között folyhat igényes oktatás.
    Mi ez a jogi keret? Az alapfokú művészetoktatás a magyar közoktatás része. A közoktatási törvény mondja ki, hogy mindenkinek joga és kötelessége tanulni, s e törvényben, bár szabadon választható iskolatípusként, s nem a tankötelezettség teljesítésének iskolájaként – ilyen formában szinte egyedülállóan Európában – a közoktatási törvényben határozza meg az alapfokú művészetoktatási intézmény fogalmát. Ezt Európa nagy része annyira irigyli tőlünk, hogy ez a nagyon szép plakát, amit itt felmutatok s a 22 európai nemzeti zeneiskolai szövetség mellett pl. Claudio Abbado és Pierre Boulez is aláírták, egyik európai célként tűzi ki a zeneiskolák állami közoktatási intézményként való elismerését. E plakáton persze sok fontos célkitűzés szerepel. Ilyen például a kulturális nevelési és szociális politika felelősségvállalása. Ez részben megtörtént, hiszen itt ma egészségügyi államtitkár nyitotta meg ezt a konferenciát. Itt is kiderült, hogy életünknek mennyire fontos része a művészetekkel való foglalkozás, és lehet rá figyelni. Említhetem az elegendő állami anyagi támogatás közös európai igényét is. Ez nálunk részben valósul meg, hiszen – bár a százalékos arányok nagyon szépek a névleges állami támogatás tekintetében – a tényleges ráfordításokat nem tudják fedezni, s zeneiskolák esetében az iskolafenntartó települések anyagi ereje is kevés. Ha valaki zongorázni szeretne, az tudja, hogy 4500 forint körüli félévi térítési dij csak látszólag kevés egy körülbelül 180 ezer forintos zeneiskolai egyéni oktatás tényleges költségei mellett, ám kell vennie hangszert, kell vennie kottákat, és ez együtt már nagyon jelentős összeg, mely a szülők nagy részének jövedelmében sem áll rendelkezésre. Végül közös törekvése az európai zeneiskoláknak, hogy a társadalom minden részétől széleskörű támogatásra tartanak igényt. Azért gyűltünk ma össze, hogy ezt először magunk között tisztázzuk, utána pedig terjesszük, hogy erre tényleg szükség van, mert itt vannak a legnagyobb problémák talán. Nem csak törvényi keretek vannak, hanem valóban iskola az iskola, hiszen van jogi keret, van tartalmi szabályozás, az ezzel kapcsolatos rendeletet az oktatási miniszter adja ki mind a 75 művészeti ágra, és természetesen vannak követelmények. Ez azért érdekes, mert ma akár diák, akár főiskolás, akár pedig pedagógus találkozik azzal a szóval, hogy minőségirányítás, minőségbiztosítás, nem érti, hogy honnan került oda, miért kell ez nekünk. Ha azt mondom, hogy Európában van olyan ország, ahol heti fél óra az államilag támogatott hangszeres tanítás (de államilag támogatott!), s valaki ebben az iskolában elvégzi a 6 évet anélkül, hogy vizsgát tenne, ott maradhat tanári diploma nélkül tanítani. S ha nem kaptak diplomás tanárt, akkor ez így maradhat az idők végezetéig. Esetleg abban az országban délután 4 órakor mindenkinek otthon illik lennie, mert a családfő addigra hazatér. S ha most ott valaki elkezdi mondani, hogy az állami ráfordítást valamiképpen ellenőrizni kéne. Akkor nyilván elkezdi mondani, hogy legyen tanterv, legyen követelmény, legyen vizsgáztatás, legyen szakképzett tanár. Én hiszem és remélem, hogy ez Magyarországon van, tehát a minőségfejlesztés, a minőség biztosítása, egészen más szintről fog elindulni. Azt mondják, hogy a magyar zeneoktatás példaértékű és nagyon eredményes. Ebben a tekintetben biztosan az, és ebben a tekintetben Európának sok dolgot tudunk nyújtani. Kérdés azonban – és hazai példát mondok. Ha van, például Balassagyarmaton egy zongora négykezes verseny és ott 10 páros gyönyörűen játszik Schubert, Mozart, Beethoven négykezeseket, a zsűri magas pontszámokkal értékeli játékukat, megtapsolják őket, díjakat kapnak. Aztán jön valaki és játszik Pillney variációkat, stílusgyakorlatokat, vagy éppen „könnyűzenét”, ami hatásos, erre mindenki elkezd nagyon tapsolni, nagyon nagy sikere lesz, nagyobb mint az előbbi produkcióknak, akkor kérdés vagy el kell gondolkozni azon, hogy ezt egyébként tanítjuk-e a zeneiskolában? Tudunk-e útmutatást adni, biztonsággal megmondani mi az érték? Éppen Gonda tanár úrral beszélgettük a szünetben arról: mit tekintünk zenének? Ez Európában és országonként nagyon más, mint amit a zeneiskolákban tanítanak: a klasszikus zene, jazz-zene, népzene, újabban számitógépes zene egyaránt tananyag, mégis azt kell mondjam – bár számomra legfontosabb –, hogy a zenének egy nagyon szűk területe. Ez a konferencia éppen azt is elmondja, hogy mennyi más helyen és más célra lehet a zenét használni.
    Azt szeretném elmondani, hogy miközben az általános iskolából a művészetek sajnálatos módon kiszorultak, többnyire a szülők, gyakran a gyermekek is érzik azt, hogy zene nélkül, művészetek nélkül nem lehet élni, hogy erre szükség van. És ennek lett eredménye az a fantasztikus létszámnövekedés, ami az alapfokú művészeti oktatásban megfigyelhető. Ez konkrétan azt jelenti, hogy míg a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején 40-50 ezer gyermek tanult és csak zeneművészeti ágban gyakorlatilag csak klasszikus zenét, esetleg jazzt tanultak még 5-600-an az egész országban, addig ma 284 ezer gyermek tanul valamely művészeti ágban. Köztük 128 ezren tanulnak zenét és 94 ezren táncolnak (persze ott is van néptánc, modern tánc, társas tánc és balett). Színművészetben, bábművészetben 20 ezer körül vannak és 40 ezer körül van a képzőművészetet tanulók száma. Ez azért is érdekes, mert amikor 60 ezren tanultak zenét, akkor több mint másfélmillió gyermek járt általános iskolába, ma 900 ezernél kevesebb az általános iskolások száma és pillanatok alatt ki tudjuk számolni, hogy minden harmadik gyermek úgy gondolja, neki művészeti iskolában, szervezett formában kell valamit tanulnia. A másik oldalon viszont a közismereti iskolában kevés az énekóra. Igaz, arról kevesebbet beszélünk, hogy azokon az énekórákon mi történik, az történik-e, aminek történnie kell. Az itt ülők biztosan törekednek arra, hogy az történjen, aminek történnie kell. Sajnos elérkezhet az a nagyon érdekes időszak, amikor egy viszonylag kis település nem tud egyedül eltartani iskolát, nem tud egyedül eltartani zeneiskolát, mert nincsen elegendő gyermek. És akkor azt az európai formát kell majd nekünk is követnünk, hogy több önkormányzat összefog, az egyik letelepít két hegedűtanárt, a másik letelepít egy oboatanárt és körbeutazgatnak a kis térségben a tanárok egyetlenegy iskola tanáraiként. És mondjuk a szolfézstanár – mert tényleg nem jön neki össze az énekórája – általános iskolai éneket és szolfézst tanít, mind a két iskolában működve, ugyanazért az egy fizetésért, hogy megéljen. Lehetőleg azért jól megfizetve. Legalább ennyire fontos, hogy ezek a művészeti iskolák, miután a művelődési házakat is elkezdték felszámolni, s azokból nagyon jó butikok lettek vagy kocsmák (tényleg ez a kettő a leggyakoribb az én tapasztalatom szerint) lassan a helyi kultúrának a központjaivá váltak és nyugodtan mondhatom, hogy ameddig valami csoda nem történik, ezt a szerepet sokszor szinte egyedül viszik tovább, természetesen együttműködve az általános iskolákkal.
    Annyit mondanék még befejezésképpen: kérdés lehet az, hogy miért kell zeneiskola, miért kell a művészeti nevelés? Nekem is van rá egy válaszom. Úgy gondolom, hogy amikor valaki már tökéletesen beszél egy nyelvet, leül a számítógép mellé és gondolatait az Interneten tudja továbbítani, nem mindegy, hogy ezek a gondolatok, amiket továbbit, arról szólnak-e, hogy lövik egymást, vagy arról, hogy gyertek és énekeljünk együtt. Ezért van rá szükség.
    Ezeket a gondolatok foglalkoztatják Peter Renshaw, brit szakembert is, aki a következő módon nyilatkozott az Európai Zenei Tanács közgyűlésén: „A művészeti tevékenység egyik legnagyobb hatása, hogy fejleszti a személyiséget, egyéb, nem művészi képességeinket, az emberek életének értelmét adhatja. A művészetekkel való foglalkozás erősíti identitás-tudatunkat, segíti megtalálni egyéni hangunkat. Új utakat nyit, személyiségünk határait szélesíti, képessé tesz arra, hogy hagyományainkat új módon lássuk, megadja annak a lehetőségét, hogy meghatározzuk, hol a helyünk széttöredezett világunkban. A művészetek, a zene az élet alkotó energiáit adják. Fejlesztik a rögtönzési képességeket, az intuíciót, a spontaneitást, a fantáziát, a gondolkodást, a koncentrációt, a kooperáció-készséget, a kockázatvállalást, a nyitottságot, a bizalmat és önbizalmat erősíti, a képességet és szándékot arra, hogy az értékes dolgokat észrevegyük, kutassunk a felszín alatt, a csupán praktikus dolgokon felülemelkedjünk. A demokráciában elkerülhetetlen, hogy minden egyéni, kreatív hang meghallgatásra találjon. A művészeti tevékenységekben való részvétel támogatása is kötelessége azoknak a társadalmaknak, amelyek nemzeti kultúrájuk megőrzését, továbbadását szeretnék. A „vertikális és horizontális”, a nemzeti és a klasszikus kultúrák kölcsönös kapcsolata, egymásra hatása ugródeszka lehet a kreatív jövő számára egy nyitott társadalomban.” (Angolból fordította: Páldy Ágnes)

    Kiegészítés az elhangzott előadáshoz a Közoktatási Információs Rendszer alapján: