Farkas Ferenc nevét vette fel az I. kerületi Zeneiskola

Az I. kerületi Budavári Önkormányzati Zeneiskola hosszú idő óta kapcsolatot tartott fenn Farkas Ferenc zeneszerzővel. Miután az iskola együttesei és növendékei úgy magyarországi mint külföldi szerepléseik alkalmával rendszeresen műsorra vették műveit, a tanár úr már a ’80-as évek végétől gyakori látogatója volt hangversenyeiknek.. 
 E különleges kapcsolat következtében a zeneiskola 1994-ben szerzői estet rendezett az idős zeneszerzőnek, aki – talán Fodor Ferenc igazgatóval való jó kapcsolatának is betudhatóan – több zeneművet készített az iskola gitárzenekarának, a Partita all Ungaresca-t, átiratot a Régi magyar táncokból, a Karácsonyi dalokból, készült letét a Gyümölcskosár dalaiból (ének-gitár), a Rosariumból (ének-fuvola-gitár-cselló), stb.
 Farkas Ferenc tanár úr 2000. október 10-én, 95 éves korában távozott el közülünk. A zene iránt elkötelezett életének utolsó pillanatáig dolgozott, s talán elmondható, hogy halála is jelzés értékű számunkra, zongorája mellett, egy kórusmű komponálása közben hullott ki kezéből a ceruza.
 A zeneiskola és a tanár úr kapcsolatának természetes következményeként született meg a tantestület elhatározása, nevezzék intézményüket a kiváló zeneszerzőre és pedagógusra emlékezvén Farkas Ferenc Zeneiskolának. 
 A hivatalos kérelmek után az I. ker. Önkormányzat Képviselő Testülete a 2002. június 28.-i testületi ülésén hozzájárult a névadáshoz.
 A névadó ünnepséget a zeneiskola 2002. november 30-án tartotta, délelőtt a Dezső-utcai központjukban, illetve este a Zeneakadémia Nagytermében. 
A délelőtti Farkas Ferenc életét bemutató kiállítással egybekötött ünnepséget Fodor Ferenc zeneiskola igazgató nyitotta meg, ünnepi beszédet Kocsár Miklós Kossuth-díjas zeneszerző mondott. A jelenlévő Farkas András karmester (Farkas Ferenc fia) családi élményeit felidézve jelenítette meg édesapját, a hallgatóság nagy örömére.
 Az esti hangversenyen a hallgatóság köszöntése után Fodor Ferenc felkérésére mondott ünnepi beszédet dr. Nagy Gábor Tamás a kerület polgármestere, Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, és emlékezett édesapjára Farkas András.
 A kiemelkedő sikerrel megtartott hangversenyen a névadó szerző művei hangzottak el a zeneiskola együtteseinek, valamint jelenlegi és régi növendékeinek előadásában.
 A hangversenyen a már említett kiválóságokon túl megjelent Mádl Dalma asszony, a köztársasági elnök úr felesége, a magyar zenei élet több jeles személyisége, az I. ker. Önkormányzat vezetői, képviselői, budapesti és kerületi intézményvezető és tanár kollégák, valamint a tanuló ifjúság illetve szüleik.
 A továbbiakban közreadjuk Kocsár Miklósnak valamint Szokolay Sándornak az ünnepségre írott beszédét.

Örömmel vállalkoztam arra, hogy a zeneiskola névadó ünnepségén és az életútját bemutató kiállítás megnyitása alkalmából beszéljek szeretett mesteremről, Farkas Ferencről. Megidézzem az igazán európai kultúrájú embert, a kiváló zeneszerzőt, az iskola teremtő mestert. Tudom, nincs könnyű dolgom, hiszen jeles kollegáim már sok esetben méltatták érdemeit, sorolták máigható intelmeit. Mégis, úgy hiszem, hogy néhány személyes élménnyel, emlékkel színesíthetem a róla kialakult képet.
 Még felsorolni is nehéz ki mindenki mondhatja tanítványának magát. Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Balázs Árpád, Jeney Zoltán éppúgy, mint a sajnálatosan korán eltávozott Vass Lajos, Kalmár László, Durkó Zsolt, vagy Bozay Attila, hogy csak a legismertebbeket említsem.
 Megannyi jeles személyiség, kiváló tehetségű zeneszerző, különálló egyéniség.
 Ami közös bennük, amit Farkas Ferenc mesternek köszönhetnek az nem a külsőségekben, nem a zeneszerzői eszközök használatában, hanem egy mélyebb rétegben található. A szakmai tisztességben, a nagyfokú igényességben, a magabiztos szakmai tudásban. Ezekkel szembesülhetünk műveiben is, bármilyen műfajban figyeltük alkotásait. Úgy teremtett iskolát, hogy növendékei között nem voltak utánzói, epigonjai. Többször is hangoztatta, hogy nem az a feladata, hogy akaratát, ízlését ránk erőltesse, csak az, hogy számon kérje az egyre magasabb szakmai követelmények betartását. „Csak az a feladatom – mondta –, hogy mint a jó kertész a bokor növekedését figyelemmel kísérjem és a kinövéseit, vadhajtásait lecsipegessem.”
 Mindenkit önmagához képest bírált, szelíd türelemmel, olykor örömmel nyugtázta előrehaladását, sikereit. Egyetlen egyszer fordult elő az öt év alatt, hogy hangját felemelte. Egyik kollégánk vizsga előtti utolsó óráig sem készítette el kötelező feladatát. Valószínűleg lustaságból. Ez nagyon bántotta.
 A kötelező feladatokon kívül mindenki szabadon szervezhette-tervezhette saját kompozícióinak sorát. Ha valaki nagyobb feladatra vállalkozott, mint amit meg tudott volna oldani, azt finoman, szinte észrevétlenül meggyőzte, hogy nem jött el még annak az ideje. Nem szerette a sikertelenséget. Ha valamit nem tudunk megoldani, legyen az kompozíció, vagy akármilyen kötelező feladat, akkor kérte, hogy húzzuk át, semmisítsük meg, ne maradjon meg bennünk a rossz emléke. Milyen igaza volt. Sokszor előfordult, hogy valaki nem tudott megbirkózni egy-egy feladattal, zsákutcába jutott, nem tudta folytatni a munkát.
 Ilyenkor leült a zongorához és elkezdte elemezni a művet, (sokszor olyan dolgokat is észrevett a kompozícióban, amit a szerző nem is tudott), majd improvizálva többféle lehetőséget is kínált a darab továbbfolytatására. Sohasem egyfélét, mindig sokfélét, a szerző stílusának megfelelőt. Ez alapján már könnyű volt kitalálni a szerzőnek a neki tetsző megoldást. Szerettük ezeket az alkalmakat, mert bepillantást nyerhettünk alkotói világába. Csodálhattuk fantasztikus kombinációs készségét, alkalmazkodó képességét, leleményességét.
 Ünnep volt azaz óra, amikor remekműveket elemzett. A nagy egésztől haladt a részletekig, a legapróbb elemére szétszedve a kompozíciót, hogy aztán újra összerakja és most már tudatosan rávilágíthasson a mű egészére. Tőle ismerhettük meg Bartók, Stravinsky, Schönberg, Alban Berg, Webern, Honegger, Frank Martin jó néhány művét. Ne feledjük ez az ötvenes években történt, amikor ezek a művek szinte ismeretlenek voltak nálunk, koncerteken is alig játszották őket. Tilalmi listán voltak. „Formalistának” bélyegezték őket. Szerencsére az idő mást igazolt.
 De nem csak remekműveket elemeztünk. Szívesen vette, ha olyan darabot vittünk órára, ami valami miatt nem tetszett. Ilyenkor az elemzések során kikereste a kompozíció azon pontjait, ahol a szerző nem a lehető legjobb megoldást választotta, s így elmulasztott valami fontos lehetőséget. Ilyenkor mindig hozzátette, „nemcsak a jóból, de a rosszból is lehet tanulni. Ha mást nem, azt mindenképpen, hogy mit nem szabad csinálni.”
 Emlékezetesek voltak Mozart elemzései. Mozart sokszor nem a „szabályok szerint” alkotta meg műveit. Ilyenkor megpróbáltuk kijavítani a darabot, szabályosra alakítani, úgy ahogy a nem létező nagykönyvben meg van írva. Mondanom sem kell, hogy az eredmény siralmas volt. „Ja kérem – felelte erre a Tanár úr –  a zseninek mindent szabad!”
 Élénk érdeklődéssel fogadtuk új darabjait. Különösen tetszettek dodekafon kísérletei. Kérésünkre azt is elemezte. Újdonság volt megismerni ezt a komponálás módot. Természetesen én is azonnal kipróbáltam. Néhány kísérlet után Tanár úr erőteljesen leállított mondván, ne veszélyeztessem a főiskolai tanulmányaimat, nem tudom ezzel az új technikával megírni a diploma művemet. Nem fogadtam örömmel tanácsát, de abbahagytam és azóta sem bántam meg. Sokkal inkább jellemző volt, hogy ő hívta fel figyelmünket hiányosságainkra. Tanácsai mindig célratörők, praktikusak, s mondanom sem kell hasznosak voltak. Érdemes volt őket megfogadni.
 A főiskola elvégzése után is figyelemmel kísérte életutunkat. Örült sikereinknek, és önzetlenül segített bajainkon. Olykor meg bosszúsan méltatlankodott, ha valamelyikünket sérelem ért.
 Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szinte élete végéig megtarthattam barátságát. Hetente találkoztunk a Magyar Művészeti Akadémia rendezvényein.
 Mindannyian csodáltuk érdeklődését, nemcsak a zenében, de az irodalomban, vagy akár a képzőművészetben való tájékozottságát, bámulatos szellemi frissességét, emlékező tehetségét. Bár az idő terhe az ő vállát is nyomta, vagy ahogy ő mondta nevetve „engem itt felejtettek”, de a lelke, a szellemisége mindvégig fiatal maradt. Utolsó pillanatig azt csinálhatta, amiért élt.
 Most, hogy a zeneiskola Farkas Ferenc nevét viseli, ez kötelezettséget is ró az itt tanítókra, tanulókra. Igyekezzenek az ő szellemiségének megfelelni, vigyék tovább és éltessék azt a gazdag örökséget, amit ránk hagyott, mert csak így lehetnek büszkék az iskola névadójára, mert csak így lesznek méltóak nevének viselésére.
Kocsár Miklós

 Farkas Ferenc kiteljesedett élete példamutatóan rendezett! A szó testi-lelki-szellemi értelmében üzenetet hordozó, küldetést-vállaló életet élt! Tettek – Szolgálatát teljesítette! – amit soha sem hangoztatott! A hanyatló XX. század „hírhozója” s „búcsúzója” lett! Szerény, de hatalmas életműve beérte annyival, hogy tette a dolgát! Mint a nagyok általában! Tündökölni nem, de használni azt tudott! Nehéz eldönteni: miben volt talentumához leghűbb? Száraz nacionálék sorolgatására sohasem voltam képes! Az méltatlan is lenne példás szelleméhez!
 De vallani Róla Istenigazából lehet! És kell is! De semmiképpen sem várható tőlem tudományos látszatú előadás! Ízelítő-tanúságtétel, elnémító-hála érte, vallomás és a szeretet- alázata: az jár Neki! Kifogyhatatlan bőséggel!
 Jellemző és jelképes is: hogy Advent szülötte! Még azt is kiérdemelte, hogy Beethoven és Kodály jó-társaságában, és szomszédságában születhetett! Angyali üdvözletek fényiben! Kiteljesedett korral ajándékozta meg Isten és felfelé ívelő pályáján a siker mellészegődött életfogytiglan! Mitől? Mert szép, tiszta – elragadó – melodikusság szárnyalására volt képes zenéje! Bevallom: egy magyar-Schubertra ismertem benne. De a fény és világosság sem volt Tőle idegen! Sőt áradó-zenékhez volt mersze! Mert eszébe jutottak a hangok! Bárhová ment tanult, de jól őrizte magát! Róma a világos latinosságra ráadásul megtanította. Zongoradarabjai: a „Régi magyar táncok” bűvölete felrázta zeneiskoláinkat! Magam is felfaltam őket! Vagy a Weöres Sándor varázslatos verseire írt „Gyümölcskosár” c. dalciklusa Török Erzsébet tüneményes előadásában régi idők zenei ünnepeit hozták vissza a zeneszeretők örömére!
 Növendékei – az „ahány annyiféle egyéniség” – gondját sohasem éreztük rajta. Pedig Ligeti, Kurtág, Vass Lajos, Durkó és Bozay, Petrovics és Kocsár, – Kalmár és Balázs Árpád egyenként más és más! Farkas zeneszerzői iskolája nyilvánvaló, hogy a magyar zeneszerzést a magyar-gyökerű, európai-szellemű és egyetemes-igények kohójában izzította! S ezekre alkotói életműve is ráfelelt!
 Farkas Ferenc csodálatosan egyeztette a nyelv-zenéjét és a zene-nyelvét. Máig is hamu alatt parázslik e kettősség igazi titka! Gyűjtötte a verskötetek első kiadásait. Egy Ady, vagy egy József Attila vékonyka, korai kötetéért szabadon választhattam kutató kedvem szerint, a „cserét” tetszésemre bízta. Kiegyensúlyozott szenvedélyű kutató volt. Az erényei közé tartozott az alaposság! A zene és az irodalom összefüggéseiben úgy lubickolt, hogy az egész művészettörténet a kisujjába megfért! Én legjobban a különböző művészetek összefüggés rendszerének metafórikusan variáló, szinte füzérszerűen „összeszövő” meglátásait csodáltam. Mikor Babits költészetébe valósággal beleszerettem: az irodalom tudósokat megszégyenítő tájékozottsággal szólt a kérdésemhez. Sose felejtem: Babits verselése maga zenél, (mondtam) annyira, hogy tán azért is nehéz a megzenésíthetősége? A hang – és szín érzékét a versei is kifejezik… S fejből idézte példáit. „Zöld, piros, sárga, barna” c. versében kérdi (mondta) „Mi van túl minden tarkaságon” ... ő VALÓBAN a saját „száz-szintű kusza kerek koszorúját fonta.” S gondoljon rá, azt mondta a zeneszerzés órámon:(idézve) „itt nyugszik az, ki nem élt, nem nyúlt az elébe rakotthoz, jöhetleneket remélt” ..S tudja: verseiben is a zenéről pontosabban írt, mint firkász zene-magyarázók. Ezer példája közül ez csak egy …. a tanácsai kőbe véshetőek voltak. Ő fontossá tette, hogy a „másikra” figyelnünk kell. A magunk és a mások gondolatai gyúrják együtt a nagy ötleteket! A zongorámnál képletesen most is ott ül …Szinte hallom, hogy “itt kezdje csak újra, s figyeljen nem halványodnak el e hangok?”
 Egész életét mérhetetlenül kifinomult ízlése navigálta.
 Hiányzott egyéniségéből a magamutogatók fontoskodása. Egyszerű természetessége miatt sohasem vált akadémikussá. Zseniális tanár volt. Minden szélsőségtől óvta környezetét. Az „egy-tömbből-kifaragottság” ideálját: „magyar–európai és -egyetemes” foglalatban érezte igazán méltó megoldásnak! Mint egy „gyomláló kertész” a nem odaillő hangokra pillanatok alatt rátalált. Halálosan pontosan. Nem a mű „felvető-szándékát” értékelte, hanem a „megoldásait!” A növendék típusokhoz személyre szóló módot talált. Szinte a tévedhetetlenséget példázta tanári pályája! Elve: „Aki hű a kevesen, a sokon is az!” 
 A „kismesteri” megbízható eredményeket csodálta….
 A „kisformák” megtanulása által találunk rá valójában a nagyobb markolású témákra. A nagy művek „születnek” mondta, de a nagy művek írása az sohasem „elhatározás”… Féltő figyelemmel vigyázta, utunkat. Én nem minta-tanítványként kezdtem. Makacsságom megőrzését sokszor emlegette: a javítgató, varibialitás apró-cseprő munkái között, el ne veszítse a kiköpötten egyéni jelleg savát-borsát! Igen, mert kertjének kezdetben nem „nemesített fajtája” voltam, sokkal inkább „vadvirága”. Az első volt a főiskolán, aki a dodekafónia tanítását bevezette, a keleti diktátumok lassan múló időszakában! Ő több volt mint „zeneszerzés tanár”: Mesteriskolája az építészet nagy formáinak értékmentője!
 Nemcsak emberségéhez maradt hű, metafizikai szellemét is töretlenül megőrizte!
 Ahhoz is hű maradt, akitől Tehetségét „kölcsön kapta” Istenéhez! Isten munkatársai vagyunk, mondja az Ige!
 Ez a program Farkas Ferenc Szellemének is igazi derűs és hálaadó üzenete!
 Igazi reneszánsz – EMBER volt! Névadó szellemét őrizni kell! Tekintsük a zenét az örökkévalóság előlegének! 
 Úgy legyen!

Szokolay Sándor