Búcsúzunk Fasang Árpádtól

89 éves korában elhunyt Fasang Árpád karnagy, nyugalmazott szakiskolai igazgató, a Parlando szerkesztőbizottságának alapító tagja. A kiváló pedagógustól, népművelőtől, egykori kollégánktól az alábbi megemlékezéssel, valamint Feuer Mária három évtizeddel ezelőtti interjújának felelevenítésével veszünk búcsút.


Mindig tanított!

 Rövid megemlékezésemnek nem szeszélyből vagy túlzásképpen adtam e címet. Őszinte meggyőződésem – ezt mások is igaznak fogják látni –, hogy így volt.
 Szomorúan kaptam a hírt, hogy eltávozott közülünk Fasang Árpád zeneszerző, nyugalmazott tanár, igazgató, a Pedagóguskórusok Országos Társasága elnöke –, hogy csak legismertebb funkcióit említsem itt meg. Hosszú, tartalmas életében (89. évében hunyt el) tevékenysége oly sokoldalúan szerteágazó volt, hogy e rövid emlékezésben nem felsorolható.
 Magam mint énekkarvezető ismertem meg. Harminc évi ismeretségünk idején rendszeresen a pedagógus énekkarok közös koncertjein találkoztunk. A kórusok műsorainak elhangzása után megbeszélésen hallgathattuk meg Árpád bácsi véleményét. Minden értékelése őszinte volt, nem hallgatta el az intonációban, hangképzésben, a művek előadásában általa felfedezett hibákat. Megállapításai mindig „ültek”, de soha nem sértettek, hanem biztatóak voltak. Bírálatainak mindig nagyobb volt a pozitív, mint a negatív oldala. Milyen őszintén tudott örülni annak, ha egy kórusmű interpretációjában jót hallott.
 Számomra élmény volt hallgatni – úgy hiszem, nem egyedül voltam így – midőn olykor egy-egy szóban lévő kórusműről beszélt. A szövegről és zenébe átültetéséről, a kettő összefüggéséről, a zeneszerző szándékáról, a mű emberi lélekre gyakorolt hatásáról mélyre ható elemzések hangzottak el ilyenkor ajkain. 
 Nincs szándékomban elhallgatni, hogy rendszeresen leveleztünk. E levelezés kezdeményezője én voltam. Mint zeneszerzőtől kértem és kaptam tőle tanácsokat. Olyan is előfordult, hogy saját műveinek kottáját küldte el. Levelei – melyeket máig őrzök – is mélységes emberségét bizonyítják, melyről bárki meggyőződhet, ha beszélgetett vele. Ilyen alkalmakkor is áradt belőle a tanító jószándék. Minden mondatából tanulni lehetett, ha nem éppen zenei-szakmai téren, akkor a tiszta emberi gondolkodást, akaratot.
 Amint ajkai kinyíltak, tanító szavak áradtak onnan.
 Sajnos, ma már csak múlt időben mondhatjuk.

Kövecs Imre
karvezető, 
ny. zeneiskolai ig.
Hajdúnánás
HÁZHOZ SZÁLLITÁS

Fasang Árpád
(1972)

Ha röviden akarnám bemutatni, népművelő-pedagógusnak nevezném. A most hatvanesztendős Fasang Árpád zenetanárok generációit nevelte föl szerte az országban. Működésének adatai is jellemzőek erre az országos tanító tevékenységre: 1931-ben tanítóként kezdte pályáját Orosházán, s – mintegy megelőzve a levelező oktatást – közben, fel-felutazgatva Pestre, elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát. 1941-től 1950-ig a szarvasi tanítóképző intézet tanára, majd igazgatója. 1950-től 1953-ig a soproni tanítóképzőt, utána egy évig a győri Zeneművészeti Szakközépiskolát igazgatja; 1954 és 1958 között a Művelődésügyi Minisztérium művészetoktatási, majd zeneművészeti főosztályának vezetője volt;  azóta a budapesti Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója. Negyvenesztendős pedagógiai munkássága után most nyugdíjaztatását kérte. 

 – Aktivitását, nevelői hivatástudatát ismerve, alig hiszem, hogy belefáradt volna a tanításba. Milyen változást hoz tehát életébe az aktív pedagógiától való elszakadás?
 – Úgy érzem és remélem: lényegében nem, csak formájában változik majd a munkásságom. S mielőtt elmondanám, hogyan, miért, engedjen meg egy  látszólagos elkalandozást. Gyermekkoromban mindig csodálkozva néztem a térképen a folyók rajzát: érdekesnek találtam, hogy a Tisza, a Dráva, a Száva önálló léte csak addig tart, ameddig a náluk hatalmasabb Duna folyásával össze nem találkoznak; attól kezdve csak az ő vizét gazdagítják, s a Duna vastagabb vonala jelzi létüket. Ez a viszony jellemzi véleményem szerint a magyar zenepedagógia mai eredményeinek kialakulását is: Kodály Zoltán működése az a hatalmas folyam, amelyet mások munkássága is táplál, s ha a legnagyobbak Tiszaként járultak hozzá „módszerének”  kialakításához, én azon igyekeztem,  hogy mint a kis Túr siessek beléje. Visszatérve tehát kérdésére: úgy érzem, hogy a Kodály-rendszer erősítése  a legfőbb gondom, s most talán többet tudok használni, ha negyven év után átadom a pedagógiai munkát másoknak, s az élő zene oldaláról teszek egy-egy téglát az épülethez. 
 – Ezt miért látja hasznosabbnak, és hogyan képzeli el a gyakorlatban?
 – Úgy tapasztaltam, hogy a zene nélkül élő emberek maguk sincsenek tisztában vele, mi hiányzik nekik, mitől fosztották meg magukat. A vitaminhiányt is az orvos állapítja meg és pótolja. Kodály programjával nagyon is egybehangzik Goethe egyik mondása: „Nem azt kell adnunk, amit kérnek, hanem amit kérniök kellene!”. Igen sok helyütt még azért nem jutottak el a zene igényéhez, azért nem járnak hangversenyre, azért nem válogatnak a zenében, mert nem tudják, mi az, amit kérniök kellene, mi az, amit nyernének általa. Mindenekelőtt  a zene hallgatóinak táborát kell kiszélesíteni és koncertlehetőséget teremteni ott is, ahol jelenleg még – látszólag – nincs rá szükség. Úgy is mondhatnám, hogy az emberekkel meg kell ízleltetni a muzsikát, hogy rászokjanak, s – a Csemege Vállalat házhozszállító akciójához hasonlóan – egyelőre a zenét is hozzájuk kell vinni. A Filharmónia számára is hasznos vállalkozás lenne ez. Nemcsak azért, mert hallgatóságot tudna nevelni magának, hanem azért is, mert művészi foglalkoztatását is megkönnyítené. Tárgyalásaink – javaslatom alapján – már előrehaladtak: úgy képzelem, hogy egy-egy kisebb brigáddal – természetesen pesti, vagy helyi ismeretterjesztő, műsormagyarázó előadóval együtt – egy-egy földrajzi tájegységet kellene bejárni, s ily módon behálózni az egész országot.
 – A Filharmónia már régóta erre törekszik, s gondolom,  néhány helyen azért nem sikerült még az Ön javaslatát megvalósítani, mert  egy bizonyos határon túl nehéz a közönség aktivitását felkelteni.
 – Ez igaz, de éppen ebben segíthetnek volt tanítványaim, akik szerteszét működnek az országban. S most nemcsak azokra a muzsikusokra, pedagógusokra gondolok, akiket negyvenéves gyakorlatom alatt Orosházától Budapestig megismertem, hanem azokra a kulturális területen működő tisztségviselőkre is, akiket a budapesti bölcsészkar népművelő szakán tanítottam. Itt most is a zenei kultúra című tantárgyat oktatom. Elemzéssel, gyakorlati példákkal igyekszem a zenét megszerettetni. Az innen kikerülő hivatásos népművelők, vagy egyéb területen működő vezetők éppen úgy segíthetnek a zene „házhozszállítási mozgalmában”, mint a nálam tanult pedagógusok. A munkatársi kapcsolat, a személyes ismeretség – legalábbis az első fázisban – azért rendkívül fontos,  mert legyőzheti a bizalmatlanságot, az érdektelenséget. Hadd mondjak  el a számos kínálkozó közül egyetlen példát:  az egyik vidéki kisvárosunkban évekig nem tudott a Filharmónia ifjúsági hangversenyt rendezni, mert a gyerekek a környékbeli falvakból jártak be a város gimnáziumába; délután természetesen siettek haza. Tanítási idő alatt meg az igazgató nem járult hozzá az órák elhagyásához. Hogy végül sikerült ellenállását megtörni, az egy régi személyes kapcsolatnak köszönhető: felesége ugyanis valamikor tanítványom volt, s amikor megtudta, hogy én vállalkoztam a hangverseny magyarázatára, engedékenységre bírta férjét. Éppen ezért vélem fontosabbnak most a gyakorlati munkát a tanításnál, mert úgy érzem, hogy negyven év alatt kialakult ismeretségeimet jól gyümölcsöztethetem, s hogy jelenleg az ilyen „kisipari” módszerekre is nagy szükség van.
 – Ismeretterjesztőként milyen módszerekkel él?
 – Szívesen vállalkozom arra, hogy elmondjam, átadjam másoknak azt az élményt, amelyet a zene hallgatása bennem kelt. Természetesen ezt a magyarázatot észrevétlenül igyekszem teletüzdelni formai, szerkezeti elemzésekkel is, s a hallgatóság  felkészültségétől függően szakmai nevén nevezem, vagy csak érzékeltetem  a  fogalmakat. Amikor például Kodály Páva variációiról beszélek, akkor mindenekelőtt olyan tiszteletet  szeretnék ébreszteni az alapnépdal iránt, mint amilyent egy több  évszázados lelet ébreszt bennünk, s  aztán megmutatom, hogy ez az ősi dallam hogyan ragadta el a zeneköltő fantáziáját,  hogyan formálódott a keze alatt, hogyan változott (a variáció fogalmának elemzése ismét a közönség összetételétől függ),  hogyan tükröződnek a műben a magyar történelem nagy korszakai, fordulatai, hogyan reagál rájuk a zeneszerző a népdal új és új arcának felvillantásával. A módszereket egyébként mindig a mű és a hallgatóság  szabja meg. Mindez arra való, hogy Kodály nagyszabású programjának útját egyengessük, s az élő muzsika megismertetésével ébresszük föl az emberek éhségét a nélkülözhetetlen lelki táplálék: a zene iránt.
(Feuer Mária: 50 muzsikus műhelyében – Zeneélet  sorozat, Zeneműkiadó, 1976.)