Rendhagyó recenzió

Thomas Hampson ária-felvételéről


Játékot javaslok: fejnek-fülnek (NB., tudom, hogy a fül is a fejen van!). Aki teheti, hallgassa úgy, hogy - nem tudja, mit hallgat.
  Tehát: visszamosolyogva az énekes mosolygó képére a CD-borítón, anélkül helyezze a lejátszókészülékbe a korongot, hogy megnézné, mit fog hallani.
  Ideális esetben: tegyen a keze ügyébe papírt és íróeszközt. Akinek van kedve hozzá, akkurátusan előkészítheti a 12 számnak a – sorszámozott – helyet.
  Nem, kedves Olvasó, ne ijedjen meg! Nem ‘Ki nyer ma?’ -jellegű kvízjátékra invitálom. Ezúttal másról van szó.
  Az elkerülhetetlen, hogy ne vette volna észre: Thomas Hampson műsorán a Nikolaus Harnoncourt vezényelte Concentus Musicus Wien kíséretével Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert muzsikája szerepel. De a sorrend, vagyis, a szerzőség kérdéses.
  Kérdéses? Legyen az! Tehát, nincs más dolga, mint hogy úgy hallgatja a többségében vélhetően sohasem hallott számokat, hogy közben kitalálja szerzőjüket.
  – Mégis “Ki nyer ma?” – legyinthet, ám nincs igaza! Képzelje, hogy kiégett a villanykörte (merthogy áram van továbbra is, hiszen szól a zene), vagy hogy nincs kedve megkeresni az olvasószemüvegét, hogy kibogarászhassa az apróbetűs tartalomjegyzék információit!
  Játék ez! Játék, mert nincs tétje – nem veszíthet semmit, tehát, biztonságban érezheti magát. Játék viszont abból a szempontból is, hogy – nyerhet. Éspedig, különböző nagyságrendekben.
  Ne féljen, nem teljesíthetetlen, amire gondolok.
  Felcsendül a muzsika: elfogulatlanul hallgatja, s mindegyre több konkrét megfigyelést tesz. Miközben hallgatja a zenét. Észreveszi a dallamok megannyi rezdülését, felfigyel arra, hogy milyen nyelven énekel Hampson (felismeri valamennyi számban, anélkül, hogy bármely nyelvben jártas lenne – ez is sikerélmény). Ösztönösen regisztrálja a formát, anélkül, hogy „megbetűzné” a formarészeket, vagy néven nevezné. Azt veszi észre: biztonságosan „közlekedik” a felcsendülő muzsika birodalmában.
  Igen, ez a stílusismeret. És az egyes szerzők saját hangjának felismerése: jártasság a klasszika zenéjében. Lám, tökéletes biztonsággal meg tudja különböztetni a kompozíciók szerzőit — vagys mégsem? Hurrá, akkor közvetlenül megtapasztalta a zenei köznyelv korszakos jelentőségét! Ön mindenképp csak nyerhet... — és van ennek a játéknak vetülete egy egészen más dimenzióban is: aktívan hallgatott ezúttal zenét.
  Ismét csak Harnoncourt, akit – akár elkötelezettje valaki a régizenélésnek, akár nem – nem lehet, és nem is szabad megkerülni. A beszédszerű zene című, magyarul elsőként megjelent kötetében szembesítette olvasóit azzal a szavakba foglalt, definiált különbséggel, amely az „egykori” és a „mai” zenehallgató között alapvető jelentőségű. Manapság gyakran mindösszesen „újrahallgatjuk” a műveket. Azokat, amelyeket már ismertünk, s amelyekről vagy többet megtudunk az újrahallgatások során, vagy (s ez a gyakoribb) nem. Merthogy „tudjuk”, hogy mi következik; legfeljebb arra figyelünk, az illető előadó hogyan „oldja meg” egyik-másik technikai problémát vagy zeneileg (formailag, netán artikulációt-frazírozást, netán tempóválasztást illetően).
  Játékunk lehetőséget ad egyfajta „tabula rasa”-hoz, amikor „új lappal” indul az ária – és ezen az sem változtat, ha egyiket-másikat – rögtön, vagy a szöveg hallatán folyamatában – felismerjük. Mert akkor már rákészültünk figyelmünkkel a zenehallgatásra, tehát nem fenyegeti a felcsendülő hangzást az a veszély, hogy adott esetben háttérzenévé degradálódik.
  – De hisz’ ez bármely zene esetében így működik! - mondhatja valaki, s igaza van. Legalábbis részben... Merthogy ezúttal egészen kiváló interpretációban kapjuk a programot, tehát fenntartások nélkül rábízhatjuk magunkat az előadókra! Higgyenek nekem! Ha maximális odaadással hallgatják e zenét, összehasonlíthatatlanul többet kapnak, mintha ugyanez a korong szól, miközben élik életüket.
  A zene és a megszólaltatás ezúttal mindenképp megérdemli a figyelmet. S ha ez a zenehallgatási gesztus „bejött”, a továbbiakban bármikor hasonlóképp „tesztelhetnek” felvételeket. Lehet, hogy olyan értékeket fognak önmaguk számára felfedezni, amelyeket egyébként elengedtek volna a fülük mellett? E kérdés ugyanis költői — hiába, hogy „két út van előttem, melyiken induljak”, miután ráléptünk az egyikre, nincs mód visszafordulni. Mert az Idő - egyirányú utca.
(Warner Music Vision)

Fittler Katalin