Kamarazene kezdők számára

 Kass János kotta-címlapjai immár nemzedékek óta kísérik a Zeneműkiadó (Editio Musica Budapest) kottáinak forgatóit. Tanár vagy növendék, ha csak ránéz, tudja: kezdők számára készült a játszanivaló. A közelmúltban a kamarazene kedvelőinek (ill. gyakorlóinak) kínál újabb játszanivalót két kotta is. Az egyikben klasszikus zongoratriók találhatók, a másik pedig zongorás kvartettmuzsikát tartalmaz.
 A kamarazene: külön világ a Muzsika birodalmában. Sokszor, sokan hangoztatják/hangoztatjuk, mégsem lehet eléggé. Merthogy nemcsak maga a játszanivaló különbözik mind a szólisztikus, mind pedig a nagyobb apparátusú (zenekari) darabokétól, hanem tökéletesen más hozzáállást igényel a megszólaltatásban résztvevőktől. A szólista: önmagáért felelős. A nagy együttesben el-elsikkadhat valamely résztvevő felelőssége. A kamarazene olyan terület, ahol mindig mindenki reflektorfényben szerepel, s ezen belül legfeljebb a rávetülő fények, színek ereje-intenzitása módosulhat. Hogy mikor, mennyire – ez viszont kizárólag a játszanivalótól függ.
 Tehát a kamarazenéléshez nem elég, ha az adott darabban résztvevők megtanulják szólamukat, majd összepróbálják. Voltaképpen mindegyik játékosnak alaposan ismernie kell az egész művet, s ezen belül kell megtalálnia a saját helyét-szerepét-jelentőségét. Mert egyként hiba, ha valaki túlzott szerénységgel háttérbe húzódik, vagy ha olyankor is előtérbe kerül, ha a játszanivalója nem indokolja azt. Röviden: a kamaramuzsikus felelőssége megsokszorozódik, merthogy nemcsak önmagáért felel, hanem játékával befolyásolja a többieket is, s így mindenki rendkívüli mértékben felelős a hangzás egészéért. Ezt a hozzáállást viszont gyakorolni kell!
 Éppen ezért rendkívüli a jelentősége annak, hogy a közelmúltban megjelent két válogatás lehetővé teszi, hogy mielőbb megismerkedjenek ezzel a nagy kihívást kínáló világgal az ifjú muzsikusok. (Tudom, vannak más, a dolog lényegéhez nem tartozó, ám a realizálás szempontjából alapvető jelentőségű körülmények. Például, a szervezés. Hogy összehangoljuk időben a gyerekek tanrendjét, hogy biztosítsunk számukra tantermet, s ha lehet, kecsegtessük őket a koncerten való megszólaltatás lehetőségével is!)
 A kamarazene: minden oktatási szinte melléktárgy. (Ez a fogalom, sajnos, rendkívül elterjedt a hazai oktatás-történetben – már-már karikatúraszerű, ahogyan a Konzisok a gyakorlásra való hivatkozással elhárítják a közismereti tárgyakból való alapos készülést, ugyanakkor készületlenül járnak főtárgy – vagyis hangszer – órára, merthogy annyi a tanulnivaló. Íme, ez az a helyzet, amikor a még felelőtlen ifjú önként helyezkedik el két szék között a padlón...) A rangsorolást, érthető módon egyszerre kell érvényre juttatni és megkerülni; és hangozzék bármilyen tiszteletlenül, voltaképpen arról van szó, hogy a hangszertudás (tehát a főtárgy-órán szerzett praxis) alapfeltétel ahhoz, hogy valaki egyáltalán a kamarazenélés értékes-rangos gyakorlatára merjen áhítozni. Vagyis: attól még nem „kamarázik” néhány muzsikus, hogy viszonylag azonos tempóban, összehangolt intonációval lejátssza a szólamát! Az igazi kamarazene ott kezdődik, amikor valamennyi játékos keresi – és megtalálja! – helyét a megszülető differenciált hangzásvilágban. Ilyen szempontból nehéz helyzetben vannak a zongoristák. Eleve abból a tényből indulnak ki, hogy hangszerük univerzális (ez így igaz!), bármit helyettesíthet – elfelejtik viszont azt, hogy a zongorás kamarazenében épp ez a specifikum kell, hogy érvényesüljön! Ráadásul, ahány kamarazenei apparátus (összeállítás), annyi lehetőség kínálkozik. Arról már ne is történjék említés, hogy egy-egy darabon (tételen) belül hányféle viszonylat alakulhat ki a résztvevő hangszerek között. Sajnos, a zongoristák gyakran a könnyebbik utat választják; önként feladják a folyamatokban való szerves részvételt,  ehelyett felvállalják a korrepetitor-kísérő szerepét, s ettől nem tágítanak olyankor sem, amikor ez a magatartásmód a hangzás rovására megy.
 Sajnos, nemcsak növendékhangversenyeken, hanem diplomahangversenyen vagy valódi koncerteken sem ritka az, hogy a zongorista „önként-dalolva” a háttérben marad. Ezzel megnehezíti partnere dolgát, akinek együttműködőre volna szüksége... Ráadásul, a háttérben maradás gesztusa kiváltja azt a rendkívül kellemetlen mellékhatást (amellyel kapcsolatban hiába kérdeznénk nemcsak kezelőorvost vagy gyógyszerészt, de gyakran még tanárt vagy kollégát is!), hogy a zongoraszólam jelentéktelenné válik. Vagyis, a zongorista számára a kamarazenélés nem jelent többet, mint hogy időben koordinálja játékát a partnerekkel, egyszersmind feladva azt a lehetőséget, hogy ténylegesen zenei partner-kapcsolatra lép velük.
 Néha az elméleti  tanulmányok is segítenek rádöbbenteni a játékosokat az ilyen viselkedésmód tarthatatlanságára. Ma már tudjuk, hogy Mozartnak nemcsak hegedű-zongora szonátái vannak, hanem vannak hegedűkíséretes zongoraszonátái (ha úgy tetszik: zongora-hegedű szonátái).
 A kamarazenélés – mint melléktárgy – rendkívüli eredményességgel visszahathat a főtárgyra; amikoris a játékos rádöbben, hogy a dinamikai előírás korántsem értelmezhető mechanikusan; hogy néha egy-egy piano abszolút értékben mérve felér egy másik darab forte-területével.
A zongorás kvartettmuzsika kötetében a zongorista partnerei: egy-egy hegedűs, brácsás és csellista, illetve, számolva azzal, hogy alsó fokon a brácsa-tanszék nem mindenütt funkcionál, két hegedű és cselló lehet. A klasszikus zongora-triókban a zongoristának egy-egy hegedűssel és csellistával kell kialakítania az ideális hangzásképet.
 A klasszikus zongoratriók kottájában Pejtsik Árpád és Zempléni László közreadásában Graun, Leopold és Wolfgang Amadeus Mozart, Haydn, Albrechtsberger, Vanhal, Boccherini, Pleyel, Gebauer darabjai, valamint ismeretlen szerzők táncai találhatók. Az anyag: válogatás, amelynek szempontjai a közreadók személyes elhatározásán alapulnak. Az eredmény rendkívül hasznos: a zongorista időről-időre arra kényszerül, hogy felülvizsgálja szerepét, jelentőségét. Néha valóban kísér, harmóniai basszust (és hangfüzért) ad, máskor részt vesz az imitációban, tehát a vonós hangszínekhez kell alkalmazkodnia. Ez a fajta figyelem – főként kezdetben – egész embert kíván, tehát alapfeltétel a zongoráznivaló alapos tudása, hogy arra ne legyen gondja a növendéknek. Amit szem előtt kell tartania: az az össz-hangzáskép, melynek kialakításában egyenrangú szerepe van a vonósokéval.
 A zongorás kvartettmuzsika előadói részben a trió-kottában szereplő szerzőkkel találkoznak ismét, részben pedig zeneirodalom-ismeretüket gyarapítják. Mozart, Pleyel, Gebauer, Beethoven, Mazas, Hauptmann, Weber, Schubert, Reinecke: íme, a szerzők listája. És a kötet tartalmaz ezúttal is magyar táncot, az 1807-ben megjelent „Originelle Ungarische Nationaltänze” kiadvány egyik lassúját.
 A zongorista, ha korábban részt vett zongorás-trióban, felhasználhatja tapasztalatait – de aligha alkalmazhatja azokat mechanikusan. Ugyanis, a négy hangszer együttese további lehetőségeket kínál. Mindig újra ki kell elemezni a faktura sajátosságait, a különböző „felállásokat”, amikor a magas-mély, vagy a vonós-billentyűs hangszínek kontrasztja válik fontossá, illetve, amikor a zongora itt már valóban nem több, mint a nagyobb kísérő-együttest helyettesítő, „kísérő”-hangszer. 
 Visszás helyzetet kínálnak e kották; jóllehet, a játszanivaló néha kifejezetten könnyű (technikailag sem tartalmaz speciális nehézségeket, zeneileg pedig gyakran a szimmetrikus viszonylatok által problémamentes), mégis, az összhatás kialakítása aktív-éber figyelmet, hangzás-kontrollt kíván. Ráadásul, elsősorban a tanár feladata az, hogy megtanítsa növendékeit e viszonylatok kiaknázására, másként: az aktív-értő kottaolvasásra. Mert a kotta nemcsak arról szól, hogy feltünteti, mikor-melyik hangot, hogyan kell megszólaltatni. És ezt – nem lehet eléggé korán kezdeni!