METSZET ‘96

VI.

Vajda János: Capriccio — énekhangra és zongorára

Beszélgetés a zeneszerzővel

              „Ki és mi vagy?”
        (Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz)

 Földes Imre: A Capriccio újabb műveid közé tartozik?
 Vajda János: A Capricciót majd ‘10 éve írtam, de mai formájában tulajdonképpen átirat. Lánykorában - hogy úgy mondjam -, kórusmű volt. Szerettem, de mikor előadásra került, nagyon nagy csalódást okozott. 
 F. I.: Az interpretáció, vagy a darab?
 V. J.: Akkor még csak az előadást kifogásoltam. Bár a próbán, ahol jelen voltam, jobb lett volna ha kimondom, hogy inkább ne menjen, különböző okok miatt, - nyilván ebben belejátszott az én gyávaságom is -, akkor ezt nem tudtam megtenni. Meg is bántam. Úgyhogy, azóta már volt olyan, amikor a közelébe se került az elképzeltnek, leállítottam a produkciót.
 A kudarcot megpróbáltam elfelejteni, illetve mindig reménykedtem benne, hogy egyszer sikerül a darabot optimális előadásban meghallgatnom, de ilyen előadásra nem került sor, noha vannak tényleg nagyon jó kórus-karnagy barátaim, akik nem tiltakoznak, hogy ha valamit tőlem be kell mutatniuk, ez elől azonban mindenki elzárkózott. Úgyhogy egy idő után gyanút ébresztett bennem, hogy talán én vagyok a hibás, és hogy ha meg akarom tartani, akkor csinálnom kell vele valamit. Úgy döntöttem, hogy kórus helyett szólistára bízom az anyagot. Most, nem is olyan nagyon régen, került sor erre az átírásra. Idén fejeztem be.
 F. I.: Molnár Antal, remek barokk zenetörténeti Repertóriumában ezt írja a „bakugrás”-t, „szeszély”-t jelentő capriccióról: „meglepő ötletekkel formált darab, mintha kénye-kedve szerint dobálná benne összevissza gondolatait a szerző... Te is így teszel? Te is „összevissza” dobálod a gondolataidat?
 V. J.: Ha nem is dobálom, és nem is összevissza..., de azért az igaz, hogy már a szöveg felhasználása, kezelése sem egészen szokványos. Az én számomra legalábbis nem volt az. Tudniillik a darabot záró, kvázi epilógust, függeléket leszámítva, ami Szilágyi Domokos egyik verséből való, Petőfi sorokat, - olykor csak szavakat! – illesztettem egymás mellé. 
 A Capriccio eleje egy teljes, kétszer ötsoros Petőfi vers. Az a címe, úgy is kezdődik: Hogy van, hogy azt a sok gazembert... 

Hogy van, hogy azt a sok gazembert
   Egytől-egyig föl nem kötik? ...
   Tán csak azért, mert annyi fája
   Nincs a világnak, hogy reája
   Akasztathatnék mindenik.

   Oh, mennyi, mennyi a gazember
   E földön! ... én megesküszöm:
   Ha mind esőcseppé változnék,
   Negyven nap, negyven éjjel esnék,
   Támadna egy új vízözön.

 F. I.: Kikre gondoltál?
 V. J.: Hogy érted ezt?
 F. I.: „Hogy van, hogy azt a sok gazembert — Egytől-egyig föl nem kötik?”... Csak gondoltál valakikre?
 V. J.: Mondom, körülbelül 10 évvel ezelőtt írtam...
 F. I.: Jó, jó, de élnek-e még?
 V. J.: Nem, nem gondoltam konkrét személyekre, de...
 F. I.: Nem is ilyen vérszomjasnak ismerünk... 
 V. J.: ... azért, úgy érzem, ezt a kérdést most is föltehetjük.
 F. I.: Hát, aligha van a történelemnek olyan pillanata, amikor ezt a kérdést ne tehetnénk föl. De bocsánat! Megszakítottalak...
 V. J.: Tehát az első, zártabb tömb után következik az a rész, ahol kizárólag kérdések vannak. Minden kérdés - ha jól emlékszem - más Petőfi műből származik. De nem azokat a híres kérdéseket választottam ki, mint „Igazság! Alszol? vagy meg is halál?” Nem. Egészen más kérdéseket. 

   Ki mondja meg? És mi végre?
   És miért ne?
   Mit? Ugyan mi hát?
   Nem vércsepp-e a csillag? Hol van?
   Vagy álmunk is hazug?
   Miért nem tudom?
   És ti? Mivé lett a Föld?
   Ki és mi vagy?
   Mi a remény?

F. I.: János! A zeneszerző a textust, amiből darabot ír, a magáénak érzi, hiszen ő választotta. Még inkább így kell ennek lenni akkor, amikor belenyúl a szövegbe, ahogyan te tetted, hiszen – ahogyan mondod – magad ollóztál ki kérdéseket kész költeményekből. Kérdés kérdés hátán... Ezek szerint ez a montázs, az egymásra halmozott kérdések a te kérdéseid. És azáltal, hogy a kérdésekre nem kapunk választ különös hangsúlyt kap ez a terület. Csakugyan erről szól ez a rész, hogy nincs válasz a feltett kérdésekre? 
 V. J.: Igen, feltehetőleg nincs rájuk válasz, legalábbis pontosan megfogalmazható, egzakt választ én sem tudok adni. Abban reménykedtem, vagy reménykedem, hogy ezek a kérdések valamilyen módon egymást is értelmezik, hiszen egész életünkben teszünk fel kérdéseket, sokszor nem is várva rá választ, vagy nem is reméljük, hogy választ kapunk rá, úgyhogy itt a sok kérdőjel kétségtelen, hogy egyfajta bizonytalanságot is takar, vagy sugall.
 F. I.: Mi következik a kérdések után?
 V. J.: Egy újabb kérdéssel induló terület, amely az epilógusig tart. A szöveget, a Világosságot! című Petőfi költemény végéből vettem. 

   De hátha úgy vagyunk,
   Mint a fa, mely virágzik
   És elvirít,
   Mint a hullám, amely dagad
   Aztán lesimul,
   Mint a kő, melyet fölhajítnak,
   Aztán lehull,
   Mint a vándor, ki hegyre mászik,
   S ha a tetőt elérte,
   Ismét leballag,
   S ez így tart mindörökké:
   Föl és alá, föl és alá...
   Irtóztató, irtóztató!
   Kit még meg nem szállott e gondolat,
   Nem fázott az soha,
   Nem tudja még: mi a hideg?
   E gondolathoz képest
   Meleg napsúgár a kígyó,
   Mely keblünkön jégcsap gyanánt
   Vérfagylalón végigcsuszik,
   Aztán nyakunkra tekerőzik,
   S torkunkba fojtja a lélegzetet - - -


 Szabad vers. Nagyon nagy vers, azt hiszem... 
 Végül az epilógusban, ahogy említettem, Szilágyi Domokos Szemből, halál című versének utolsó hat sorát zenésítettem meg:

   Mert tett a szó, ó, tett, igen,
   csak orra bukik macskaköveken,
   s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
   buktatja orra jobb egek alatt.

   S akkor a fiú hirtelen megáll
   (a civil őrnagy) -: Hát szemből, Halál!  
 A szöveg tehát sok helyről származik, a Capriccio mégis egy darab, nem dalciklus.
 F. I.: A “szeszélyesen” egymást követő tömbökhöz, természetesen, nem valami szonátaszerű, inkább amolyan füzérszerű forma illik.
 V. J.: Így van. Az első rész például egészen másképpen épül, mint ami utána következik. Először egy, a zongora unisonójával kettőzött 16 hangból álló dallamocska ismétlődik állandóan. De mivel úgy van kidekázva, hogy ne essen egybe a dallamsor vége és a költői sorvég, ezért mindig máshova kerülnek az indítások, illetve a zárások. 

 A repetíció érzete fennáll, hiszen a hangkészlet ugyanaz, mégsem tűnik szimpla ismétlésnek.
 F. I.: A 16 hang tartalmazza hangrendszerünk mind a 12 hangját? 
 V. J.: Nem, nem tartalmazza.
 F. I.: A hangok inkább a diatóniához állnak közelebb?
 V. J.: Úgy van. 
 F. I.: Milyen rend szerint követik egymást?
 V. J.: Sajátos rendjük van... 
 F. I.: ?
 V. J.: Ez egy általam kitalált dallamsor.
 F. I.: És mi történik a második részben, ahol azok a bizonyos kérdések hangzanak fel?
 V. J.: Szemben az eddigiekkel szaggatott, nem folyamatos, az intonációja is lényegesen elüt attól, amit eddig hallottunk. A hangütése nagyon-nagyon leegyszerűsítve sanzonos, a könnyűzenére emlékeztet.
 Megint más az a viszonylag nagy szakasz – viszonylag, mert az egész darab alig több 5-6 percnél –, ahol a Világosságot! című versből való nagy szöveg található.
 Az epilógus a második résszel tart kapcsolatot, de nem tematikusan, inkább a jellege, az intonáció, hasonló. Az első rész is visszatér a darab folyamán más karakterben, kánonikus felrakásban, de ez is inkább csak emlékeztető. Hasonló típusú anyagok ugyan vannak, de szószerinti visszatérések nincsenek.
 F. I.: Mindebből következik, hogy nagyonis találó cím került a darabod fölé. Te adtad?
 V. J.: Én.
 F. I.: Váltsunk témát! 
 Gondolom, valamennyiünket foglalkoztatja, hogy milyen iskolák jöttek létre a 20. század második felében. Vagy szűkebben: melyik az az utolsó iskola, csoport, stílus, amelynek a törekvéseit szépen csokorba lehet gyűjteni. Néhány évvel ezelőtt nagyon könnyű volt erre válaszolni. Akkor még virágzott az amerikaiaktól kiinduló repetitív iskola, Terry Riley, Steve Reich és mások művészete. Sok nemzet szerzőire voltak hatással, magyar zeneszerzőkre is. 
 Az az irányzat, amelyet jobb híján posztmodernnek nevezünk valamivel később, a hetvenes években indult. Immár évtizedek állnak mögötte. Minden művészetre kiterjedt, természetesen a zenére is. Törekvéseit nagyon-nagyon leegyszerűsítve, nagyon röviden így tudnám összefoglalni: 
 Akik idecsatlakoztak, mintha visszakozót fújnának, lemondanának arról, hogy progresszívek legyenek, hogy az avantgárdhoz – az élcsapathoz – tartozzanak. Mintha azt mondanák: köszönjük, elég volt az újdonságokból! A zeneszerzők olyan harmóniákkal, olyan harmóniafordulatokkal élnek, amelyekből a klasszikus összhangzattan órákon annak idején leosztályoztak bennünket... 
 Itt van például az operád, a Mario és a varázsló. Megkívánom a hallgatóimtól, hogy megismerjék, hiszen – véleményem szerint – nagyon magas színvonalon reprezentálja a posztmodern stílust. Meg kell azonban mondanom: vegyes a fogadtatása. Míg egyesek örülnek annak, hogy végre nincsenek kisszekundok egymás fölött, mások nehezményezik a klasszicizmusból vett fordulatokat, az V-I zárlatokat, mondván: hogyan írhat le valaki a 20. század második felében ilyesmiket? 
 No! Hogyan is állunk a posztmodernnel? 
 V. J.: Nyilván legtöbben zavarban vagyunk, hogyha ezt meg kellene határoznunk, úgyhogy én most csak a saját személyes véleményemet, vagy inkább érzéseimet, bizonytalanságomat tudom veled megosztani. 
 Azt elmondták sokszor a posztmodernről, hogy annyiban más, mint a korábbi izmusok, irányzatok, hogy tulajdonképpen semmit nem tagad, nem akar okvetlenül újat mondani, hanem inkább megengedő, ami a zene esetében azt jelenti, hogy a teljes zenetörténet rendelkezésünkre áll. 
 Mondják: parazitává válunk, élősködünk a múlton. Ezt a vádat kivédeni nyilván nem könnyű, mert sok esetben valóban erről is van szó. Ugyanakkor viszont van ennek egy nagyon is aktuális, a mai napig érvényes jelentése, éspedig az, hogy nem tudunk megnevezni – úgy hiszem –, egy olyan stílust sem, amelyik globálisan visszatükrözi a korszakot, amelyben élünk. Soha nem élt együtt és egymás mellett ennyiféle zene. Beleértve a legalantasabbnak nevezett, vagy tartott könnyűzenét, – már akinek ez alantas – és magyar nótát, a reneszánsz zenéjét, a gregoriánt, ezeket állandóan halljuk, bármikor meghallgathatjuk, ott vannak a fülünkben. Részei - ha úgy tetszik, zenei anyanyelvünknek. Én úgy gondolom, hogy ha ennyiféle zene létezik együtt, akkor ezekből – valamilyen módon – bármit hasznosíthatunk. Ha az ember elég tehetséges, és ezt nem vehetjük adottnak, legfeljebb reménykedhetünk benne, akkor azokon a műveinken, amelyekben jóllehet olyan intonációk, olyan fordulatok vannak, amelyeket megírtak, leírtak száz, kétszáz, vagy akár több száz évvel ezelőtt, átüt a személyiségünk.
 F. I.: Igen. A zeneszerző bízhat abban, hogy egyénisége fölismerhető ott is, ahol kölcsönanyagokkal dolgozik. Jó példa erre Händel, aki – úgy tudjuk – kortársaitól gereblyézte össze az Izrael Egyiptomban tételeit. Neki sikerült!
 V. J.: Mindannyian keresünk, keressük a saját utunkat – vagy inkább (zsák)utcánkat?, (zsák)csapásunkat? –, és reménykedünk, hogy meg is találjuk előbb-utóbb. 
 F. I.: Az a vád is éri a posztmodern szerzőket, hogy azért, nyúlnak régebbi eszközökhöz, hogy elnyerjék a közönség kegyét. Mert mit fog mondani a nagyérdemű publikum: no lám, ez kell nekünk, ugye hogy lehet “érthető” zenét komponálni? Mit felelsz ezekre a “vádakra”? Valóban azért írtok ilyen zenét, hogy szeressenek benneteket? 
 V. J.: Igen, persze hogy ez a cél... Az nyilvánvaló, hogy ezek a művek számítanak a közönségre, de nem hinném, hogy a más elvek alapján dolgozó szerzők ne számítanának rá. Az alkotás végül is egyfajta önkifejezés, amit ki így, ki úgy csinál, s nyilván ennek megfelelően polarizálódik a hallgatóság. Ahogy egységes lelkesedéssel, egységes elutasítással sem találkozunk.
 F. I.: Jól látom, hogy az alkotótársaid közül egyesek mintha elmenekülnének a problémák művészi megfogalmazása elől? Mintha azt mondanák: úgyis annyi bajunk van, a művészet, a zene ne ezekkel foglalkozzék; a művészeknek nem csak az a feladata, hogy minduntalan figyelmeztessék a közönségüket: „ember, nézz körül, hol élsz!”; erre ott van a rádió, a televízió, az újságok; a zene, a művészet végül szórakoztatás is, ne fokozzuk a mindennnapok feszültségeit, inkább oldjuk, feledtessük... Ez a célja a posztmodern szerzőnek? 
 V. J.: Nem hiszem, hogy ilyesmi vezérel minket! Engem biztosan nem! Az az eszköztár, amelyet az egyetemes zenetörténet kínál tágasabb, mint ha bezárkóznék egy számomra szűk stílus kereteibe. Így aztán a szorongásaim kifejezésére épp úgy rendelkezésemre áll egy cluster, mint – adott esetben – egy szűkített szeptim akkord. De ha, tegyük fel, éppen nem szorongok – végül ez is előfordulhat –, akkor sem egyiket, sem a másikat nem fogom leírni.
 Idegen tőlem az az alkotói magatartás, amely elzárkózik a ma hallható hangzó világ teljességétől, ami alatt az európai, és az Európán kívüli zenetörténet mindenféle stílusát értem. 
 Számomra Machaut és Sosztakovics, Schubert és Bartók nem a múlt részei. Meglehet, többet mondanak a mai embereknek a világról, mint egy kortárs művészeti fesztivál. (Ez természetesen akkor is így van, ha történetesen szerepelek benne.)
 Nézd! A zene fejlődésére, vagy a zenetörténet fejlődésére, igazán nem mondhatjuk azt, hogy egyenes vonalú, hogy elindult valahonnan és majd eljut valahová. Rengeteg irány van. Nem csak fölfelé, oldalt is nyúlnak ki ágak, sőt, hajlanak visszafelé is. Hogyha a fejlődés egyenes vonalú lenne, akkor mi lényegesen jobbak lennénk, mint mondjuk a 18. század mesterei, akik nem ismerhették azokat az eszközöket, amelyekkel mi már rendelkezünk. Sajnos nem így van. Mintha fordítva lenne... 
 F. I.: No, ez azért túlzás, de tény, hogy a művészetek útja nem sima, inkább göröngyös. És roppant szerteágazó. Vállalások és szembenállások, folytatások és újrakezdések – minden lehetséges. És ez az életművekre is igaz.
 Emlékszem, annak idején, amikor meghallottam a Pulcinellát, fel voltam háborodva. Úgy éreztem, vele Stravinsky elárulta a Petruskát, a Sacre-t. Csak az tűnt föl, ami a Pulcinellát elválasztja a Sacre-tól: a hátra arcot! Nem vettem észre a közös jegyeket, és nem tudtam azt sem, hogy ha nincs Pulcinella, akkor Oedipus Rex sincs, Zsoltárszimfónia sincs. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Pulcinellát, azóta, kimondottan megszerettem!) 
 Maradt még egy utolsó kérdés a tarsolyomban! Mit teszel akkor, ha hozzád, a zeneszerző-tanárhoz, olyan kompozíciót hoz a tanítványod, amelynek a játékszabályait nem ismered? Adós maradsz a bírálattal? Vagy ha nem, hogyan tudsz javítani?
 V. J.: Jó esetben, egyfajta kíváncsiság él bennem, hogy megtudjam milyen játékszabályok vezérlik a darabot, de az biztos, hogy ott, ahol a játékszabályok többé-kevésbé ismerősek, könnyebb tettenérni bizonyos hiányosságokat. Ezért vannak a kötelező, sokunk által nem szeretett stílusgyakorlatok, amelyek keretében megismerhetők, elsajátíthatók a régi mesterek eszközei. Ezekből aztán az ember, később, a darabjaiban sok mindent felhasznál, sok mindent nem. Mindenesetre az ilyen stílusutánzatokat egyszerűbb javítani.
 F. I.: Hajdani mesterem, Viski János, is ezt vallotta. Amikor például a korálharmonizációnkban bekarikázott egy-egy harmóniamenetet, és hozzátette, hogy ezek az akkordok, Bachnál, soha nem követik egymást, nemcsak egy hibára mutatott rá, egyben stílusérzékünket, sőt, saját darabjaink stílusa iránti érzékenységünket is fejlesztette. 
 De nem válaszoltál még arra, hogy mit teszel akkor, ha önálló kompozíciót hoz a hallgatód?
 V. J.: Hát akkor, úgy, mint egy kolléga, ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülök, mint a saját darabjaimnál. 
 F. I.: Ilyenkor eltűnik a különbség: ki a tanár, ki a diák...
 V. J.: Igen. Próbáljuk megosztani a gondjainkat, beszélgetve, hangosan gondolkodva, hiszen ilyenkor mind a ketten eléggé – hogy úgy mondjam – csúszós talajon járunk.

Földes Imre

Vajda János Capriccio c. műve Meláth Andrea (szoprán) és Virág Emese (zongora) előadásában megjelent CD-lemezen: HUNGAROTON CLASSIC HCD 31827