A TANÍTÁS ÉLTET

Paikert Imréné (Földiák Erzsébet) 2004-ben pedagógus nap alkalmából vehette át az Oktatási Minisztérium Eötvös-díját. Ez alkalomból megkértük a 90. évében lévő kitüntetettet, meséljen életéről és pedagógiai pályájának titkairól.

    Abszolút hallásom van és már két éves koromban pötyögtem a zongorán. Ebből szüleim arra következtettek, hogy belőlem zongorista lesz. Bár szüleimnek nagyon szép hangja volt, sosem tanulhattak zenét, mert nagyon szegények voltak. Apám latin-német szakos tanár volt és a saját maga keresetéből végezte el az egyetemet. Anyám varrónő volt, egy nagyon jó szalonban tanult, nagypapám pedig oltártervező, Budapest számos templomában ő tervezte az oltárt. Budapestről, mivel nagyon kicsi kétszobás lakásunk volt, később kiköltöztünk Rákoscsabára.
    Zongoratanulásom úgy kezdődött, hogy Bőhm Rita festőművész húga, Klára – aki már nagyon idős volt akkor - járt hozzánk zongorát tanítani. Először csak a bátyám és a nővérem tanult tőle, én még iskolába se jártam, de nővérem minden darabját el tudtam játszani. Ő egyébként később énekesnő lett, és kiment Ausztráliába. A bátyám nagyon tehetséges volt, annyira, hogy később a Zeneakadémiára járt, de sajnos nem volt túl szorgalmas.
    Tízéves koromban mentem el felvételizni az Akadémiára – hozzá kell tennem, hogy apámnak jó barátja volt a gyakorlóiskola vezetője. Miközben játszottam, a bizottság végig beszélgetett. Nem vettek fel. Apám megkérdezte az ismerősét, hogy olyan rosszul játszott a lánya? Hát ott volt? Miért nem szólt, akkor odafigyeltek volna. Következő évben ismét pontosan ez történt. Apám megint nem szólt előre, mert nem szerette az ilyesmit. Ezután elvitt a Nemzeti Zenedébe, ahova azonnal felvettek. Emlékszem, Kesztler Lőrinc az ölébe vett és elkezdte kérdezgetni a hangokat, mivel már tudta, hogy abszolút hallásom van. Ez egyébként később is sokat segített, csak egyszer volt gondom az Akadémián, amikor Ádám Jenő leütött egy A-t – lapról olvasás volt a feladat -, de a kottában C volt. Én nem tudtam elkezdeni énekelni. Szinte rám kiabált,  hogy miért nem énekelek. Én meg mondtam, hogy azért, mert nem C-t ütött.
    A Nemzeti Zenedében három évig Hoffmann Vilma oktatott. Délelőtt iskolába jártam, utána elmentem a zenedébe, ahonnan este nyolckor értem haza, és akkor még lehetett – szerencsére - este tízig gyakorolni, és akkor kezdtem tanulni. Később Kabos Ilonka növendéke lettem. Mint muzsikus sokat tanultam tőle, de a technikámmal problémák voltak. Mikor koncert körútra ment, akkor a férje, Kentner Lajos oktatott helyette. Tizenhat éves korom körül év végén a Chopin e-moll zongoraversenyt játszottam, és Kentner Lajos azt mondta, hogy ilyen szép hangon még sohasem hallotta ezt a művet, de ilyen rossz technikával sem. Azt hiszem, az volt a probléma, hogy Ilonka Bécsben súly technikát tanult, és ezt tanította nekünk, de ő nem így játszott! A mi technikai problémáinkkal pedig nem volt elég energiája megküzdeni. De amikor már harmadikos voltam, ha elutazott, annyira bízott bennem, hogy én helyettesítettem. Ez nagy szó volt! (A görcseimtől, technikai problémáimtól egyébként később Gát József szabadított meg.) A Pedagógiai Kollégiumban megszereztem a diplomát, (így alsó fokon már taníthattam), és ekkor, 1937-ben kerültem a Zeneakadémiára. Szerencsére nem csak a zongora, de az összhangzattan is nagyon jól ment nekem. A mai napig tanítom is.
    A Zeneakadémián 1939-ben végeztem. (2004. szeptember 17-én vettem át a vasdiplomámat.) Az akadémiai évek alatt már tanítottam is, „utazó” tanár voltam. Ahogy vége lett az óráimnak, rohantam a pályaudvarra és utaztam Nagykátára a zeneiskolába. De könnyedebb jellegű munkám is akadt: Rákoscsabán a Kaszinó moziban némafilmek alá zongoráztam. Először mindig elmondták, hogy mi van a filmben, és ennek alapján két hegedűs társammal összeállítottuk a darabokat.
    1944 márciusában voltam utoljára tanítani. Mikor bejöttek a németek, a szüleimet deportálták, és a haláltáborban meghaltak. A bátyámat - aki tehetséges festő volt - még 1942-ben vitték el, soha többé nem láttuk. Szóval én a háborúban két évig nem gyakoroltam, mert meg kellett élni valahogy.
    Ahogy vége lett a háborúnak Budapesten, 1945 februárjában elmentem Nagykőrösre és ott tanítottam a polgári leányiskolában éneket az év végéig. Budapesten egy ideig magántanítványaim voltak, majd a XI. kerületi zeneiskola zongoratanára lettem és a Szent Imre Gimnáziumban tanítottam.
    Aztán, azt hiszem, 1949-ben meghirdették a Zeneakadémián a karvezető szakot, ahova meghívtak - s nekem természetesen nem kellett kétszer mondani. Így 1950-től az ének szak korrepetitora és zongorakísérője, illetve zongoratanára voltam. Annak érdekében, hogy jobban értsek az énekléshez, egy éven át minden áldott nap jártam ének módszertant tanulni a férjem (Pálos Imre operaénekes, aki 1997-ben halt meg) ének tanárához. Itt is segített az abszolút hallásom, úgyhogy kicsit énektanárrá is váltam, bár diplomám nem volt róla. Az évtizedek alatt elmondhatatlanul sok tanítványom volt, köztük Miller Lajos, Marton Éva, Dobránszky Zsuzsa, Sólyom-Nagy Sándor, Kasza Katalin, Göllesz Zoltán, Sebestyén Márta, Sapszon Ferenc, és egész pályám legszorgalmasabb tanítványa, Ugrin Gábor. Sipos Jenő és mások is küldtek hozzám tanítványokat.
    Életem értelme a tanítás és ez a cikk akár lehetne egy sor is: tanítottam ennyi és ennyi gyereket – vagy felsorolhatnánk minden tanítványom nevét. A többi nem is igazán érdekes.  
    A Zeneakadémián 1969-ig tanítottam, bár 1957-ben felmondták az állásomat, de maradhattam, és óradíjasként folytattam tovább a tanítást. 1957-ben megalakult az V. kerületi zeneiskola, ekkor kezdtem ott tanítani, s a mai napig sem hagytam abba. Minden növendékem lett valaki, senkinek az élete nem csúszott félre. Sokan komoly zenetanulás mellett több diplomát is szereztek, más hobbikkal is foglalkoztak és mégis mindenre jutott idejük. A régi tanítványaim a mai napig bejönnek és megmutatják, ha megtanultak valamit.
    Általában aki zenét tanul, az mást is jól csinál és könnyebben tanul, mint aki nem. Agyunk egyik féltekéjét használjuk zenélés közben, és addig a másik pihen, és egyúttal fejlődik. És a gyerekek nagyon jól terhelhetőek, sokkal jobban, mint egy felnőtt, (és sokkal jobban, mint a mai szülők gondolják), úgy 20-25 éves korig.
    Közben voltak érdekes epizódok az életemben. 1968-ban Párkai István küldött hozzám két lányt, hogy tanítsam őket énekelni. Veszprémiek voltak, és hetenként egyszer feljöttek hozzám Pestre. Tagjai voltak egy kórusnak, melyet Kollár Kálmán vezényelt. Egyszer feljött a kórus Pestre énekelni, és üzent a lányokkal, hogy szeretne a végén beszélni velem. Akkor megkért, hogy tanítsam a kórus tagjait énekelni - így minden szombat reggel lementem, és a gyerekek délután négyig folyamatosan be voltak osztva, hogy ki mikor jön. Egyenként foglalkoztam velük, de minden órában négyen-öten is ott voltak, hogy ne kelljen annyiszor ugyanazt elmondanom. Táborba is elmentünk, ahol reggel hangképzés, majd kórus próba, délután megint. Aztán elmentünk a Debreceni Kórusversenyre, ahol másodikok vagy harmadikok lettünk, és nyertünk egy oklevelet is – a legszebb hangon éneklő kórusként emeltek ki minket. Nem is tudja elképzelni, micsoda élmény volt ez számomra! És ez volt a legtökéletesebb bizonyíték a munkám sikerére! Közben Sapszon Ferenc is megkért, hogy a Bartók Kórusban is tartsak hangképzést, de sajnos ez csak egy év volt, mert feloszlott a kórus.
    A mai napig hetente három napot dolgozom a zeneiskolában. A pianínóm nem fér el a lakásban, ezért ott van a teremben, ahol tanítok, ez nagyon jól jön az oktatásnál. Egyébként is felajánlottam az iskolának, halálom után az övék lesz.
    1984. január 1. óta társadalmi munkában végzem a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete nyugdíjas zenetanári tagságának a képviseletét, és választmányi tagként képviselem a Művészeti Szakszervezetek Szövetségét a SZEF-ben (Szakszervezetek Együttműködési Fóruma). Hetenként már csak egyszer járok be, mert nem érek rá, pedig sok az adminisztráció.
    Nagyon örültem az Oktatási Minisztérium Eötvös-díjának, annak különösen, hogy tavalyelőtt hasonló kitűntetést kapott dr. Ujfalussy József professzor úr is.  
    Szabadidőm – az nincs, de ha mégis, akkor takarítok. Sokat hallgatok rádiót, inkább, mint hogy tévét nézzek Reggel korán kelek, és akkor mosok, de kézzel, mert utálom a mosógépet. Egyszemélyes háztartást vezetek. Főzni csak hobbiból főzök, és akkor vendégeket is hívok. Imádom a kutyákat, ezért nem tartok, mert sajnálnám bezárni egy hatodik emeleti lakásba.
    Betegségem nincs. Sokáig voltam vegetáriánus – még a negyvenes években kezdődött. Mikor 1949-ben a Csillebérci Gyerek Köztársaságban én voltam két hónapig a kultúrvezető, sokat nevettek rajtam, mert csak salátát ettem, és azt mondták rám, hogy legelek. De megérte, mert minden nyavalyámból kigyógyultam. Körzeti orvosomat az elmúlt évtizedekben csak azért látogattam meg kétszer, mert beutalót meg masszázs és egyéb jegyeket kértem gyógyüdülőkbe. Valamikor sportoltam, úsztam sokat – mikor az Akadémián tanítottam, úgy volt az órám, hogy ki tudtam rohanni a Lukácsba és leúszni egy ezrest, aztán siettem vissza tanítani.
    Az egész életem a tanítás, ez éltetett, ha ez nincs, akkor én sem vagyok. Azt hiszem, ez tart életben – valószínűleg a zene konzerválja az embert. És talán még mindig tudok valami újat mutatni, ezért nem küldenek el, meg hát azért elég sok mindent letettem az asztalra. Én ugyanis nem a zenei pályára alkalmas, különösen tehetséges gyerekeket szoktam kimazsolázni. Sőt! Nekem nem kell tehetséges növendék. Nemrég felvettem egy olyan gyereket, akinek ráírták a felvételi lapjára, hogy nem alkalmas, nincs hallása, ezért nem felvehető. Ez az igazi kihívás! Egy évig szolfézsoztunk, skáláztunk, kis darabokat tanultunk – és hallása lett, már nem énekelt hamisan, a következő évben pedig fantasztikusan vizsgázott. Nekem ez a kihívás és ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint egy tehetséges gyereket felkészíteni. Ráadásul a tehetséges gyerek sokszor nem szorgalmas, hiszen úgyis jól megy neki. Én azért veszek fel mindenkit, aki jelentkezik, mert mindenkinek van hallása és igenis mindenkit meg lehet tanítani zenélni - csak azt nem, aki ténylegesen süket.
    Azt hiszem, jó pedagógusnak születni kell, hogy megérezzük, mit lehet egy gyerekkel és mit nem. Mindig tapintatosan kell tanítani, tisztelve a gyereket. Óriási türelem kell ahhoz, hogy akár tucatszor is elmondjam ugyanazt, ha szükséges. A gyerekek nem szeretik az ideges tanárt. Rólam mindenki tudja, hogy óriási türelmem van.
    Szerencsére én sosem adom fel és megunni sem tudom a gyerekeket. Talán azért, mert mindig nagyon szerettem, amit csinálok.

    Paikert Imréné szakmai munkáját olyan zene-tanítás jellemzi, amelyre kevesen képesek. Növendékei megtanulnak zongorázni, zenélni, összhangzattant, formatant, mindezt észrevétlenül és alaposan. Szívesen és gyakran vállal „nehéz” gyerekeket és olyanokat, akikkel valaki már egyszer nem boldogult. Őket is el tudja vezetni a muzsikához, a zongorához, az emberséghez. Szelídsége, türelme, gyerekszeretete, de emellett szakmai követelései is mindenképpen a kiváló pedagógust jellemzik.
    Ugyanakkor Paikert Imréné iskolánk motorja! Idős kora ellenére mindenben segít, legyen az bevásárlás, szervezés, zongorakíséret vagy hangversenyrendezés. Aktivitás, ereje csodálatraméltó. Szakmai munkája, emberi magatartása, munkaszeretete és munkabírása, minden iránt való nyitottsága példamutató. Tanácsaival, szakmai tapasztalataival bárkinek a rendelkezésére áll. Növendékei rajonganak érte, tanártársai körében nagy megbecsülés övezi. Hosszú életét és pedagógusi pályáját mindig a zene iránt érzett alázat és szolgálat jellemezte.

(Részletek Pattantyús-Á. Károly, az V. kerületi Szabolcsi Bence Zeneiskola igazgatójának kitüntetési javaslatából)