AMIRŐL MEGLEHETŐSEN KEVESET TUDUNK…

Dr. Gyimesi Lászlóval beszélget Laczó Zoltán

    Laczó Zoltán: Talán én is tájékozatlanságomat leplezem le, amikor nem pontosan nevezem meg azt az iskolát, ami iránt ebben a beszélgetésben érdeklődni szeretnék. Kérdezhetnék néhány dolgot a Kőbányai Stúdióról vagy iskoláról?
    Dr. Gyimesi László: Hát miután nem tudják az emberek, hogy hívják, mi igazán nevezhetjük az igazi nevén. Ez a Kőbányai Művészeti Szakiskola. Népszerűbb nevén a Kőbányai Zenei Stúdió.
    – Attól tartok, hogy kevesen tájékozottak arról, mit csinál ez az iskola, s hogy nem egyszerűen csak a korábbi ORI működési engedélyek megszerzésére szakosodott tanfolyamoknak a folytatója. Tudhatnánk-e meg valamit az intézmény létrejöttének az előzményeiről?
    – A 60-as évek közepe-vége táján fogadta be a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola a jazz tanszakot. Ez volt az első nyitás ebbe az irányba. Akkor még nem egészen látszódott a 60-as években, hogy ennek a művészetnek a szórakoztató ága merre tart. Aztán a 70-es 80-as évek egyértelművé tették azt, hogy óriási tömegek érdeklődését kelti fel a technikai eszközök fejlődése. Mindezt olyan hozzáférés, olyan tömegrendezvények váltották ki, amelyek ezelőtt ismeretlenek voltak. A kezdetekben óhatatlanul megjelentek a vadhajtások is a tehetség mellett. Ám később egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy talpon csak a minőség tud maradni.
    Ez az evidencia segített annak felismeréséhez, hogy a bizonytalan minőségű érzéseket keltő autodidaktizmus és a tanfolyami jellegű képzés már nem elégségesek. És különösen nem elégségesek Magyarországon, ahol nyelvi okok miatt – nem lévén a magyar világnyelv – rendkívül szűk a potenciális közönség. Ha ezt összevetjük egy angolszász, vagy egy latin nyelvterülettel, akkor nyilvánvaló, hogy egészen másképp kell gondolkodni erről az iparágról.
    Végül nem volt figyelmen kívül hagyható szempont, hogy a fiatalság egy döntő része számára – ilyen vagy olyan okok miatt – a könnyűzene valamely ágának a hallgatása kultúrájának egyetlen forrása. És ha ebből kizárólag gyenge minőségűt, tucat-terméket kap, akkor valószínűleg ez az egyetlen kultúra-forrás sem járul hozzá személyiségük fejlődéséhez.
    – Mikorra érett be a gondolat, hogy ezt a képzést intézményesíteni lehet?
    – A 90-es évek elején a teljes közoktatási rendszer, a teljes szakképzés rendszere átalakult. Úgy tűnt, hogy ez az a helyzet, amelyben a korábbiakhoz képest könnyebben megvalósítható az iskola-alapítás. Ez az a pillanat, amikor reális esélye van annak, hogy létre lehet hozni azt az iskolatípust, amely a korábban említett igényeket kielégítheti. Akkor nekünk már nem kellett azon gondolkodni, hogy mit akarunk tenni. 1993-ban már megjelenhettünk az országos képzési jegyzékben önálló szakmaként „szórakoztató zenész” gyűjtőnéven, amely magában foglalta/foglalja a rock-zene, pop-zene, a hagyományos tánczene, a szalonzene, a cigányzene és a magyar-nóta világát is. Utóbbi kettőt a kőbányai iskolában nem oktatjuk. Ezzel a Talentum Művészeti Szakközépiskola foglalkozik.
1993-ra, amikor megjelentünk az Országos Képzési Jegyzékben, már össze kellett állítani a kimeneti szabályozást, azaz, a szakmai és vizsgáztatási követelményeket is. Ez nagyon nagy munka volt. Lényegében előzmény nélküli. Mégis, segítségünkre voltak a korábbi OSZK, ORI működési engedélyekhez szükséges követelmények. Valamint nagyon sokat vettünk át a jazz tanszak követelményrendszerének az elemeiből. Nagy eredménynek tartottuk, hogy idáig eljutottunk.
    A munka java azonban most következett. Létre kellett hozni Az Iskolát. Ennek azonnal nekiláttunk. Amint minden komoly szándék megvalósításánál rengeteget segít a szerencse, ezúttal bennünket sem került el. Sikerült egy olyan önálló épületet ingyenesen megkapnunk a Kőbányai Önkormányzattól, amely alkalmas erre az oktatásra. Természetesen, rendbe kellett ezt hozatni, s karbantartani. Hogy muzsikálni is lehessen, létre kellett hozni és bővíteni kellett a hangszerparkot. Így a tárgyi feltételekkel már meglettünk volna.
    A személyi feltételek megteremtése volt a nehezebb. Toborozni egy olyan tanári gárdát, amely addig nem létezett sehol. Mivel hogy nem volt olyan iskola, ahol ilyen tanárokat képeztek volna. Azaz, a szakmát úgy kellett kezdenünk, hogy jogi értelemben semmilyen feltétellel nem rendelkeztünk. Praktikusan rengeteg dolog volt a birtokunkban, sőt, azt is megkockáztatom, hogy minden. Teljes összefogás, remekül összehangolt munka eredménye volt, hogy létre tudtuk hozni a technikai, fizikai feltételeket, nem kevésbé jól az iskola nevelési-oktatási programját is.
    1996-ra összeállt a teljes feltétel-együttes. 1996 őszén el tudtuk indítani már a kőbányai Zenei Stúdióban az oktatást. Azonban ekkor még csak tanfolyami jelleggel, mert maga a központi program még nem volt teljesen kész és még nem volt elfogadott. Ezt két éves további munka követte. Egészen pontosan másfél év után, 1998 tavaszán írta alá az oktatási miniszter a központi programot, amit az ott dolgozó tanár kollegák, más szakemberek bevonásával készítettünk el. Ezt változtatás nélkül fogadta el az Oktatási Minisztérium. A mai napig is ez van érvényben.
    – Ez tulajdonképpen a tanterv.
    – Ez maga  a tanterv. Nekünk a nevelési, oktatási programot az iskolára lefordítani elég egyszerű volt, tehát nem kellett külön írni egy másikat, vagy pedig adaptálni. Hiszen erre az iskolára írtuk magát a központi programot is. Most már azért vissza lehet tekinteni még 4-5 tanévre, s ilyen visszatekintés után is azt mondhatjuk, hogy ez a program – jó. Jó alapokat nyújt az egyébként sok irányú, a magas számban jelen lévő tantárgyak oktató-nevelő koordinálásához. Most már csak a happy end-re térek ki: 1998 őszétől működési, államigazgatási engedéllyel működik az iskola, államilag elismert intézmény, s mint ilyen, normatív támogatásban részesülő szakiskola, a magyar iskolarendszer szerves része.
    – Mi lesz azokkal a hallgatókkal, akik itt végeznek?
    – A karrierlehetőségek sokfélék. A könnyű műfajban hamarabb válhat a növendék tanára konkurensévé, mint a komoly zenében. Hamarább érik be a növendék arra, hogy tanárával pl. együtt játsszék. Bizonyos ágazatokban rövidebb a sikeres pályafutás tartama. Noha az idő azt is igazolja, hogy ebben a műfajban is az igazán nagyok és az igazán nagyhatású művészek nem egy tiszavirágú életű pályafutást tudnak maguk mögött. Számos példát tudnék említeni, hányan vannak a mai könnyű műfajban olyanok, akik 40 évvel ezelőtt is már a topon voltak, sőt talán ma még jobbak is, mint 40 évvel ezelőtt. A külföldi példák is ezt mutatják. De azt is, hogy arra sincs garancia, hogy a pódiumról megy nyugdíjba a művész, vagy szerényebben szólva: az előadó. A pálya mindenki számára minden vonatkozásban nyitott. Többek között amiatt is, mert semmilyen intézménye, foglalkoztatási intézményrendszer nincs.
Aki innen kikerül, annak a saját lábán kell megállni. Annak saját magának kell előteremtenie a hangszereit, a munkaeszközeit, a menedzsmentjét, saját maga menedzselését, a saját maga image-ének a kialakítását, az eladhatóságát. E mögé mi elsősorban a szakmai tudást tudjuk adni.
    Az iskola tantervében és tantárgyai között ezek a praktikus dolgok is szerepelnek. A zenei tantárgyak mellett –, amelyek száma nem kevés –,olyan tantárgyakat oktatunk, amelyek a középfokú oktatásban nem mindenütt tipikusak. Nálunk van számítástechnika, idegen nyelvek (a műfajban azonban az angol játssza a fő szerepet), gazdasági, jogi, munkavédelmi ismeretek. Ezekkel a tárgyakkal nem csupán szakismereteket kívánunk nyújtani, hanem egy látásmód.  Ezzel kívánjuk felvértezni növendékeinket. Nehogy váratlanul érje őket, hogy a munkaerőpiac nem őket várja tárt karokkal. Minden egyes pozícióért kinek-kinek saját magának kell megharcolnia, hogy elérje azt, amit megálmodott magának, s – nem kevésbé – amire tehetsége alapján hivatott.
    – Ha összehasonlítjuk a komoly és könnyűfajt egymással ezen a területen, mindazokat, amiket felsoroltál, valóban nélkülözhetetlennek tűnnek ahhoz, hogy eredményes lehessen egy könnyű zenész pályaindulása és hogy karriert lehessen belőle építeni. Nem nehéz belátni, hogy a könnyű műfajnak nemcsak az élő, hanem az elektronikus hangszer is egyenrangú kifejezési eszköze, már pedig ahhoz okvetlenül szükségesek a számítógépes ismeretek is.
    – Ez tökéletesen így van, sőt olyannyira, hogy nem elég megtanulni azt, ami ma a technikával elégséges tudás, hanem folyamatosan lépést kell tartani a technikában zajló hihetetlenül gyors fejlődéssel. Aki ebben a műfajban talpon akar maradni, az nem engedheti meg magának sem zenei, sem technikai értelemben, hogy ne legyen naprakész.
    – Voltaképpen azt is megfogalmazhatjuk tehát, hogy a kreativitás mind zenei értelemben, mind pedig az önmaga kitalálása érdekében egy olyan képesség-, vagy készség-követelmény, ami nélkül nem nagyon tud a muzsikus előrelépni.
    – Lényegében így van. Természetesen arról nincs szó, hogy minden növendék, minden tanuló egyforma lenne. Mint ahogy a zenében, a művészetben számos olyan rendkívül tehetséges ember volt és van, akiknek soha semmilyen műszaki, technikai érzékük nincs és nem lesz. Ettől ő még nagyon jó zenészként nagyon sikeres lehet, kiváltképp, ha szerencséje is van, s ha kedvezően alakul a sorsa. Az is kétségtelen azonban, hogy – mint ahogy más műfajban is így van, – talán egy fokkal szerényebb tudás, szerényebb szakmai képesség, ugyanakkor nagyon jó alkalmazkodó képesség és találékonyság. mint egyéb szükséges tulajdonságok, előbbre tudják lendíteni a karriert.
    – Beszélgetésünkben kétszer fordult elő egy rokon fogalom-pár: a véletlen és a szerencse. A véletlen is közrejátszott abban, hogy szerencsés volt az az időpont, amikor fogékony volt az állami vezetés, többek között az iskola elfogadására, elismerésére, létesítésére. Itt pedig a pályaindulásnál tulajdonítasz szerepet a szerencsének. Milyen arányban látod ezeknek a szerepét az életképességben? Mert a szakmát többé-kevésbé meg lehet tanítani az iskolában. Tételezzük fel, hogy többé. Azonban itt vannak ezek a nem egészen szakmai tényezők.
    – Talán önkényes lehet a vélekedésem, de azért talán még sem egészen az. Én úgy tapasztalom, hogy élesebb a különbség ebben a műfajban, mint a komoly műfajokban az ún. front-emberek és a háttér-emberek között. Konkrét példát hozva, egy énekesnél, vagy egy hangszeres szólistánál, aki elviszi a produkciót, lényegesen több meghatározó személyiségelemnek kell egyszerre jelen lenni. Hogy igazán sikeres, netán tartósan sikeres lehessen valaki ebben a műfajban, azt is figyelembe kell venni, hogy a közönség nemcsak a fülével, hanem a szemével is „szavaz”, értékel. Most itt nem szélsőséges dolgokra gondolok. Tény, hogy rengeteg show elem van jelen, ami színesebbé teszi ezt a műfajt. Ez műfaji sajátosság. Ilyen nézőpontból könnyebb belátni, hogy a front-emberek, elsősorban az énekesek egészen más kategóriát képviselnek. Az ő életükben sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének is.
    – Erre is kapnak felkészítést az iskolában, a show-elemek megtervezéséhez?
    – Bizonyos mértékig igen. Van „eladóművészet” tantárgyunk, amely magában foglalja a színpadi mozgást, a színpadi megjelenést. S mivel maguk a tanárok is profi előadóművészek, saját tapasztalataikat is igyekeznek átadni. Minden tanári jó szándék mellett is csak egy bizonyos határig lehet megtanítani az előadó-művészetet, annak technikai elemeit. Azon túl már a tehetségnek, a személyiségnek van szerepe. Ha van kisugárzás, akkor van hatás. Ha nincs kisugárzás, hiába a technika, hiába a szakmai tudás legtökéletesebb elsajátítása… Nincs az a világítástechnika, nincs az technikai trükk, amely pótolni tudná az egyéniséget. Még a mögöttük dolgozó zenészek sem képesek korrigálni az ihlet hiányát, akiknél egyébként az ún. szerencse-elemek-nek a szerepe lényegesen korlátozottabb, akik szakmai felkészültségük teljében segítik a produkciót. Hogy összefoglaljuk az eddigieket: akinek jó gondolatai, jó ötletei vannak, aki jól tudja a szakmát, nevezzük egyszerűen jó zenésznek, elvileg nyitva áll előtte az egész világ. Lehetőségei vannak. Ami pedig a sikerteleneket és pecheseket illeti, azokkal sincs azért olyan nagy bajunk, mert a tanulók nálunk nagyon kedves és nagyon jó közösséget alkotó társaság. Ők pontosan tudják, hogy egy olyan szakmára készülnek, ahol rengeteg igazságtalanság történhet és rengeteg szerencsén is múlhat, hogy mi lesz velük. Ezen bizonytalanságok ellenére is nagyon szeretik a zenét, ragaszkodók az iskolához és örömüket lelik a muzsikálásban. És aztán, mint ahogy általában a zeneoktatásban résztvevő tanulók java része soha az életben nem lesz profi zenész. Így ők sem lesznek. „Csak” értői, vagy rajongói lesznek és nem utolsó sorban otthon vagy bármilyen körben muzsikálnak, boldog emberek lesznek, másoknak is örömöt szerezve, és ez is nagyon fontos.
    – Arra volt-e már példa, hogy az iskolátokból úgy kerültek ki hallgatók, hogy belátták azt, hogy ez nem az ő világuk és akkor valami más civil pályán helyezkedtek el? Vagy ez nem tipikus?
    – Igen, volt. Nagyon érdekes ez. Nekem erről nincs pontos statisztikám, de tudom, hogy tanulóink 20%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezik (sic!). Sőt, nem egy van közöttük, akinek felsőfokú zenei végzettsége van. Van joghallgatónk, aki párhuzamosan végzi a jogi kart és jár hozzánk medikus hallgató is. Az úgynevezett közismereti képzettség tekintetében erős a mezőnyünk. Hallgatóink egyébként 80 %-a érettségivel rendelkezik, a többiek még magasabban kvalifikáltak.
    – Akkor ez valóban azt jelenti, hogy az innen kikerülő hallgatók, ill. a nálatok  végzettek, elég jó szellemi „felszereltséggel” indulnak útnak. Amiket elmondtál erre az iskoláról, az mind figyelmet érdemel. Személyes véleményemmel, közvetett tapasztalatom alapján én is hadd erősítsem meg ezt a pozitív képet.
    Részetekről azt a bizalmat élvezhettem, hogy rám bíztátok a tanterv átnézését, lektorálását. Megismerhettem az abban foglalt koncepciót és rendkívül gazdag tartalmat. Már akkor elmondtam azt, hogy ez egy professzionális és mintaszerűen összeállított anyag, aminek a jogi hátterét a Te jogi ismereteid is segítettek olyanná tenni, ami ezt a stabilitást és az intézmény életre keltését is biztosította. Épp ezért, mert ilyen jók az első pár év tapasztalatai, mert ilyen dokumentumok adják működésének jogi és szakmai stabilitását, mert ilyen jó lábakon áll ez az iskola több tekintetben,  akkor miért nem lehet hallani erről többet? Van-e ennek valamilyen oka? Fű alatt megy a híre, hogy ide érdemes jönni, és a jó referenciák futótűzként terjednek? Ennek ellenére, azért bevallhatjuk őszintén, a zenepedagógiai köztudatban általában erről az iskoláról keveset tudni. Vagy szándékos agyonhallgatásról lenne szó?
    – Mi, a szakszervezet vezetői általában nem szeretjük azt, de magam meg különösen, hogy fölöslegesen forduljunk akár szakmai nyilvánossághoz, és még kevésbé szélesebb nyilvánossághoz, hogy ha nincs mondanivalónk. Egy iskolával kapcsolatban meg különösen, amelyik lényegében kísérleti jelleggel indult el egy járatlan úton. Azt gondolom, eredményei kell, hogy igazolják létjogosultságát. Úgy vélem, a gyakorlatban felmutatott teljesítmény az igazi hitelesítő. Az, hogy pl. ennek a műfajnak az igazi nívós élvonala ennyi idő elteltével hány gyerekünket, volt tanulónkat foglalkoztatja. Hány olyan együttes van, ahol már hatása van a munkánknak? Azt is vizsgálhatjuk, hogy hány gyerekünket – hármat, vagy ötöt, vagy tizet – vettek fel a Zeneakadémia jazz-tanszakára. Hozzáteszem, hogy ellenállunk annak a kísértésnek, hogy a számok bűvöletében túlértékeljük magunkat. Sokkal őszintébb, s tartalmilag jelentősebb visszajelzésnek tekintem, hogy nincs olyan nap, hogy a szűkebb szakma, a könnyű műfaj ne keresne nálunk végzős, vagy nem végzős növendéket, szereplésre, közreműködésre, állandó foglalkoztatásra. Ez azt jelzi, hogy iskolánk messze nincs az elszigeteltség állapotában, sőt. A szűkebb szakmán belül teljes ismertséget élvez.
    Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a művészetoktatás egésze előtt ilyen kezdő iskolának először bizonyítani kell. Nem beszélni kell saját magáról, és nem reklámozni kell saját magát, hanem bizonyítani azt, hogy tudja csinálni, jól tudja csinálni és hogy eredményesen tudja csinálni mindazt, amit vállalt és tesz.
    Néhány év eltelt. Igazából ott tartunk, hogy a felvételiken általában olyan 6-7-szeres túljelentkezés van. Tehát elég bőségesen lehet válogatni. Megjegyzem, azért még mindig lehetnének jobban felkészítettek a jelentkezők. - Egyébként az elmúlt 1-2 évben küldtünk tájékoztatót alapfokú, középfokú iskoláknak a mi iskolánkról és a felvételi követelményekről. Nem egy iskola küldött is egyébként növendékeket felvételezni. Tehát azért nem „titokban” működünk és nem bújunk el a nyilvánosság elől! A pedagógia közéletben is igyekszik részt venni az iskola. Emellett kellő szerénységgel viselkedünk, amire annak tudata is kötelez, hogy ebben a műfajban egyedülállók vagyunk. Tanáraink többsége kitűnő művész, akik közül nem egy Európa-, vagy világviszonylatban is ismert vagy elismert.  Ugyanakkor, tudjuk, nem pedagógusnak születtek és nem is pedagógusként folytatták pályájukat. Tulajdonképpen azóta művelik a pedagógiai mesterséget, amióta intézményünk elindult, s mi meghívtuk őket ide tanítani. Bármennyire is „pályakezdők” vagyunk a pedagógiában, nem rekesztjük ki magunkat a pedagógus szakmai körökből, illetve az ún. normál iskolarendszerből. Talán sajátosságainknál fogva éppen is valami speciális színelemet viszünk az általános pedagógia, de a zenepedagógia világába is.
    Azt gondolom, hogy eredményeink alapján egyre többször fognak bennünket megkeresni. Erre egyébként vannak már biztató jelek. Éppen az elmúlt napokban (2004. január – LZ.) volt egy nagyon ígéretes tárgyalás arról, hogy hasonló szakiskola létrehozását tervezik Debrecenben. Nekünk ez nagyon nagy örömet okozna. Hiszen mi nem egy monopolszervezetet akartunk eddig sem létrehozni. Ellenkezőleg: bízunk abban, hogy ez az oktatási forma ezzel a tartalommal több helyen jelenik meg majd az országban. Őszintén mondom, hogy jelentős terhet venne le rólunk és a gyerekekről is, akik az ország minden részéről járnak hozzánk, sőt, újólag külföldről is…
    – Külföldről jut eszembe, hogy van-e valamilyen külföldi, akár fél-hivatalos kapcsolata is az intézménynek? Ha hivatkoztál arra, hogy milyen nemzetközileg elismert művészek tanítanak az iskolában, akkor az ő személyes kapcsolatuk kedvezően hathat esetleg az intézményes kapcsolatok alakításában is?
    – Olyan fajta kapcsolatunk, amit rendszeresen ápolnánk, tehát klasszikus, diákcsere kapcsolat még nem alakult ki. Ugyanakkor több külföldi hasonló iskolával már több találkozásunk, beszélgetésünk volt. Ahogy feltétezted, valóban, ezek döntően a kollégák révén alakuló személyes kapcsolatokon alapulnak. Több olyan intézmény van, amelyikben könnyűzenei, populáris zenei, népzenei, vagy klasszikus szakot működtetnek. Ezek a nyugati országokban lehetnek konzervatóriumok. Egyébként Európában elég kevés ilyen tiszta profilú intézmény van, mint a miénk. E pillanatban nem is tudnék példaként egyet sem említeni.
    – Elevenen él emlékezetemben, hogy  amikor kb. 15 éve a Magyar Zeneművészek Szakszervezete és az Országos Zenepedagógus Szakosztály képviseletében az Európai Zeneiskolák Szövetsége rendezvényein jártam – addig hasonló tapasztalatokat nem szerezvén – meglepett, hogy pl. a dániai Holstebro-i zeneiskolában nem tanítottak klasszikus zenét. Hasonlót láttam Liechten-steinben a Vaduz-i zeneiskolában. Egyik zeneiskola sem jelölte meg ilyetén profilját. Ez a nyugati zeneiskolákban teljesen természetes, hogy békésen megférnek egymás mellett a különböző műfajú tananyagok. Alkalmasint egyik-másik akár hiányozhat is. Hiába érdeklődtem a nevezett zeneiskolákban, hogy mikor tanítanak pl. Bartók Mikrokozmosz-t, meg Bach invenciókat. Nem is értették a kérdésemet. Holott magyar zenetanár ezek nélkül itthon alapfokú zenei képzést el sem tud képzelni. Viszont olyan szédületes hangszerparkot sem, amely a könnyű műfaj művelését ezer százalékig kiszolgálja ezekben a nyugati iskolákban. Azért mondtam el mindezt, talán hosszasabban, hogy megtudjam, ilyen fajta zeneiskolákkal nem tartjátok-e a kapcsolatot? Iskolarendszerben, persze, ezek különböznek a magyar intézményeinktől, így a Tiétektől is.
    – Semmilyen tudatosság nincs a mögött, hogy nincs kapcsolatunk és a mögött sem, hogy van. Teljesen a személyes kapcsolatok határozzák meg kapcsolatainkat. Egyéb, szakszervezeti nemzetközi kapcsolatokból tudom, hogy a dán szakszervezet az a másik olyan szakszervezet, amelyik a mienkéhez hasonló iskolát tart fenn, hasonló profillal. Ők azonban jobban orientálódnak a jazz és a szórakoztatás felé. De ez nem alapvető különbség. Közben eszembe jutott, hogy Genfben van egy konzervatórium, ami kifejezetten a populáris zenének a konzervatóriuma. Ez pl. szintben megfelel a mi iskolánknak. Amitől egy picit nehéz lenne kapcsolatokat létesíteni, az az iskolarendszerek különbsége miatt lenne. Ami abban áll, hogy ott az alapokat is a könnyű zene tanításával rakják le.
    Mi nagyon következetesen távol tartjuk ettől az oktatástól az alapfokú oktatást. Azt gondoljuk, hogy az alapfokú zeneoktatásnak az a feladata, hogy többek között minimum a középfokú oktatás szintjére készítsen fel. Ezen koncepció szerint azt várjuk el, hogy a hozzánk felvételre érkező növendékek is rendelkezzenek a zeneiskolai felkészítés kimenetének egy elfogadható közepes szintjével, s rendelkeznek azokkal a klasszikus alapokkal, amelyeket a magyar zeneoktatás klasszikus alapnak tekint, akár hangszeres, akár elméleti tekintetben.
    A hollandoknál rendkívül nyitott rendszerek vannak, mint általában mindenben. Ennél fogva nagyon sokoldalúak, de ez nem a mi gyakorlatunk. Annak taglalása, hogy mit tekint feladatának egy zeneoktatási rendszer, melyik országban és abból milyen átjárást enged meg a műfajok között, ez lényegesen messzebb visz. Ma Magyarországon ilyen szempontból - az én véleményem szerint igen kevés, vagy legalábbis - a szükségesnél kevesebb a nyitottság.
    – Valószínűleg így is van. A kritikai megnyilvánulásokból, még inkább a törvényi szabályozásokból is azt szűrhetjük le, hogy a képzésben a komolyzene tanítása és intézményei preferáltak.  A komolyzene képviselői, teoretikusai – hogy finoman fogalmazzak – a szórakoztató, vagy könnyű zene jelentős részét nem tekintik értékelhető minőségnek. Kb. már másfél évtizede felröppent egy eléggé diszkriminatív, lesújtó minősítés a könnyű műfajra: „zenei környezetszennyezés”. - Mert amit eddig elmondtál, az mind arra utal, hogy minőséget akartok javítani, minőséget akartok létrehozni és hogy ha valami minőség, akkor tulajdonképpen értéket is képvisel. Esztétikai vitát nem akarnék provokálni, de érdekelne az, hogy erről a meglehetősen szélsőséges, kirekesztő gondolkodásról neked van-e véleményed? Meggyőződésem, hogy van.
    – Nálam sokkal, de sokkal autentikusabb emberek is sokszor megállapították azt, hogy a zenét nem műfajok szerint kell csoportosítani, hanem minősége és egyben értéke dönti el igazán azt, hogy mit kell kezdeni vele. Ez nincs másképp a könnyűműfajnál sem. Az kétségtelen, hogy aki felületesen szemléli ezeket a műfajokat, és csak a legfelszínesebb, a legkommerszebb és a leggyengébb színvonalú részével találkozik –  ami elég tipikus, sajnos –,  azok alapján akár olyan szélsőséges véleményt is alkothat, mint  amit említettél, hogy számára ez zenei környezetszennyezésnek tűnik. Persze, ez egy kicsit erős kifejezés. Azt gondolom, hogy ezek a könnyű műfaj keretei között is a „futottak még” kategóriába tartozó jelenségek valóban könnyűnek találtatnak igényes zenei összehasonlítás, megmérettetés esetén. Mint ahogy a kerti törpéket sem szokták Gauguin szobrokkal versenyeztetni, így az „egyszer használatos” könnyűzenei művek és előadásaik is egyszerűen csak „product”-nak tekintendők. Itt fel sem merül a zenei értékteremtés igénye. Kizárólag az eladhatóság az egyetlen lényeges szempont. Hogy még egy szerencsétlen (vagy szerencsés?) hasonlattal éljek: nem szoktuk versenyeztetni a konyhaművészetet a McDonalds-szel. Aki rendszeres látogatója a „Meki”-nek, mert ő azt szereti, az nem fog reklamálni azért, hogy nem eléggé érzi azt a lyoni mustár ízt, amit egyébként megszokott ennél és ennél a steak-nél. Azt gondolom, hogy ha ezt a felszíni és eladható sallangot leválasztjuk a populáris zene „tetejéről”, akkor e mögött, sajnos, egyébként tényleg elég kevés értékre utaló zenei matériát tudunk felfedezni. Egyébként nem tartom túl szerencsésnek ezt a fajta összehasonlítást.
    Ha valaki veszi a fáradtságot és végig nézegeti igazán komoly rock-zenészeknek az alkotásait, szerzeményeit és nem utolsó sorban a pályafutásukat is követi, akkor nagy meglepetésre azt fogja tapasztalni, hogy döntő többségük rendkívül komoly klasszikus zenei alapképzettséggel rendelkezik. Többségük olyan alkotásokat tudott létrehozni, amelyekről fel sem merül a hallgatóban, hogy ez tőle ered. És azt is megkockáztatom, hogy ez a műfaj valami olyasmire is vállalkozik, amelyre a komoly zene tipikusan nem. Azaz, hogy egy olyan esztétikai és érzelmi összhangot próbál teremteni az irodalom, a szöveg és a zene között - és e kettőnek az ötvözetével egy olyan kifejezésmódot hoz létre -, ami a maga nemében teljesen egyedülálló. Lehet, hogy egy kicsit nagyképűnek hangzanak, vagy túlzóak ezek a megállapítások. De tallózzunk az elmúlt évtizedekben csak a magyar művészetben. Ha hirtelen vissza akar az ember idézni nagyon emlékezetes mondatokat és sorokat valahonnan, akkor néhány költőnk egy-egy gondolatát leszámítva, valószínűleg már csak a rock-zene világához tud visszanyúlni, és nem az az általam egyébként mélyen tisztelt kortárs zene alkotásaihoz. Szerintem, a szóban forgó könnyű műfaj a zene világában – nagy hatású. És óriási jelentősége van, hogy milyen körülmények között és milyen színvonalon szólal meg.
    – Úgy gondolom, hogy ezt a mélyben, vagy a hallgatásban is demonstrált ténylegesen meglévő egymás iránti ellenállást valahogy érdemes lenne leküzdeni. Egyébként, ha küzdelmet folytatunk, akkor ez már önmagában rossz. Nem látnád annak értelmét, vagy nem tennénk valami jót a műfajok találkoztatásának, hogy egyszer lenne a Zenetanárok Társaságának, vagy akár a Zeneiskolák Szövetségének egy olyan alkalma, amikor pl. a ti iskolátoknak a növendékei bemutatkoznának? A növendékeitek java. És valamilyen esszenciáját mutatnák be egyfelől azoknak a zenei stílusoknak és értékeknek, ami a leginkább képezné az iskolának büszkeségét. Természetesen, ezt kölcsönösen is meg lehetne csinálni. Bár azt hiszem, hogy a ti iskolátokban nem kelt szenzációt, hogy ha valaki borzasztóan gyorsan lejátssza valamelyik Liszt etűdöt, mert ott is tudnak ugyanolyan gyorsan zongorázni. Bennem mindig az a gondolat motoszkál, hogy egymás megismerése esetén lehetne egymásban több megbecsülést kiváltani.
    – Ez egészen biztos. Még hozzáteszem azt, hogy valamennyire az előítéleteket félre kell tenni az indulás pillanatában. Sőt, már a megismerés előtt, különben a megismerés nem valódi, nem tiszta megismerés lesz. Ha valaki reánk kíváncsi – ezek nem szavak, ezek tények – meg kell nézni a tananyagunkat, meg kell nézni a követelményrendszerünket. És magam zenészként is vallom és tapasztalom, hogy anélkül nem lehet komolyan zenélésről beszélni, hogy ne a több száz, vagy ezeréves hagyományokra visszatekintő klasszikus alapok mentén gondolkodjunk. – Kivételt képeznek az őstehetségek, meg az autodidakták. De az más világ. Most nem róluk van szó. – Ennek az ismeretnek a hiányában légüres térben mozog mindenki. Ezt vallja nálunk minden tanár, kivétel nélkül.
    Nagyon nagy jelentőséget tulajdonítunk a klasszikus műveknek. Csak egy példát mondjak: a zeneirodalom és zenetörténet tárgyban legkevesebb idő marad a 20. század második felére, a rock kezdeteire. Tehát éppen arra a műfajra, amit oktatunk. Nekünk az a fontos, hogy Bachot, Beethovent, Bartókot, a nagy klasszikusokat ismerjék meg. Mert máshol és máskor erre intézményes keretek között nincs lehetősége tanulóinknak. A zenetörténet nagyjainak az alkotásai különleges hatást képesek gyakorolni. Számunkra is meglepetés volt, hogy ott vannak az ijesztő külsejű fiatalok, akik fülbevalókkal és „megpatkolva” és tetoválva ájultan hallgatják Corellit, vagy a Vivaldi Négy évszakot. Érdeklődésük hirtelen ebbe az irányba is kinyílik és meggyőződnek arról, hogy a zene világának ez a része is fontos számukra. Ehhez, persze, hozzájárulnak azok a hiteles tanárok is, akik ezeket a tárgyakat tanítják. Ez a mi oldalunkon így van. A „másik oldalon” is el kéne fogadni azt, hogy a könnyű műfaj részben manipulált piac. Ezt mi nagyon jól tudjuk. És ha van valaki, aki ezt megszenvedi, azok mi vagyunk. De ha tanítunk, ezeken a tényeken, legalábbis ideiglenesen, túl kell lépnünk. Mert valljuk, hogy igazi zenész emberek nem manipulált piacra alkotnak és adnak elő, hanem őszintén a legjobb minőséget akarják létrehozni. A legőszintébben akarják átadni a gondolataikat, érzelmeiket, mint bárki a klasszikus zene tolmácsolói közül.
    Ami pedig a befogadó közönségnél a műfajok szembeállását illeti, ezt lényegesen puhábbnak érzem ma már, mint 5 évvel ezelőtt és még inkább, mint 10 évvel ezelőtt. Azért itt felnőtt egy generáció, amelyiket most már, ha tetszik, ha nem, egyre inkább a „középkorú korosztály”-ba sorolunk, s annak is inkább a vége felé tart. Ha udvariasabb akarok lenni, mondhatnám, hogy már nem annyira fiatal. Mások vigasztalására, a sajátomra is gondolok, az 50-esekre. De a hatvanasok is ide tartoznak, akik már ezzel a világgal kompromisszumokat is kötöttek. Az addig művelt és kifejezésre jutó műfaji különbségek ilyenkor már eltűnnek. Felváltja azokat a nagyon sok személyes barátság, és egyre több az együttműködés igénye, az arra való készség. Csak egy példát említenék.
    Zorán legutóbbi koncertje a Budapest Sport Arénában került megrendezésre, ahol Vásáry Tamás vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. A könnyű műfaj legkitűnőbb hangszerelői írták át ezeket az egyszerűnek tűnő, meghallgatva aztán nem is olyan egyszerű dalokat. Ha még ráadásul a szöveget is hozzávesszük... És hát az a Zorán, akit énekesként vagy zenészként a komoly zene képviselői esetleg nem ismertek el, és nem sokra tartottak, bebizonyította, hogy ő még mindig színpadképes nagy művész. Létrejött egy olyan koncert, olyan együttműködés, ami azt igazolta,  hogy ezekből a zenékből csak egyféle van. Jó vagy rossz zene. Ez a régi bölcsesség itt is igaz.
    Azt is mondhatnám, a közönség igénye, még egyszerűbben szólva: a piac, - mert azért ez is egy piac, - bizonyos értelemben korlátozza ezeket a falakat.  Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország is bekerült egy olyan közösségbe, amelyik alapvetően piacgazdaságon alapul és nem a korábbi állami gyámkodáson alapuló rendszer. És ha ez a közösség 25 országot foglal magába, aligha lehet kitérni az elől, ami tőlünk nyugatabbra már jó néhány országban a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.
    Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a komoly zenének a pozíciói veszélybe kerülnének, legfeljebb azt jelenti, hogy más műfajnak is lehet pozíciója. Valamint, jobban meg kell találni a közös útvonalat. Mert arról azért sosem szabad megfeledkezni – és ez a komoly zenének komoly kihívás –, hogy ez a műfaj nem tudja eltartani magát. Tehát mindig rászorul valamilyen támogatásra. Leszámítva a nagyon-nagyon sikeres és a klasszikus műfaj keretei közötti nagyon populáris részét. Míg a könnyű műfaj —hatalmas iparág, amelynél nem az a kérdés, hogy el tudja-e saját magát tartani, hanem az, hogy a nyeresége mekkora mértékű..
    Ezért magának a komoly műfajnak is érdeke, hogy a csápjai bizonyos mértékben belógjanak a világba, hiszen ezzel a saját helyzetét is stabilizálja. De ez nem szakmai kérdés. Szakmai kérdés számomra az, hogy egyidejűleg át tud-e csábítani a világban egyébként mindenütt csökkenő létszámú közönségéhez újabb hallgatókat. A komoly műfajnál ma a legnagyobb probléma, hogy az utánpótlása fogy.
    – Hallgatóságban, vagy előadókban?
    – Hallgatóságban, mert idősödik. Míg a könnyű műfajnál ma ott tart ez az iparág, hogy csak a futball az egyetlen konkurencia, ami a tömeget mozgat meg. Azért ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezekben a piacgazdaságokban működő országokban mégis csak az a helyzet, hogy meggondolják, hogy mikor, mire, miért pont annyi pénzt adnak és miért nem ennyit, vagy annyit.
    – Úgy gondolom, hogy mind az, amiről most beszéltél, arról érdemes lenne minél több klasszikus zenét tanító zenepedagógusnak tudni. Egészen biztos, hogy a szakmán túli gondolkodásban is nagyon sok eredeti gondolatnak kellene ébrednie. Különben a komoly zene terjesztése ennek elmellőzésével akadozni látszik a jövőben.
    Az elhangzottak alapján egyre inkább megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy mégis csak törekedni kellene arra, hogy a komoly műfajban pedagógiai munkát művelők kis betekintést nyerjenek abba a zenei világba, amit a ti iskolátok művel. El kellene tűnődni azon, hogy a jövőben milyen alkalma(ka)t tudhatnánk teremteni, hogy ilyen tapasztalatcserére is sor kerülhessen. Mert az egymás felé nyitás alkalmasint mindkét területnek a javára szolgálna. Ebben az esetben, meg merem kockáztatni, talán a komoly műfaj profitálhatna többet.
    – Részünkről nincs akadálya. Alkalmat is tudhatunk rá bármikor teremteni. Eddig is sok látogatót fogadtunk már az országból. Érdeklődéssel kísérik munkánkat. Alapfokú, középfokú iskolák vezetői, pedagógusai voltak kíváncsiak, hogy mit teszünk. Mindig nagy szeretettel fogadunk mindenkit, akit munkánk érdekel, s nyitottsággal fordulnak felénk. annak sincs természetesen akadálya, hogy bemutató-koncertet tartsunk, vagy valamilyen hasonló rendezvényen megmutassuk, hogy mit tudunk. Természetesen, ezek a bemutatókoncertek pontosan ugyanolyanok, mint bármilyen iskolában. Ezek nem az életet mutatják meg, hanem azt, hogy hol tartunk. És azt is, hogy a színvonal változó. Nemcsak egy évfolyamon belül, hanem még évenként is, de ezzel együtt ez normális.
    Azt gondolom, hogy semmi csoda nem zajlik az iskolában. Pont azt csináljuk, mint bármelyik másik szakiskola, vagy szakközépiskola, csupán egy másik műfajban. Ugyanolyan tanterv szerint, ugyanolyan végeredménnyel szeretnénk zárni az évet, a teljes stúdiumot, mint más tanintézetekben, csak kicsit más zenei anyagokkal, kicsit más hangszereken, alkalmanként esetleg kicsit hangosabban, vagy épp nagyon hangosan.  Az is előfordul, hogy van ezzel szembeni fenntartás, de ez legfeljebb az ismeretlentől való fenntartást jelenti, azoknál, akik érdeklődők. Aki eleve zárt, minden nyitottság híján – mert ilyen is van –, azon sokat nem tudunk segíteni. Valószínűleg nem is szorul segítségre. Az ő zenei világában nyilvánvalóan megvannak azok a határok, amin ő nem akar túllépni. Ez megint csak természetes dolog. Nem is gondolom, hogy feltétlenül el kell fogadni azt, amit mi oktatunk. De azt azért mondanám, ha eddig még nem mondtam volna: itt mégis csak olyasvalaminek az oktatása folyik, ami a zene iránt érdeklődőknek nagyjából a 99 %-át érdekli.