Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

MOZART: KIS ÉJI ZENE - MENUETTO


Ne féljünk a slágerdaraboktól! Vegyük szemügyre azokat is! Már csak azért is, hogy szokjuk: ismert mű előadásakor is úgy kell    forgatnunk a kottát, mint ha ősbemutatóra készülnénk. Vegyünk észre mindent, mutatkozzunk be mindazoknak a taktusoknak-hangoknak is, amelyeknek már rutin-félvállról köszönnénk vissza.
    Mozart Kis éji zenéjének harmadik tétele nem ígér semmi megdöbbentő felfedezést. Szép kis menüett, mindenben szabályos, egyszerű triós forma. De ha csakugyan valamennyi porcikája ilyen simán kielégíteni látszik a műfaji és formai igényeket, mitől nem válik unalmassá, még a slágerszerű cséplés során sem?
    Arányaitól és belső mozgásától.
    Főrésze kétszakaszos háromtagú forma. Mozartosan fűszeres eleme a 6–7. (majd 14–15.) ütem rejtett hemiolája. A középrész – szemben a staccato negyedekben lépkedő periódussal – legato nyolcadokban folydogál alá-fel, a markáns témafejjel semleges, szinte alaktalan anyagot állítva szembe. S mégis ebből a nyolcad-skálamenetből virágzik ki a trió, mintha a színpadon hátulról és részlegesen megvilágított azonosíthatatlan szereplőkre egyszercsak szemből vetülne fény, melyben föl- ismerjük arcvonásaikat. A trióban megint képlékeny és amorf középrész pihentet meg, mielőtt a teljes periódus visszatérne (de kihúzatná ezt a zeneszerzés órán egy stílusgyakorlatból a tanár, a skálamenet fantáziátlanságát ostorozván!).
    Ami pedig a belső mozgást illeti, figyeljük meg mindjárt a 4. ütemet, amelyben a brácsa elválik a gordonkától, s az egész ütemet kitöltő nyolcadozásával rugalmasan továbbvezeti a zenét a második félperiódusba. Ennek a „többletnek” kiegyenlítése a 7. ütembeli „hiány”, a szünet. A kézműves finom aprómunkája a középrészben is tetten érhető: a dallam alól kispórolt kísérőhangok üde hiánya, és hogy a 9–10. ütembeli egyszerű zárlatozás nem ismétlődik mechanikusan, hanem megint az ütemet kitöltő nyolcadozás teszi élettelivé a folyamatot.
    A főrész dominánsán megszólaló Trió megint más hangzásarányokat teremt. Az eddig oktáv-párban haladó hegedűk elválnak egymástól, a szekund a brácsával kapcsolódik össze, s ami eddig nem volt, harmóniafelbontással kísérik a diszkantban magára maradó primet. A cselló eközben minden korábbinál egyszerűbb, csaknem tenyeres-talpas dobbantásokkal tartja tánclépésben a kromatika ködébe merengő dallamot. Ahhoz, hogy ez a periódus frissen térhessen vissza, merészen egyszerű gesztusnak kell cezúrát vonnia. Ezt a célt szolgálja a hegedűk és a mélyhegedű tercelése az „olcsó” skálamenetben. Ám nem Mozart volna a szerző, ha a 27. ütemben nem élénkítené ellenmozgással, s nem színezné félhanglépéssel a brácsa szólamát, s ha a második hegedűn nem vezetne szervesen vissza a periódus témájához.
    Nem történt egyéb: táncoltunk egyet. Jó táncosunk volt. Olyan, aki a szabályszerű lépések között egy-egy mozdulattal vagy mimikával kiragadott a mechanikus lüktetésből, és röptetett.