Évekkel ezelőtt éremművészeti vizsgálódásainkat egy Schubert-dallal  (A thulei király) kezdtük. Hűtlenek lettünk a szerzőnek e központi műfajához, holott akár külön kötetet szentelhetnénk a klasszicizmus és a romantika határán alkotott bécsi mester vokális remekeinek: szinte mindjük kínál a természetes-egyszerűből revelációként kivilágító felismerést. Vegyük ma kézbe A szép molnárlány ciklus második darabját, amelynek címe: Wohin? (Hová?)
 A közismert dallal kapcsolatban néhány általános megállapításra is módunk nyílik, mindenekelőtt a népdalszerűség kérdéséről, de nem hagyhatjuk szó nélkül a szöveg és a zene művészi minőségének különértékűségét sem. A szöveg – s e megjegyzésünkkel nem Wilhelm Müller poéta-vénáját kívánjuk ostorozni – gyermekien érzelmes, költői találékonyságra aligha lel benne az olvasó. Ám ez nem gátolja azt az „olvasót”, aki az osztrák–német dal szinte megteremtés erejű fejlesztésére született, s neve: Franz Schubert. Az ő „költői találékonysága” emeli át a természet és a szubjektum viszonyáról elmélkedő kedves rigmust a művészi absztrakció lépcsőfokain, s ezáltal az évszázadokon.
 Pedig ne gondoljuk, hogy Schubert oly körmönfontan írja dalát, mint én fogalmazok most, amikor a tollforgató rafinériájával írok körül nyersen is megfogalmazható közléseket. Ő csak dalolni kezd, akár „a nép egyszerű gyermeke”. A tonikai és domináns akkordfelbontásból álló első sor származhatnék a folklór világából is, különösen, ha a sor megismétlését, a szubdomináns felé kitekintő, kromatikával ékes – tehát ellentétet képviselő – harmadik sort, s utána a kezdősor visszatérését mint népdalformát éljük meg. Nem ellenkezik a népdalszerkezettel, de észrevéteti magát a zárósor megismétlése. S miközben kissé meghökkenünk a zenei anyag „változatlanságán”, feltűnnek az apró, ám nem mellékes variánsok: az, hogy a „le kellett mennem a vándorbotommal” szövegben előbb a kellett szót hangsúlyozza ismételt melizmával (a belső késztetést illusztrálva), majd a le (hinunter) szóra helyez előkét, amivel a természeti elemet állítja előtérbe.
 Figyelemre méltó Frank Oszkár elemzése A romantikus zene műhelytitkait Schubert-dalokon keresztül vizsgáló könyvében: e dal formáját ő a szonátáéval rokonítja. Magam e helyen nem bocsájtkoznék formai elemzésbe, inkább a zenei matérián keresztül követném Schubert útját, aki nem visz minket vadonerdőbe, ám kies pagonyba igen, amint ugyanazzal a dallami elemmel, amely a kezdő strófa harmadik sorát indította, íme egészen más harmóniai irányt vesz. „Le és mindig tovább, s mindig a patak felé” – mondja a szöveg. Párhuzamos moll képviseli az azonosságot a változatosságban, s az eddigiekben – a 3. sor kivételével – állandó dudabasszus helyett a legalsó szólamban is elhelyezve az énekelt dallamot, teremt rugalmasságot. A „mindig frissebb” és “mindig világosabb” patak már ismét dúr alaphangnemünk dominánsán csillan meg, majd végül modulál is e dominánsra. 
 E helyen tegyünk röpke kitérőt a hangnem kérdésére. A dal eredetije G-dúrban van, a mélyebb hangfekvés számára egy szekunddal letranszponálták. Schubert is elfogadta a hangfekvéshez való alkalmazkodás szükségességét, de vigyáznunk kell: nem mindegy, milyen hangnemben adjuk elő e dalokat. Schubert számára ugyanis fontosak voltak a hangnemek (jelentéstartalmukról Frank Oszkár említett műve tájékoztat). A „pataktiszta” G-dúr helyett a bukolikus-pasztorális F-dúr elfogadható, miként dominánsa, a C-dúr fénye is e „témakörben” helyettesítheti a D-dúrét.
 Ám térjünk vissza dalunkhoz, mert a domináns nem sokáig fényeskedik. A párhuzamos moll felé vesz irányt a vándor, miközben bővített szextakkord alterált hangját kidomborítva kérdi a patakot: „hová?” Ez a dallamilag recitativo egyszerűségű szakasz abba a témafejbe torkollik, amellyel a strófa után hangnemi vándorlásunk kezdődött, s amelynek első hangjai azonosak a strófa 3. sorának kezdőhangjaival. Az a dallamfordulat, amely az imént a dominánsra nyitott, most a párhuzamos mollba zár. Majd új szakasz kezdődik felhorgadó dallammal, s az alaphangnembe visszamodulálva: „Mit mondok a susogás hatására? / ez nem lehet susogás” – így a szöveg. S erre a formailag súlyos sorra súlytalan helyen válaszol dalunk kezdősora („bizonyára a sellők énekelnek mélyen a Rajnájukban”). Érdemes felfigyelnünk a zenei retorikának e fontos elemére: a korábbi állítás következtetésként való megjelenítésére! Eddigi szokás szerint megismétli e sort, majd ismét kitér a már többször hallott fordulattal a párhuzamos mollba. „A malom lapátjai forognak a tiszta patakban.” Mintha ennek a sornak a dallamát még nem hallottuk volna. Nem is, meg mégiscsak. Hiszen a malomlapát (Mühlenräder) tonikai akkordfelbontása azonos a sokszor hallott kezdősor végi domináns felbontással (Felsenquell, wunderhell stb.) A népdal-egyszerűségű tonikai szakasz a kezdősorhoz részben hasonló kísérő figurációval az ugyanaz, mégis más – más, mégis ugyanaz érzetét kelti. Ez az a költői magaslat, amely dalunkban csak a zeneszerző eszköztárában található meg. S hát a kóda, amelyben a kíséret teljesen visszatér, a dallamot azonban leszorítja az alsó szó és a mí közé. Mert a felső szó-t ki akarja spórolni. „Hagyd vándorolni boldogan a patak mentén” mondja a szöveg. S ezt a „tovább boldogan”-t röpteti könnyeden a tonikai hangzat kvintjén.
 „Der Dichter spricht” – a költő szól, mondhatjuk Schumann szavaival. A költő, aki olyan, mint a bűvész: a népdal-egyszerűség cilinderéből „fröhlich nach”-galambot varázsol.