Éremmûvészeti elemzéseink során már többször tapintottuk, amint a zeneszerzõbõl – Schumann szavát kölcsönözve – “a költõ szól”. De még soha nem vettünk nagyító alá új kompozíciókat, az egynémely kortárs darab is már sokat játszott volt. Ezúttal friss alkotás fekszik elõttünk, annak bizonyságára, hogy ma is szólhat költõ a komponistából, s hogy ez nyomban felismerhetõ, nem feltétlenül igényli az idõk távlatát. Az elmúlt nyáron az esztergomi Szendrey-Karper László Nemzetközi Gitárfesztivál gálakoncertjén mutatták be Madarász Iván Missa brevis-ét, amelyen akkor szinte még meg sem száradt a tinta. A hagyomány szerint a fesztiválon verbuválódott gitárzenekarnak írta, nem elõször társítva ezt az együttest énekhanggal. A “rövid mise” zárótétele, a Dona nobis pacem (Adj nékünk békességet) tele van éremmûvészeti finomsággal.
     A korál-hangulatú tétel voltaképp kétszólamú, az elsõ gitár az énekessel azonos hangokat játszik. A vokálisan és hangszeresen egyaránt könnyû zeneanyag lebegését érzékeny modulációi teremtik meg. A-mollban indul, dominánsról, de már a 6/4-re szétterjedõ ütem harmadik harmadán mintha F-dúr felé venne irányt. Ám mégsem: a H–Fisz kvinten induló második taktus az e-mollt tûzi ki következõ tájékozódási pontul. A második gitár szólama azonban önmagát tekintve a-mollban marad, ezért is lép D-re a 2. ütem ötödik negyedén remegõ interferenciát teremtvén a “felsõ szólam” Disz-ével. A 3. ütem megerõsít kezdeti a-moll érzetünkben, de kromatikájával ismét elbizonytalanít. A 4. ütem fátylat borít az iménti félhangcsúszás fátyolára. Hát persze: d-mollban vagyunk – véljük egy pillanatig. Ám ott is bekövetkezik a félhangos lecsúszás, aminek erejét kvintpárhuzam is növeli. A “...pacem, pacem”-et ismételgetõ 5. taktus II. fokú kvartszextje majd emelt IV. fokú szeptime – mindkettõ szûkített hangzatként – a vágyott béke távoliságát érzékelteti.
     Szétterjed a zene 6/4-re, mondtuk az imént. Hiszen egy ütemre szánta a szerzõ a “Dona nobis pacem” egész mondatát. Így tudta leginkább elsóhajtani, így tudta rejtett hármas lüktetéssé változtatni a páros metrumot. A 6. és 7. ütemben azonban 4/4-et ír. Az újabb moduláció, az újabb kromatikus lecsúszás révén létrejövõ kvartszext, amely Arany János szavaival amolyan “bennszakadó” szó, lélegzetvételt követel: ez a koronás szünet.
    A 8. ütemtõl helyreállni látszik az eredeti metrikus lüktetés. S mintha a kezdet hangjait hallanánk. Vagy mégsem? Leugró kvint helyett felugró – de azonos hangokon, s a darab eleji “pacem” kis terce most a “nobis”-on – csak itt g-mollosan, ami f-moll kvartszextté homályosul. S a következõ ütem visszatalál e-mollba, ott álzárlatozik, de szólamcserével, zsolozsmázva ismételgetve a leugró bõ kvartot és a fölugró tisztát. Most már végképp 4-ben maradunk. Iménti könyörgésünk után erõt veszítve, egyre több sóhajtó megállást kívánva. E-mollban halljuk-e a 11–12. ütemet? Vagy C-dúr fényeskedik nekünk? E kettõsség már fel nem oldódik a záró ütemekben. Sõt, élezõdik: minden gitár E-dúr akkordokat penget, az 1. szólam pedig mollbeli VI. fokon õrzi a C-dúrt.
     Hogy a hangszeresek dúdolják is szólamukat, s a legvégén szöveggel éneklik a C-dúr “Dona nobis pacem”-et, nem külsõséges mutatvány. E korálszerûen közösségi tétel szellemiségébõl fakad. Együtt kérjük a békét – a kétely pedig az egyén hangja.