„Kizárólag a zeneműre összpontosítok”

– Mindhárman magyarok, de három különböző országot képviselnek… 

Rohmann Imre: – Kizárólag Magyarországot képviseljük, itt tanultunk, itt vannak a gyökereink. Az, hogy másutt élünk – Stuller Gyula Svájcban, én pedig Ausztriában – ebből a szempontból mellékes.  

– Azért fogalmaztam így,  mert a távolság miatt valamennyire talán mégiscsak „kívülről” látják az itteni zeneéletet. Mostanában sokszor elhangzik, hogy Magyarország zenei nagyhatalmi rangja a korábbi  generációknak, a régebben elért eredményeknek  köszönhető, és az utóbbi időben – főként a  pénzhiány és a társadalmi megbecsültség hiánya miatt – a magyar zeneoktatás talán már nem is olyan kiemelkedő… Mit gondolnak erről?   

Perényi Miklós: – Erre a kérdésre nem tudok lelkiismeretesen válaszolni, hiszen a kollégák munkáját nem ismerem, nem járok be más tanárok óráira. Azt tapasztalom, hogy a Zeneakadémián folyó munka iránt manapság is erős a külföldiek érdeklődése. Hogy ebből mennyi a személyre szóló, és mennyi az intézmény jó hírének köszönhető érdeklődés, azt nehéz megállapítani. 

Rohmann: – A magyar zeneoktatás általános színvonalát én sem tudom megítélni. Sokat lehet azonban hallani a zenetanárok anyagi gondjairól, arról, hogy megbecsültség hiánya miatt számosan elmennek az országból. Annak, aki csak a tanításból szeretne megélni, tényleg reménytelennek tűnik a helyzete… Azok a kollégáim, akik kitartanak, és hivatástudatból itthon tanítanak, szintén külföldön keresik meg a pénzt ahhoz, hogy maguknak és családjuknak megfelelő életszínvonalat tudjanak biztosítani.  
– Az Európai Unióba való belépés előtt a világszerte elismert és csodált magyar ének-zeneoktatás eredményeit a legnagyobb gonddal kellene óvni, hiszen ezen a területen élen járhatnánk…             

Rohmann: – A zeneoktatás helyzete, az, hogy mennyit áldoz egy ország erre a célra, politikai kérdés is.  

Perényi: – Sajnos nem mi, muzsikusok vagyunk döntéshelyzetben, sohasem voltunk. Ami ránk  tartozik, az a szakmai  színvonal állandó emelése. Ez a professzorokra, a növendékekre, az alsó-, a közép- és a felsőfokra, az oktatás feltételeire, körülményeire egyaránt vonatkozik. A munka a döntő, és csak a munka eredményeként élhet tovább a hírnév, csak így lehet életben tartani a hagyományt. A feltételekhez hozzátartozna a megfelelő tanterv is. Sok helyen megszüntették az iskolában az ének-zene oktatást, tehát egyszerűen nem maradt kerete ennek a munkának.          

Stuller Gyula: – Nyugati országokban gyakran  látom, hogy a városok vezetői észreveszik azt a hallatlan vonzerőt, amit  egy kiválóan működő egyetem vagy egy zenekar jelent. Azon túl, hogy ezek az intézmények nagy mértékben javítják egy város image-ét, pénzt  is hoznak.  Szerintem Magyarországon is eljön majd az az idő, amikor felmérik, hogy a kultúra (és szűkebben véve a zenei kultúra) pénzt hozhat. Másrészről viszont azt is tudni kell, hogy van, amiből nem lehet üzleti kérdést csinálni. Bartók muzsikája nem vonz, és valószínűleg nem is fog vonzani tízezres tömegeket a stadionokba. Sok múlik azon, hogy hány olyan művészetbarát van, aki befolyásolni tudja a kultúra támogatását. Én abban bízom, hogy ahogyan Magyarország erősödik gazdaságilag, kialakul egy polgári mecénási (azaz ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül adakozó) réteg, amelyik el tudja tartani a művészeket. Az anyagiakon kívül látok egy másik veszélyt is. Kicsit sarkítok ugyan, de például egy francia ember a francia produktumokról általában azt feltételezi, hogy azok nyilván kiválóak. Egy magyar a magyar dolgokkal kapcsolatban sokszor inkább gyanakvó, mintha azok nem is lehetnének igazán jók. Zenei téren is kell tanulni más országoktól, érdemes megnézni, hogy máshol hogyan, milyen módszerekkel tanítanak, de a nagyszerű magyar zenei tradíciót meg kell őrizni, ápolni kell. Félő, hogy miközben a fejlettebb, nyugati országokat igyekszünk követni, elveszítünk egy igazi kincset. Sokkal többet kellene foglalkoznunk a nagy magyar muzsikusok hagyatékával, gyakrabban meghallgatni, hogyan zongorázott Bartók, visszagondolni arra, hogy mit tanított Weiner…     

– Mi a fontosabb: jó amatőröket,  vagy  professzionális muzsikusokat képezni? 

Rohmann: – A salzburgi Mozarteumban, ahol tanítok, az az uralkodó szemlélet, hogy  nemcsak profikat kell nevelni. A tanulás évei alatt eldől, hogy kiből lesz muzsikus, és kiből amatőr. Tény, hogy sok olyan növendék is bekerül, akiről már a felvételi időpontjában nyilvánvaló, hogy nem lesz zenész. A felvételüknek természetesen anyagi oka is van, de ennél fontosabb, hogy szükséges kinevelni egy művelt réteget, olyan zeneértőket, akik a koncerteket fogják  látogatni, és akik majd a gyermekeiket is erre nevelik. Az, hogy a gyerek  megszereti-e a zenét, csak részben múlik az iskolán. A családi háttér ugyanolyan lényeges:  mit tartanak fontosnak a szülők.  Ausztriában – ugyanúgy, mint például Japánban – a zene az általános kulturáltság része. Az persze, hogy kiből lesz professzionális muzsikus, a tehetségen kívül valóban nagyrészt a tanárokon múlik, azon, hogy mennyire képesek húzóerővé, példaképpé válni a növendékek számára.  Ez Magyarországon is így van, így volt régen is. 

Stuller: – Csakhogy régen egészen más volt a tanári fizetés. Könnyebb volt példaképpé válni…      

– Lám, visszajutunk a pénzhez. Most, hogy  kapitalizmusban élünk, és a fizetés nagysága gyakorlatilag egyenes arányban van a társadalmi megbecsültséggel, a tanárok (köztük a zenetanárok) egy jó része úgy érzi: ő nem ér semmit, a tudása, a tevékenysége, az igyekezete nem fontos az országnak.  Rengeteg  a frusztrált pedagógus. 

Perényi: – Az a fő kérdés, hogy az emberek számára mi fontos és mi nem az.  Szükséges-e valami egy társadalomnak, vagy sem.  A higiéné vagy a kultúra nem lehet annak függvénye, hogy milyen a társadalmi berendezkedés. Az, hogy az utcákat rendszeresen söprik-e,  az emberek igényességétől függ, nem pedig a rendszertől.  Azt hiszem,  az általános kulturáltsági szintet kell emelni. 

– Nyilván ebben fontos szerep jut(na) a médiának is. Hogyan látják a zenei sajtó szerepét? 

Stuller: – A svájci zenei életben rendkívül fontos szerep jut a sajtónak. Az emberek nagy része nem tudja önállóan megítélni egy koncert színvonalát,  és csak utólag, a zenekritika segítségével alakítja ki a véleményét. Amikor a zenekarral operát játszunk, én a legelső előadást  szeretem  a legjobban, mivel akkor a közönség még nem „tudja”,  hogy jó-e az interpretáció vagy rossz, azaz még nincsenek előítéletei. Ha a kritikus másnap azt írja, hogy  az előadás zseniális volt, akkor a közönség már eleve így hallgatja a darabot, és óriási a siker. Ha viszont a kritikusnak nem tetszett, a  következő előadáson a közönség is fanyalog. Ez már csak azért is komikus, mert Svájcban gyakran nem szakembereket, hanem egyetemistákat alkalmaznak kritikaírásra. Ezek a diákok határozzák meg a közönség véleményét. 

Perényi: – Ha valakit egy újság alkalmaz, akkor – teljesen függetlenül a szaktudásától, a tapasztaltságától – bármit leírhat: megsemmisítő, lekezelő kritikát éppúgy, mint dicsérő, istenítő véleményt. 

– Itthon talán az a fő baj, hogy nagyon kevés a koncertekről szóló  kritika, vagy akár csak híradás.  

Rohmann: – A fásultság, a tompultság világjelenség. Túl sok a koncert, túl sok az információ, az emberek belefáradnak. Olyasmivel kell a közönséget bombázni, amire felkapja a fejét, márpedig a normális impulzusokra egyre kevésbé figyel oda. Olyasmit kell írni, ami még nem volt, ami „szenzáció”. Ha mi most egy hirtelen ötlettől vezérelve fürdőnadrágban koncerteznénk, a „botrányról” bizonyára írnának az újságok, mi pedig nem győznénk interjút adni. Egyébként én nem szoktam elolvasni a kritikát, éppen azért, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy aki írta, az ért is a zenéhez. Persze, amikor olyan megfellebbezhetetlen szaktekintély, mint  Kroó György  zenetörténész  mondott a rádióban kritikát, azt mindig meghallgattam, hiszen abból rengeteget lehetett tanulni.  

Stuller: – Sok művész – kissé cinikus módon – azt tartja, hogy teljesen mindegy, mit ír róla a kritikus. Az a fontos, hogy írjon, hiszen ezáltal is forog a művész neve. 

Perényi: – Ugyanakkor a  sajtó gyakran erősíti azt a tévhitet, hogy a művész  közéleti szereplő. Én ebben nem hiszek. Szerintem a művész nem kivételezett, hanem  ugyanolyan egyszerű ember, mint a többi. Vállalkozó vagy alkalmazott, mint mindenki más. 

– A művész nem felkent? Nem az isteni üzenet közvetítője? 

Perényi: – Nem. Attól függően, hogy  szakmai területen mekkora teljesítményt mutat fel, odafigyelnek majd rá, lesz rangja, súlya. Akár még politizálhat is, elmondhatja, ha valami nem tetszik neki, hiszen van, amit nem szabad szó nélkül hagyni. Mégsem sorolnám az olyan közéleti szereplőkhöz, mint amilyen egy politikus, egy bíró vagy egy pap. 

– Ki hát a művész? 

Perényi: – Egy hivatás gyakorlója, egy kifinomult tevékenység végzője, olyan előadói és alkotótevékenységet folytató egyén, aki eszközeit állandóan továbbfejleszti, elsősorban annak érdekében,  hogy ezáltal minél több és mélyebb összefüggést mutasson meg illetve tárjon fel. 

– De a pódiumon Ön sem az angyaloknak játszik, hanem a hallgatóságnak mond el valamit… 

Perényi: –  Én kizárólag a leírt zeneműre összpontosítok. Az, hogy át akarjak valamit adni, nem is jut eszembe, hiszen minden energiámat igénybe veszi, hogy azonosuljak a  művel. 

Rohmann: –  Igen. Csak a darab számít. 

Perényi: –  Abban is hiszek, hogy vannak olyan előadói pillanatok, amikor az ember kilép az adott elképzelésből, és valamit hozzá is tud adni. 

– Ez az ihlet? 

Perényi: – Inkább úgy mondanám, egy jó gondolat egy jó pillanatban, amit aztán tovább kell görgetni. 

Stuller: –  Ezek a pillanatok  a közönségtől is függnek. 

Perényi: –  Az a fontos, hogy a közönség csendben figyeljen, hogy zavartalan legyen a kapcsolat. A publikum csak akkor elevenedik meg, amikor vége van a darabnak. Ez azonban már egy másfajta találkozás. 

– Előfordul, hogy úgy érzi, a közönség nem képes a befogadásra, és visszafogja a muzsikust? 

Perényi: – Az apró pisszenések, zajok zavaróak, visszatarthatják az embert, és lecsökkenthetik a teljesítményét. 

– Tehát a művész elvarázsolja a közönséget, a közönség  pedig megihleti a művészt a nyitottságával, a figyelmével?   

Perényi: – Talán igen. A darab elmélyült, koncentrált előadása révén a  művész meg tudja ajándékozni a közönséget bizonyos zenei illetve általános öszefüggések felvillantásával, egy-egy gondolattal, amit aztán a hallgatók tovább tudnak vinni önmagukban. Annak a megélése, hogy valamit tisztábban, világosabban látunk, örömforrás, nemcsak a közönség, hanem az előadó számára is. Maga a zene, a darab tartalma, szerkezete, ennek az érvényre juttatása az, ami izgalmas, ami lényeges. Minden egyéb csak körítés.