Kokas KláraKÉPZELET1. Őseidtől örökölted Mindnyájunkban, akik zenére tanítunk gyerekeket, felmerülhetett a kérdés: miért építünk olyan keveset a képzeletükre? A zene megszólaltatásának technikai feladatai felemésztik az erőket. A belső zenei hallás és harmónia fejlesztése, a tiszta éneklés, a hangszerek kezelése bonyolult összetett, aprólékos feladat és folyamatos tréninget kíván. A képzelet szépségei, a szellemi alkotások a hangzásból bújnak elő. Ha nincs megfelelő hangzás, odabenn rekednek. Az előadó kimunkálja a hangzás feltételeit, azokon át jeleníti meg a képzeletében kibontakozó szellemit. Mi, zenetanárok a tanítványainkban dolgozunk a jövendő zenealkotóival, előadóival, meg a befogadóival is, és csak igen ritkán tudjuk vagy sejtjük, kiből bontakozik majd elő alkotó vagy interpretáló tehetség. Befogadásban alkotó ember azonban mindenkiből fejlődhet. Ehhez kell a képzelete. Jó tanárok tudnak módszereket arra, hogy az előadó-palánták felragyogtassanak képzeletük kincseiből, már egyszerű darabok bemutatásánál. A zenefigyelem a képzeleten át kap levegőt a tűzhöz, amely majd átmelegíti a hallgatót. De a befogadók zeneképzeletére kevés figyelmet fordítanak. Mintha nem lenne jelentősége, vagy nem is létezne. A képzelet virágos mezein csizmával gázolók a mindenáron szórakoztató énektanárok is. Amerikai tanításom éveiben gyakran láttam zene programokat a „have fun” jegyében, „szórakozz!” igyekezettel. Az énekek összetákolt kisigényű termékek, könnyen fülbe másznak, megragadnak. A képzeletnek nincs dolga velük, a tartalom két ujjal fülön fogható, picike figyelemmel. A néger gyerekdalok, amelyeket Bessie Jonestól tanultam St. Simons szigetén, az Afrikából Amerikába hurcolt rabszolgák életéből való jelenetekkel, eseményekkel foglalkoztak. Mulattatók voltak? Nem mulattatók, hanem vidámítók, lelkesítők voltak, ritmikusan, szenvedélyesen elevenek, táncosak, játékosak, kacagósak. De – ahogy Bessie Jones a kamerának is elmondta – ősei szegénységükben, nyomorult sorsukban ilyen dalokat, játékokat költöttek. Keserű megalázottságukat dalaikkal segítették el magukból, úgy vigasztalódtak. A mieinknek is, Spanyolország népeinek is volt eldalolnivaló bánatuk. Szegénységben, törődöttségben, szolgaságban művészetet alkotni megváltás lehet. A hagyományok távolba nyúló gyökerei felszippantanak, magasba küldenek a mélyben megbúvó nedvekből, ahogy a fa, hogy a csúcsán várakozó termés, toboz is magot érlelhessen. Mi az ének magja? Életerő és remény. Az ősök, akik valamikor megváltást és reményt daloltak maguknak, szellemi erőt közvetítenek. Hasonlóan a Bach dallamhoz, amely egyetlen megújuló Alleluja vagy Hosanna hátán kanyarog, és hordozza a maga hihető és elfogadható üzenetét. Viszi a képzeletnek fel, akár a csillagokig. Csak felfogó antenna kell elé. A tanítás afféle antenna-tisztogató művelet. 2. Andante-legato Évtizedek tapasztalatából tanultam, hogy a gyerekek képzeletét nem a felnőttek által nekik szánt „gyerekdarabok” lendítik felhőkig. A címmel megjelölt programzene is inkább keretbe szorítja. Lehet persze a hattyú mozgásának emlékéhez kötni az andante-legato dallamot, egyet, valamelyiket. Mondjuk Camille Saint-Saëns-ét. De nagyobb zenei távlatra repít, ha a gyerek sok szép andante dallamhoz táncolgat magának örömet, és a sokféle élményéből őriz meg egy vagy több igazi andantét. Cím nélkül. Vagy maga kitalálta címmel, amit bármikor újjászülhet. Mert hiszen az andante-legato nemcsak a hattyú mozgása, hanem lehet a levegőé, a felhőké, a faleveleké, a gabonatábláké és még annyi más mozgásé. Közülük néhányat tapasztalatból, érzékelésből ismerünk, de sokkal-sokkal többet elképzelünk álmainkban vagy éber álmodozásaink idején, ami már a kisbabáknak is kedves időtöltése. Tudjuk, mennyi zenedarabhoz ragasztottak kiadók címeket remélve, hogy a készen talált cím biztonságosabban felidéz hangulatot, érdeklődést. Lehet. De gyerekeknél nem. Farkast is elképzel zenehanggal a nagyon közismert Prokofjev farkashang helyett. Sőt ügyesen kitalál sokféle farkashangot, amit kisfarkasok egymásnak válaszolgatnak, ha haragban vannak vagy kibékülőben. Sűrűn találkozom efféle mesékkel tanítványaim között, mert hosszú küzdelmem a sémák ellen nem volt eredmények nélkül való. De a sémák sohasem a gyerekek képzeletében születnek. Felnőttek nyomtatják elibük. 3. Mozart rendje A gyermekek lubickolnak a képzeletükben, képek és hangok egyvelegében. Hang-élményeik odacsúsznak, formálódnak, színeződnek. Mentők szirénája, madarak füttye, anyja-apja altatói, de a TV sikoltásai is, a szomszéd szobából. Egyszerre hangzó hangok vastagodnak élménnyé, mint a fonatos kalács kis dióval, lekvárral, változatosan. A képzelet a felfedezés kincsestára. Sosem látott kombinációkban bővelkedik, csupa meglepetés. Igénye mégis a rend. Csakhogy másfajta rend, mint a rubrikás, a vonalazott, a kidekázott, a helyre-szófolt, a kötelező. Mert a képzelet a serkentő rendet szereti, az ösztönző rendet. Hol van ilyen rendben együtt a sok hang? Mozart kvintettjében egyszerre öten énekelnek ötfélét, és velük mennyi hangszer mennyiféle hangot ad. Rendjüket a szívünkkel fogadjuk, bárcsak újra hallanánk! Véglegesek, mégis rugalmasak, illanók, mégis biztonságosak. Oxigén árad belőlük a tüdő hólyagocskáiba. A gyermekek képzeletébe titkos kapukon át jutnak a művészet alkotásai, száz kapun, ezer kapun, mint a mikenei oroszlános, mint a montserrati magasztos, és mint Bach C-dúr prelúdiumának felbontott akkordokkal emelkedő hullámai, mint Scarlatti csipkés nevetése, mint Schubert gyengéden egymásra pillantó öt vonósa. A gyermeki képzelet megél magában, de az életre hívó alkotásoktól dúsabban hajt, zöldül, színesebben virul. Harmóniákba rendeződik, felidézhető harmóniákba. 4. Balladák esti mesének Németh László író a „Lányaim” című könyvében leírja, hogyan fogadták kislányai Arany János balladáit. Az apa olvasta őket estelente. A ballada nem gyerek műfaj. Sötét félelmekkel terhes tragikus történet hordozója. Tartalmában, nyelvi gazdagságában, képi fantáziájában, visszatérő sorainak lendületében, ritmusában otthon voltak a gyerekek. Képzeletükkel hazataláltak. A ballada zene-minőség, Beethoven minőség. A gyerekek szíve együtt dobbant Arannyal, ahogy a spanyol gyerekeké együtt dobban Garcia Lorcával: „A’las cinco de la tarde.” Németh nagy író volt, orvos is volt. Képzeletét a valóság erősítette, talán léptette, amikor a szárnyakhoz gyalog-léptek is kellettek. Kislányaihoz irodalmat vitt, korán, még olvasásuk előtt, esti mesének. Zenei élményeikről nem ír, képekről-szobrokról sem, az irodalom, a költészet kincseiből markolt, azokból teregetett a gyerekei elé. A tanulság azonban egyértelmű, ismét Kodály szavait idézem: „Csak a legjobb művészet elég jó a gyerekeknek.” 5. Zene a patakban Kislány koromban álmodoztam arról, hogy a lipcsei templom hátsó padjában kuporgok nagy titokban, egyedül, és az orgonán odafenn Bach gyakorol. Képzeletemben láttam a sötét színű üvegablakon megcsillanó napfényt és a fiatal mester tekintetét a kottatartó fölött. A Rába folyó kavicsain szerettem Bachot a képzeletembe idézni, a folyó nyáron széles kavics partokat hagyott, és a szűk medrében szaladt. Márta a G-dúr orgonafantázia köré szőtte az ő Bach álmát, a solymári patakba. Zene a patakban 1989. május 2. Teljes szegfűk Bach: G-dúr fantázia orgonára (BWV 572) B. Márta: A solymári erdőt rajzoltam. A fenyőerdőt a lombos erdőtől a patak választja el. A patak azért ilyen kék, mert zene van benne. Hogyan került a patakba a zene? Márta: Belement a madarak füttye. Mi történik a madárfüttyel a patakban? Márta: Elkezd mozogni, és akkor a patak is mozog. Látni is lehet? Márta: Igen, mert érdekesen mozog, egyszer erre, egyszer arra. De a madárfütty láthatatlan benne. Azt csak úgy gondolatban lehet látni a patak habjában. Márti, látsz te olyan lényeket a természetben, akiket más talán nem lát? Márta: Látok különös állatokat, ha behunyom a szememet. Álmodban? Márta: Szép állatokat látok álmomban, mások, mint a természetben. Szépek. A láthatatlan madárfütty Márta képzeletében a patak habjai közé bújt, valóságos mozgást művelt, lefesthetőt. Bach az ő szeretett orgonáján fantáziált, képzelete röptét szerencsére kottákba írta, felidézhetőn. Márta az álmaiban látott különleges állatokat kapta a fantázia hangjaiból, örömteli képeket az örömben dús kompozícióból. Amikor a gyermek ujja hegye, szempillája varázspálca lesz, és érintésükre kipattannak ötletek, jelenetek, mesék, táncok, képek, történetek, akkor mélybe bújó, rejtőzködő félelmek, csalódások, megbomlott kívánságok, bujkáló vágyak is felbukkannak, megmutatásra. „Azért ráztam így a fejem, mert nem tudtam elhinni, hogy meghalt az apám” – mondta Edda, mosolyogva rázintva szőke fürtjein, amint lecsüccsent a tánc után. Dr. Pásztor Zsuzsa videó-elemzésében sorra leírja a kislány mozdulatait, arcának elváltozását a Bartók zongoramű hangzatai szerint. A tudatalattinak nevezett mély rétegünkben megtapadt iszonyatok, félelmek, szorongások nem érinthető sarkaiba fáklyával világít a művészet, az égi. Fénye maga a megkönnyebbülés. 6. Körültáncoltuk az árvácskát. Különös örömmel hallgattam azokat a történeteket, amelyekben életveszélyből mentették ki társukat. A „Körültáncoltuk az árvácskákat” jelenetben a megmentetett árvácska törékeny, szánni való, gyönge virág, a széltől is óvnánk. Megjegyzem, hogy Lucánál elevenebb, mozgékonyabb, talpraesettebb kislányt el sem képzelhetek. Norvég és dán vendégeink nyakába mindig ő kapaszkodott először, vidám táncaiknak se szeri se száma. Luca a felhőkből is barátokat szedett maga mellé. A gyámolításra szoruló virágocska szerepe képzeletének finom kis lendületéből születhetett. Egy gyerek, akit csak 39 fokos lázzal lehet nappal ágyban tartani, és este tízkor vígan szökdécsel, az aluszékony árvácskát éli a Händel fugához. Körültáncoltuk az árvácskát 1989. május 30. Teljes szegfűk Händel: B-dúr concerto Op. 6. (No. 7) IV. tétel, fúga Orsi: Moly voltam. Közönséges moly, amelyik megrágja a ruhákat. Gonoszságot gondoltam, és lepetéztem egy árvácskára, ami az utcán volt, és hát azért is volt árvácska, mert még olyan kis gyönge volt. Abból a petéből kikelt egy moly, és elkezdte rágni az árvácskát. De a virágpajtásai, Adél, Eszti és Kamilla ellenkeztek, és szétválasztottak minket, megmentették a barátjukat, megmenekült az árvácska. Luca: Mert én gyönge voltam, és megevett volna. Eszti: Én a harangvirág voltam, és amikor láttam, hogy rágja a Lucát, hoztam vizet a szájamban, meglocsoltam, és attól kezdett éledezni. Adél: Én díszvirág voltam, nem volt vizem, de a harangvirág adott egy kis részt belőle, és meglocsoltuk, hogy el ne hervadjon. Kamilla: A moly nagyon erős volt. Szétrágta volna. Orsi: Aztán valamilyen illatot rám bocsátottak, vagy hogy mondjam, és elkábultam, elszédültem, elájultam, és belőlem is lett egy szép pillangó. Luca: Én szép lila árvácska voltam. Nagyon álomszuszék voltam, reggel nem akartam fölkelni. Rám cseppent egy harmat, kinyíltam egy picit, de mindjárt megint elaludtam. Megint rám csöppent, azt megint megittam. Akkor vettem észre, hogy jön Orsi megrágni. Már nem voltam szomjas, de csak öntöztek, folyt rám a víz, a virágok öntöztek. Orsi megérezte az illatukat, és lelkiismeret furdalása volt, hogy ő minket akart bántani, amikor ilyen jó illatunk van. És akkor egyszeriben átváltozott pillangóvá. Orsi: Akkor nagyon jól összebarátkoztunk, és táncoltunk, ölelkeztünk, és körültáncoltuk az árvácskát. Orsi a falánk moly gonosz szándékát valamikor a fúga közepe táján változtatta meg. De nemcsak felhagyott az árvácska bántalmazásával, hanem át is változott szépséges pillangóvá. A gonoszból jóvá is, széppé is. A falánk moly átváltoztatásához a virág társak illatot használtak, feltehetően a saját illatukat. Ésszerű gyakorlati megoldás a mesebeli tetthez. Az átváltozáshoz segítő társak emberi életünkben emberek lennének. A társak segítségébe vetett ilyen bizalomtól meghatódom. Rábízhatnám lelkem megváltását embertársaimra? A buzgón öntöző virágok szerepe is figyelemre méltó. A harangvirág kelyhe nagyon alkalmas vízhordásra, egy kis vödröcske. Így csap át a valóság mesébe. Az árvácska neve ismereteim szerint csak magyarul azonos a szülőtlen, magányos gyerek elnevezésével. Árván élni, gyámolító szülő nélkül, minden gyerek iszonyú félelme, a pusztulás, a megsemmisülés félelme. Az árvácska bársonyos szép nagy virága nem tűnik olyan sebezhetőnek, védtelennek. Tavasszal sokfelé ültetik parkokba, díszítőnek. Gyerekeink képzeletében a neve idézhette fel bántalmazásának félelmét, a sorsáért való aggodalmat. És most gondoljuk át, hogy ezt a szép, erkölcsi tanulsággal szolgáló, drámai feszültséget és feloldást tartalmazó jelenetet mintegy 2 perc alatt játszották el. A felkészüléshez legfeljebb 15 percük lehetett, ami alatt ismételten szólt a zene. Egymás szándékát: a rágcsálást, az életmentést, az átváltozást – gonosz molyból szépséges pillangóvá – a zenével egyidejűen, egymás jelzéseiből követték. A képzelet termékenysége végtelen lehet gondolatok elindításában, erkölcsi normák alkalmazásában. Sugallhat, inspirálhat szellemi növekedést. Gyerekek nevelésében a „Minden megoldásod elfogadott” elv gyakorlatával működik. A képzeletet szárnyalásba lendítik kis együttesek közös alkotásai, ha teljesen verseny-mentesek. A versengés oktatási helyzetei, a megmérettetés, a teljesítmény kényszere, elvárása nem ad esélyt a képzelet alkotásaira. Áldatlan erkölcsi nyomás alatt tartanak jobb sorsra érdemes és magasabb célok felé törekvő gyermekeket. Éveink múlásával gyermekségünk képzelete elrongyolódik, szétszakadozik, megfoszlik. Tanításban a rutin kopácsolja. A gyermeké segít a tanítónak. A zenetanítás a gyermekek képzeletével válik a tanító megfrissítő forrásává, mintha a tenyeréből inná a hűs vizet, kövek és mohák közül. Az igaz, hogy időt kíván, időt igényel. Nem lepergethető percekben mért zeneórákkal, tananyag szerint, félfigyelemből. Viktor pókját Bartók igazította a helyes útra, amelyiken nem a halálba, hanem az életbe mehetett. Hangok az égben 1989. február 28. Teljes szegfűk Bartók: Divertimento Viktor: Pók voltam. Sétáltam az úton, és egyszer csak találkoztam egy kereszteződéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy merre menjek, mert ha az egyik irányba megyek, akkor meghalok, ha a másik irányba, akkor élve maradok. Ki kellett választanom az irányt. Az első két táncomban jó irányt választottam, de a harmadikban meghaltam, mivel ráléptem a másik útra. Hogyan létezett a két útirány számodra? Láttad? Viktor: Igen. Volt két teljesen ugyanolyan út. Ki kellett választanom, hogy melyiken menjek, mert egyiken meghaltam volna, a másikon meg elmehettem tovább. Honnan tudtad, hogy az egyiken meghalsz, a másikon életben maradsz? Viktor: Valaki álmomban elmondta nekem. A zene hogyan volt ebben? Viktor: Az eleje olyan vidám, és a közepe felé elkezd üresen szólni, tétován szólni, mert nem tudta, hogy merre menjen, hogy életben maradjon. A pók félt a zenétől? Viktor: Nem a zenétől félt, hanem az egyik úttól. A zene mit csinált ebben, hogy az egyik út, vagy másik út? Viktor: Eljátszotta, hogy olyan volt, mint egy támasz. Hogyan lett a zene támasz? Viktor: Úgy, hogy segítette őt, hogy jó útra találjon, de nem mindig talált rá. És ha rátalált a jó útra a pók, a zenének valamilyen pontján történt? Viktor: Igen, a végén. Miért éppen a végén? Viktor: Mert akkor már vidámabb a zene. Elmegy a pók. A vidám zene az úton volt? A hangok rajta voltak az úton? Viktor: Nem voltak rajta. Hanem hol voltak a hangok? Viktor: Az égben. Hogyan van az égben a zene? Viktor: Valaki odateszi. Látod? Viktor: Igen. Hallani a zenét az égből. Hallani? A pók egyik útja talán a hétköznapi sürgölődés, az önző magatáplálás, a hálóba fogott legyek legyőzése, a terpeszkedő kielégülés. Bartók azt üzeni neki, hogy a másik úton találhatja a lét selymességét, az égbolt fénylő távlatait, a csillagok időtlenségét, a lebegés szépséges nyugalmát. A messzeségben a közelit és a közeliben a végtelent. A fenti írás a QUODLIBET c. spanyol zenei szaklap számára készült tanulmány 5. fejezete. A tanulmány címe: Cervantes városában. |