„Az ember mint feladat nyomul a világba”

        Dokumentumgyűjteményt tart kezében az olvasó, a Csokonai Kiadó gondozásában, Kedves Tamás szerkesztésében. Dokumentumgyűjtemény?
        Nagyon szárazon, szinte bürokratikusan hangzik. Mert ami a kötet írásaiból: levelekből, cikkekből, kritikákból, beszédekből, előadások szövegéből árad – az maga az élet: zenekultúránk és zenepedagógiánk egy szelete a huszadik század második feléből.
    A könyv Gulyás Györgyről szól, arról a tanárról, iskola- és kórusalapítóról, karmesterről, akit „megtorpanásra nem képes, mozgósító egyéniség”-ként jellemez Straky Tibor, kollégája és utóda a Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatói székében. A békéstarhosi iskola egykori neveltje, Csukás István költő pedig azt írja róla, hogy „nagy hőfokú indulatokat váltott ki környezetéből, azonnal és agresszíven; polarizált, mint egy nagy erejű mágnes”.
    A Gulyás György hagyatékából származó szövegek – melyeket Gulyás Györgyné Mánya Éva hozzájárulásával és segítségével válogatott ki a szerkesztő – szerzői között a már említetteken kívül olyan személyiségek találhatók, mint Kodály Zoltán, Bónis Ferenc, Nagy Olivér, Kerényi György, Keresztury Dezső, Raics István, Pernye András, Breuer János, Durkó Zsolt, Várnai Péter, a kiváló hamburgi kóruskarnagy: Jürgen Jürgens – és még sokan mások. Kirajzolódik belőlük Gulyás emberi és művészi portréja, életútja, munkássága, küzdelmei, kudarcai és – természetesen – nagyszámú sikerei. Utóbbiak közül leggyakrabban emlegetett tények: a békéstarhosi énekes iskola kitalálása és megvalósítása, a Debreceni Kodály Kórus megszervezése és diadalai hazánkban és világszerte, a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny és Kórusfesztivál megalapítása és a Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának (ma: a Debreceni Egyetem Konzervatóriuma) létrehozása, épületének kiharcolása. Persze ez így leegyszerűsítés, szó sincsen arról, hogy életútja sima és törésmentes lett volna. Az eredmények rengeteg küzdelem árán, óriási energiák befektetésével valósultak meg, ehhez „egy elszánt és megvalósító érzékű fantasztá”-ra (Szokolay Sándor) volt szükség, az ő „enyhén szólva tüskés természeté”-vel (Gábor István).
    Az írásokban eközben kiviláglik a háttér: az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek politikailag, közéletileg, gazdaságilag korántsem problémamentes légköre. Így a könyv egyben értékes és izgalmas kordokumentum is, társadalmi-pedagógiai-szociológiai értelemben egyaránt.
    A kötet anyaga a bevezető és az életrajzi összefoglalás után hét nagyobb egységre, fejezetre tagolódik, témakörök szerint és nem mindig szoros időrendben. Valamennyi írás korabeli, a közvetlenség hitelével szól az olvasóhoz. Az egyes fejezeteknek görög, illetve latin címeket adott a szerkesztő. (Közülük az egyik sajnos hibás: Schola Musica Hungaricae – nyelvtanilag nem létező szerkezet!)   
    Az elsőben kortársak vallanak – emlékeznek, ahogy a fejezet alcíme is mondja: „elfogultan” (ezekből már idéztünk). A következő kettő Gulyás György iskolaalapítói, igazgatói tevékenységéről szól, ezen belül számos sokatmondó dokumentummal a – sajnos – rövidéletű békéstarhosi iskoláról. A negyedik a kórusszervező-kórusvezető muzsikus tevékenységét dokumentálja. Ebből a fejezetből – többek között – megtudhatja az olvasó, hogy Gulyás karnagyi repertoárján 127 szerző 359 alkotása szerepelt (ezen belül 50 Kodály-mű); 38-at ősbemutatóként, 26-ot magyarországi bemutatóként dirigált. Színes, olvasmányos leírásokkal találkozunk a Kodály Kórus néhány jelentősebb külföldi turnéjáról (USA, Fülöp-szigetek). Az ezt követő fejezet témája a debreceni kórusverseny és -fesztivál, történeti visszapillantással a város énekes hagyományaira. A hazai kritikák mellett rövid összeállítás tájékoztat a versenyek külföldi sajtóvisszhangjáról. Nem érdektelen annak a 35 műnek a felsorolása sem, amelyek Debrecen város felkérésére, Gulyás György javaslata alapján születtek. (Halála után ez a szám további hússzal bővült.)
    Az eddigieket végigolvasva egyértelműen kiderül, hogy Gulyás György a szervezésnek, az irányításnak kiváló értője, a kórusvezetésnek nagy művésze volt. Ugyanakkor nem mondható el róla, hogy a „szavak mestere” lett volna, nem mennyiségi, hanem minőségi értelemben. (Persze nem tudható, hogy beszédei, előadásai közül melyek hangzottak el felolvasás formájában, melyek szabadon rögtönözve. Utóbbiak esetében szinte elkerülhetetlenek némi fogalmazásbeli pongyolaságok.) A zenei élet és a zenepedagógia általános problémáiról fennmaradt írásai, cikkei, vitákban elmondott állásfoglalásai viszont (utolsó fejezet) világosan és jól felépítve közvetítik szerzőjük véleményét, elveit, javaslatait. Gondolatai ma a megváltozott – sajnos e téren rossz irányba változott – körülmények között is többségükben érvényesek, megszívlelendők, iránymutatóak lehetnének. Csak találomra ragadok ki néhányat. Az egyik a közösségi nevelés (mindkét szót külön hangsúlyozva) fontossága. A másik – idézve Gulyás György szavait –: „…a zenei műveltség megszerzésének legelső feltétele az élmény […], legfontosabb a zenét észrevenni, szépnek találni, felfigyelni rá”. Végül még egy idézet: „…a magyar zeneélet minden szakemberének egyben népművelőnek is kell lennie.” (Lehet, hogy a szót ma valami más, „korszerűbb” kifejezéssel kellene helyettesíteni.)
    A kötetet számos fénykép-reprodukció, valamint cikkek, levelek fakszimile közlései élénkítik. Kár, hogy utóbbiak túlnyomó többségükben olvashatatlanok. Jó lett volna ezeket olvasható átiratban is szerepeltetni. Arra, hogy helyesírási hibák – elsősorban hiányzó vagy rossz helyre kitett vesszők – nagy számban fordulnak elő a szövegekben, szinte kár szót vesztegetni. Ez mai írott sajtónk és könyvkiadásunk egyik rákfenéje. Vajon mikor találnak megoldást rá a szakma emberei?…