A magyar zene követei Nagy-Britanniában (1.)

Kovács Ilona interjúja Kőry Ágnessel,

a londoni Bartók Béla Zeneműhely létrehozójával


Kőry Ágnes édesanyja (aki maga is zenész, zongoratanár volt) egy hangversenyen Beethoven IX. szimfóniájának 4. tételében a csellókat hallva elhatározta, ha neki egyszer gyermeke lesz, annak csellót kell tanulnia. Így is történt. Ágnes (Vadászné) Somló Kláránál kezdte tanulmányait, majd Kertész Ottó, Friss Antal és Lengyel Endre irányításával folytatta. A konzervatóriumban egy hangversenyre készülve ínhüvelygyulladást kapott. Három év folyamatos fizikoterápiás kezelés után felvételizett a Zeneakadémiára.

Akkoriban „tervgazdálkodás” folyt a Zeneakadémián, s mivel úgy gondolták, hogy öt év múlva három csellistára lesz szükségük, a felvételi után az akkori igazgató behívatott, s közölte, hogy a kezem miatt „rizikós” vagyok, nem lehet tudni, mikor fogok újra megbénulni, és nem vettek fel. Mivel teljesen megszállott voltam, hogy csellista akarok lenni, nem volt más választásom: ki kellett mennem Nyugatra. Akkoriban még mindenki azt hitte, hogy Nyugaton milyen könnyű karriert csinálni, pedig nagyon nehéz volt kijönni és nagyon nehéz volt itt maradni.

— Pontosan mikor jött ki Ágnes? (Minden találkozásunkkor meglep, hogy hónapra-napra pontosan tudja, mióta van Angliában ...)

1965. október 14-én, egy hideg, esős napon. Turistaként jöttem ki, egy csellóval, egy címlistával, Otto Klemperer és Starker János egy-egy Bach felvételével, valamint öt dollárral a zsebemben — au pair állást keresve. A kezdet nagyon kalandos volt: az első két éjszaka saját csellótokomban aludtam egy bútorozatlan lakásban… Aztán két hónap múlva felvettek a londoni Királyi Zeneakadámiára. Nagyon sokat gyakoroltam (akkor már tudtam, mit csináljak a kezemmel): megtanítottam saját magamat csellózni. Érdekes módon a legtöbbet nem akadémiai tanáraimtól tanultam, hanem addigra már megismertem Rózsa Vera énektanárt, akihez elvittem a csellómat és vele dolgoztunk a repertoáromon, többször is.

— A „hivatalos” tanulmányok befejeztével hogyan alakult a pályája?

1970 őszén a Royal Ballet csellistát keresett, ott voltam vezető csellista 1972-ig. Gyönyörű előadások részese lehettem, ez az időszak tagadhatatlanul az együttes fénykora volt, elég, ha csak a társulat egyik sztárját, Rudolf Nurejevet említem. Később az Angol Nemzeti Operához szerződtem, ahol tizenhárom éven keresztül játszottam. Erre az időszakra esik az is, amikor elkezdtem tanítani.
    Ez úgy indult be, hogy egyik zenésztársam megkért, hogy tanítsam a gyermekét csellóra, de kikötöttem, hogy csak akkor tanítok hangszert egy kisgyereknek, ha jár hozzám előképzőre. Még néhány kolléga gyerekét sikerült rábeszélni, hogy csatlakozzanak, velük kezdődött itteni tanári pályafutásom (hiszen már Magyarországon is tanítottam már). Egy alkalommal kollégáimmal az operaház büféjében beszélgettünk, ahol megemlítettem, hogy van egy gyerekosztályom, akiket a Kodály-módszer szerint tanítok. Ezt hallva az operaház két szólistája megemlítette, hogy ők is szeretnének tőlem tanulni, mert problémáik vannak a lapról olvasással. S hogy az ötéves gyerekek és a felnőtt hivatásos muzsikusok ne egy csoportba legyenek, adódott az, hogy felnőtteket, így hivatásos zenészeket is kezdtem tanítani. A két szólistához csatlakozott a zenekar első klarinétosa, aztán az egyik csellista, még néhány kórustag, egyszóval elég sok profi járt hozzám…
1987-ben felbontották a szerződésemet a Királyi Operaházzal, ezután pedig megkezdtem a londoni King’ College-ban zenetörténeti tanulmányaimat.

— És magától értődően mindeközben folyamatosan tanított. Ágnes, most milyen korosztállyal foglalkozik?

Az alsó korhatár most már nagyon lement. Mikor eljöttem Magyarországról, nem „nyúltam hozzá” senkihez nyolcéves kor alatt, mert az én gyerekkoromban az előképzőt nyolcéves korban kezdték. Aztán levittem hétre, majd ötre (mivel Angliában ötéves korban kezdődik az iskola), egészen addig, amíg valaki rá nem beszélt, hogy egy négyéves gyerek is csatlakozhasson. Az eddigi legfiatalabb tanítványom két és félévesen kezdte. A testvére révén — aki szintén tanítványom — kisbabaként megjárta velem Bayreuthot, később Szentpétervárt is, ahová az osztályaimmal tanulmányi kirándulásra mentünk. (Egyébként a budapesti XIII. kerületi zeneiskolával is volt cserelátogatásunk.) A bayreuthi kirándulás alkalmával mindig mellém került az autóbuszon és rengeteget énekelt. Volt, amit nem jól. Gondoltam egy nagyot, hogy akkor énekeljen inkább jól, és akkor határoztam el, hogy két és fél évesekkel is elkezdem az oktatást. Azóta két éves a legkisebb, akit most hajlandó vagyok felvenni. A legfiatalabbak jelenlegi osztályomban most három és négy évesek. A felnőtt csoportomban a különböző korosztályok békésen megférnek egymással: már második éve jár hozzám egy huszonkilenc éves hivatásos karmester, de tanítok negyven év felettieket is.

— Hány csoport jár Ágneshez?

Ez változó. Jelenleg három teljes csoportom van: egy a kicsiknek, egy a hat éveseknek és egy a felnőtteknek, valamint három félcsoport a köztes korosztálynak. Mindenki egyszer egy héten jön a saját csoportjába, de ezen kívül bárki bármelyik korosztály óráit látogathatja. A kicsiknek félóra, a többieknek hatvan perces egy foglalkozás, a felnőtteknek pedig másfél óra — elvben — mert még sose sikerült nekik időben befejezni…

— Mit tanít?

Amit és ahogyan tanítok, annak Kodály filozófiája az alapja. Ez az én zenei anyanyelvem, ebben bízom, ebben hiszek. Ebben nőttem fel. Azonban nem csak az ún. Kodály-módszert tanítom, hanem ezt teljesen kifejlesztettem. Egyrészt, mert sok mindent tanultam, amit bele akarok tenni ezekben az órákba, másrészt nem lehet azt mondani, hogy ez most kizárólag csak szolfézs-, összhangzattan- vagy zenetörténetóra, én mindent tanítok: szolfézst, zeneszerzői gyakorlatokat, analízist, zenetörténetet. Tulajdonképpen minden óra – a kicsiknél is és a felnőtteknél is – az előadói készséget (is) hivatott szolgálni , mert mindig előadunk valamit, még akkor is, ha csak négy ütemet. A 9-10 éves gyerekek hozzák a hangszerüket is és az első negyven percben fülképzés, memória- és polifonikus gyakorlatok, diktálás, komponálás van, a maradék húsz percben pedig eljátsszuk, amit írtunk, és megpróbáljuk úgy eljátszani, hogy abból előadás legyen. Átfogó zeneoktatásnak nevezném. Ami zenéről szól, azt én beteszem. A tananyag a reneszánsztól a mai napig minden korszakot felölel, és természetesen mindennek az alapja a népdal.  Használom a Kodály-anyagot, nemcsak amit ő komponált, hanem – mivel minden szót olvastam, amit Kodály (és Bartók is) leírt – a Kodály által javasolt irodalmat is, pl. Bertalottit. Használom a relatív szolmizációt (már két éves kortól).

— Ahogy hallottam az egyik bemutató tanításán, még Bartók kórusműveket is szolmizáltat…

Mi mindent szolmizálunk. Sokkal inkább használom a relatív szolmizációt ahhoz képest, mint ahogy azt gyerekkoromban csináltuk, mert alkalmazom funkcionális elemzésre is. Ennek segítségével analizáljuk a Bartók-kórusműveket is.

— Egyik korábbi beszélgetésünk alkalmával Ágnes említette, hogy a „Megfogtam egy szúnyogot” minden tanítványa tudja…

Igen, valóban. Kötelező megtanulni. Van néhány ilyen dallam, amit mindenki tud, ha hozzám jár. Ezt a dallamot egyfajta zenei névjegynek nevezhetném. Kiválóan meg lehet vele tanítani a moll skálát.

— Ha jól tudom, akkor Sáry László módszerét is megismerteti tanítványaival.

Igen. A Sáry-módszert remekül lehet használni a mai zenékhez. Azon kívül rendkívül hasznos a memória- és az improvizációs-készség, valamint a koncentráció fejlesztéséhez.

— Van Ágnesnél vizsga?

Nincs. Szerintem a zene nem a vizsgákról és versenyekről szól. Teljesen ellene vagyok mind a kettőnek. Ne a papírért járjanak hozzám, hanem hogy egy egész életre értsék és szeressék a zenét.

— Jár a tanítványokkal hangversenyekre?

Igen, ahogy azt lehet látni a honlapunkon is (www.bbcm.co.uk), mert mindent meg  kell tanulni, azt is, hogy az ember hogyan figyeljen oda a koncerteken. Épp ezért mindig kérem, hogy a növendékeim írjanak kritikát a hallottakról, hogy ne csak azért menjenek koncertre, hogy élvezzék, hanem figyeljenek oda, kritikus füllel hallgassák a zenét. Mert amit hallanak, az művészet, van ami jó, van ami rossz és ne élvezzék egyformán a jót is és a rosszat is, csak azért, mert jó volt a marketing, a reklám. Már ötéves kortól íratok velük kritikát, amiben persze a szülő segít.

— Említettük már, hogy a londoni King’s College-ban folytatott tanulmányokat.

Igen. 1988 szeptemberében kezdtem el zenetudományi tanulmányaimat. Sok mindent tanultam, pl. analízist, zeneszerzési technikát, és mindenekelőtt esszéírást valamint a tudományos kutatás „technikáit”. Disszertációm Bartókról szól. 1992-től évente háromszor mentem Magyarországra a Bartók Archívumba. Rengeteg segítséget kaptam a budapesti Bartók Archívum munkatársaitól, elsősorban az Archívum vezetőjétől, Somfai Lászlótól, aki először adott nekem egy listát, hogy mivel kezdjek hozzá a munkámhoz. Vikárius László is mindig rendkívül türelmes volt hozzám és rengeteget segített. Az elmúlt tíz év legszebb élményei mindig ezekhez az utazásokhoz kötődtek. A világ tetején éreztem magam, ha kinéztem az Archívum ablakából.

— Tervei a közeljövőre nézve?

Bár már befejeztem a disszertációmat (el is fogadták, megkaptam a Master of Philosophy fokozatot), szeretnék még egy-két dolgot finomítani rajta. Bartók és az etnomuzikológia témában minden, amit Bartók írt, ill. amit róla írtak 2000-ig,  benne van az általam összeállított annotált katalógusban, azonban miután beadtam, észrevettem, hogy kihagytam néhányat, ezt szeretném pótolni. A másik dolog, hogy a szeretnék a tenorhegedűmre több időt fordítani, és természetesen tanítok. Már nagyon sok embertől hallottam, hogy Weiner Leó hogyan tanított. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy én is úgy tanítok. Ha meg akarják nézni, akkor jöjjenek el, és hallgassák meg!