A ZONGORA-SZONATINA MESTEREI

  A gyakorló zenetanár minden napi munkájában megkerülhetetlen, hogy a pedagógus a tanítvány alkatának és képességeinek megfelelő darabokat válasszon ki, lehetőleg minél változatosabb műfajokból válogatva, megismertetve a növendékkel a különböző zenetörténeti korszakokat. Ehhez mindenekelőtt jól szerkesztett kottákra van szükség. Olyan kiadványokra is, melyek nemcsak a zeneirodalom nagyjainak jól ismert, nem ritkán agyonjátszott kompozícióit tartalmazzák, hanem a kevésbé ismert és játszott, méltánytalanul elfeledett (vagy még fel sem fedezett) zeneszerzők műveit teszik hozzáférhetővé. 
  E nemes feladatot karolta fel az Editio Musica Budapest azzal, hogy a Csurka Magda szerkesztésében, az először 1982-ben napvilágot látott A zongora-szonatina mesterei kiadványt újra megjelentette a közelmúltban. A tizenkilenc szonatinát tartalmazó gyűjtemény változatos képet fest arról a korról, amit a bécsi klasszika koraként szokás emlegetni. Már a zeneiskola harmadik osztályától ajánlható a kötet, mely évekre ellátja gazdáját szellemes, sziporkázó játszanivalóval.
  Mindenkinek, aki e kötetből tanít (és aki alaposabban el akar mélyedni e kor hangszereinek, hangzásideáljának, játékmódjának tanulmányozásában), annak e kotta mellé jó szívvel ajánlhatom Komlós Katalin Fortepianók és zenéjük. Németország, Ausztria és Anglia 1760-1800 (Budapest: Gondolat Kiadó, 2005) könyvét. Komlós nagyműveltségű zenetörténész, aki számára elmélet és gyakorlat kiegészítik egymást, mivel gyakorló fortepianóművész is. A választékos és közérthető stílusban megírt könyv széleskörű ismereteket ad arról a korszakról, melybe a kottában található szonatinák beleszülettek. 
  A szonatinák nemcsak hogy lefedik a szűkebb értelemben vett klasszika időszakát, hanem sajátos műfajtörténeti mini-antológiaként is szolgálnak, a honnét indult — hová érkezett-re is példát mutatva. A Georg Friedrich Händel és Domenico Cimarosa komponálta szonátáknak nemcsak azért van létjogosultságuk a kötetben, mert tanulságosan példázzák a műfaj sajátosságainak korai ismérveit, hanem mert a műfaj kialakulását megelőző kompozíciók ismeretében másként közelítünk a már érett, a klasszikára jellemző, tipikusnak tekinthető szonatinákhoz. E korai darabok tanításával (melyek még csembaló-idiómát hordoznak magukban) több olyan technikai fogást megismertethetünk a tanulóval, melyeknek a későbbiekben is jó hasznát veszik. A Cimarosa-szonátában megkívánt virtuozitás például vetekszik a földi, a szintén nápolyi születésű (és szintén Domenico) Scarlatti szonátáinak technikai nehézségeivel, ami a tanulmányok jóval későbbi szakaszában lesz majd csak „tananyag”, a Händel-szonáta kifinomult artikuláció pedig kiválóan fejleszti a két kéz függetlenítését. A két késő barokk mester egytételes kompozícióinak kétszakaszos formája még nyilvánvalóan a szvit tételeinek sajátosságát hordozza magában, de már elindultak a klasszika fogalmai szerinti modern szonátához vezető formai fejlődés útján.
  A szonatinákat nem kronológiai sorrendben adja közre a szerkesztő, és voltaképpen nem is nehézségi sorrendben, bár a legkönnyebbnek valóban az első két szonatina tűnik, Johann Baptist Vanhalltól. Hogy mi „nehéz” és mi „könnyű”, mindig szubjektív, a gyermek képességeitől függ. Az Erdődyeknél is szolgáló Vanhall F-dúr szonatinájának I. tételéből például nem nehéz kihallani a vadászkürtök hangzását, a vadászkutyák nyargalását, s a változatos dinamika, a rafinált orgonapont megtanítása mellett a növendék fantáziáját is megmozgathatjuk. Lehet, hogy a kottában következő, cseh származású Jiři Antonin Benda két művét (G-dúr és g-moll szonatina) mégis könnyebben taníthatónak találja majd sok kolléga, mivel az előző évek kötelező barokk táncaiból megismert széles dallamívek – melyeket Benda is szívesen alkalmaz – ismerősnek tűnhetnek a kis zongorista számára.
  A kötet közel negyedét angol zeneszerzők – John Jones, Metthew Camidge, James Hook és a Mozart-tanítvány Thomas Attwood – művei teszik ki. Valójában idesorolhatjuk az olasz születésű, de az élete utolsó részében Angliában alkotó Muzio Clementit is, akinek „angolságát” és szigetországi elismertségét mi sem bizonyítja jobban, hogy a kevés kiválasztottnak járó londoni Westminster Abbey kerengőjében kapott végső nyughelyet. (Händel sírhelye is itt van, őt valamivel több, mint fél évszázaddal előbb magában az apátsági templomban temették el.) A szigetországi komponisták nemcsak a Jane Austin-regényekből ismert hölgyszereplőknek és valós kortársaiknak nyújtottak hasznos és érdekes játszanivalót, hanem frissességükből mit sem vesztve ugyanezt adhatják a mostani zeneiskolásoknak is. Különösen ajánlhatók ezek a szonáták a kéz két függetlenítésének gyakorlására és e készség elmélyítésére. 
  A két kéz eltérő artikulációjának szabatos megvalósítása már nem szabad, hogy problémát jelentsen Antonio Diabelli G-dúr szonatinájának III., Rondo tételében, ahol a jobb kéz legatói alatt a bal kéz úgy staccatózik, hogy egyidejűleg az 5. ujjal orgonapontot is tart. A kötetben lévő másik Diabelli-szonatina (F-dúr) a kézkeresztezés élményével is megajándékozza előadóját. 
  Talán véletlen, hogy a kötetben található technikailag legigényesebb szonatinák az osztrák-német zeneszerzők műhelyeiből kerültek ki. Johann Anton André, Tobias Haslinger, Friedrich Kuhlau szonatinái már közvetlen előkészítői a „nagyok” művészetének. A nagy triászból a kötetben Joseph Haydn és Ludwig van Beethoven egy-egy korai opusza előlegzi meg a két mester későbbi érett szonátáit. E kötet ez utóbbiakhoz jelent fontos, nélkülözhetetlen állomást a zongoratanulmányok során.