Kovács Ilona

Két nemzet között a legrövidebb út a zene

Négy hangverseny Londonban

2003. november 3.-án kezdődött a brit fővárosban a londoni Magyar Kulturális Intézet által szervezett Magyar Magic — Magyarország a fókuszban 2004 jazzt reprezentáló estét is. A zenei eseményeket filmvetítések, színházi bemutatók, képzőművészeti kiállítások, konferenciák elnevezésű nagyszabású rendezvénysorozat, mely egy teljes éven át, 2004 novemberéig kínál programokat Nagy- Britannia közönségének a magyar kultúra legváltozatosabb területeiről. A rendezvények javát a komolyzenei hangversenyek adják, de a programfüzetet böngészve találunk magyar népzenét, cigányzenét, klezmert és teszik teljessé.
    Az őszi komolyzenei programok közül több szempontból kiemelkedett a Music at the Wallace Collection hangversenyciklusa, melyet angol részről Hannah Horovitz művészeti igazgató, valamint a Bogyay Katalin vezette Magyar Kulturális Intézet közösen szervezett. Kiemelkedett, mivel olyan fiatal művészeknek ad lehetőséget a bemutatkozásra, akik már többszörösen igazolták tehetségüket, de mindezidáig még nem volt alkalmuk Londonban bemutatkozni. (Nem lebecsülendő a brit fővárosban való bemutatkozás lehetősége, gondoljunk csak Dohnányi Ernőre, akinek az első londoni fellépés sikere a világhírnév kezdetét jelentette valamivel több, mint száz évvel ezelőtt; vagy Vásáry Tamásra, akinek szintén Londonban indult világkarrierje.) Páratlan a helyszín is. A hangversenyeknek helyet adó múzeum London belvárosában található, könnyen megközelíthető helyen, hihetetlen gazdag képzőművészeti gyűjteménnyel. A közönségnek és a fellépő művészeknek is egyedülálló élményt ad, hogy a megszólaló zene Rubens, van Dyck, Rembrandt, Murillo és Velazquez festményei között hangzik fel.
    A négy hangversenyt magában foglaló ciklust az EWALD RÉZFÚVÓSKVINTETT (BAKÓ LEVENTE, TARKÓ TAMÁS — trombita, KOVALCSIK ANDRÁS — kürt, KELEMEN TAMÁS — tuba, KELEMEN LAJOS — harsona) nyitotta meg. Mivel matinéról van szó (a koncertek délelőtt 11-kor kezdődtek), csak csodálni lehetett az együttes állóképességét, egyrészt — mivel fúvósokról van szó, különösen nehéz délelőtt, minimális „befújással” csúcsformában játszani, másrészt — művészszoba nem lévén, egy rövid szünettől eltekintve az egész programot egyvégtében adták elő. A viszonylag kis terem kínálta intimitást csak fokozta, hogy a rézfúvósoknál szokásos „technikai problémákat” is a színpadon voltak kénytelenek lebonyolítani az együttes tagjai. Néhány eltévedt hangtól eltekintve azonban minden arra utalt, hogy az együttest nem zavarták a külső körülmények, s teljes egészében az előadásra tudtak koncentrálni. Nagyon igényes és gondosan felépített műsorral érkeztek a brit fővárosba. A műsor összeállítást némileg megnehezítette, hogy a szervezők külön kérésére átiratokat nem, csak eredetileg is fúvós-kvintettre írt darabokat játszhattak. Nyitányként Lutosławski Mini-Overture-je hangzott el. A harsány, már-már rikító színek mintegy figyelem-felhívóként szolgáltak, eszmei mondanivalója pedig a tisztelgés volt a nagy példakép, Philip Jones és együttese előtt, akiknek a szerző művét ajánlotta. A továbbiakban időrendi sorrendben követték egymást a darabok, melyek mindegyike jó alkalmat szolgáltatott az együttes sokoldalúságának megmutatására. Anthony Holborne Erzsébet-kori szvitje és Jean Francois Bellon Negyedik kvintettje — mely egyben angliai bemutató is volt — azt bizonyították a hallgatónak, hogy az együttes könnyedén képes váltani egyik tételtípusból a másikba, teljesen ellentétes karaktereket rövid egymásutánban szembeállítani. Különösen szépen sikerült az átmenet a Holborne-szvit  The Fruit of Love lírai hangvételéből az azt követő The Choice virtuóz, sodró karakterébe, vagy ahogy megtalálták a The Faire-round és a Galliarde táncos, ritmikus pulzálását. A Bellon-kvintett utolsó, Rondo tétele pedig akár trombita kettősversenynek is beillik, tele cadenzákkal, igényes trombitaszólókkal. Az együttes névadójának romantikus, két tételes (op. 5/1) műve után három 20. századi kompozíció csendült fel. A szerző, Joseph Horovitz jelenlétében hangzott el a Music Hall Suite, mely méltán a komponista legjátszottabb darabja. Rendkívül kifejezőek a tételcímek (Soubrette Song, Trick-Cyclists, Adagio Team, Soft-Shoe-Shuffle, „Les Girls”) — külön világ mindegyik tétel, leginkább a ’20-as évek Párizsának hangulatát juttatja eszünkbe. Mind az öt hangszer egyenrangú, s kitűnő alkalmat kínál a humor, a szatíra, a karikírozás megjelenítésére. A jazz elemeit is gazdagon alkalmazó kompozíció a szerző elmondása szerint „a paródia paródiája”. A közönséget gyakran nevetésre késztető muzsika után Lendvay Kamilló három epigramma-szerű, komoly tétele (a További nyolc arrogáns ötlet című sorozatból) volt az összekötő Dubrovay László Harmadik rézfúvós kvintettjéhez, mely a hangverseny záró száma volt. A mű alcíme Boszorkánygalopp. Meghökkentő zenei effektusaival jó választásnak bizonyult quasi ráadásdarabként a hangverseny végére tenni. A közönség figyelmét az utolsó percig sem engedték lankadni, sőt, mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa, melyik hangszer produkálta az elképesztő zenei hangzásokat. Bár már Könyves Kálmán óta tudjuk, hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, a mellettem ülő két kislány a biztonság kedvéért édesapjuk ölébe kéredzkedett, biztos, ami biztos, annyira élethűnek bizonyultak az együttes keltette hangzások…
    A hamisítatlan londoni időjárás — a napok óta reménytelenül szakadó eső — sem gátolta meg a közönséget, hogy meghallgassák KELEMEN BARNABÁS (hegedű) és BOGÁNYI GERGELY (zongora) sokat ígérő műsorát, sőt, még hatvan pótszékről is gondoskodniuk kellett a szervezőknek. Az igazat megvallva Bogányi Gergelynek ez a hangverseny ezúttal kamarazenészi minőségében volt debütálás, 2002-ben szólistaként már hallhatta őt a londoni közönség a Wigmore Hallban. Kelemen Barnabásnak viszont ez a koncert bemutatkozás volt a brit fővárosban. A program két kevéssé ismert Liszt művel kezdődött: Liszt Ferenc Koronázási miséjéből a Benedictus tétel hegedű-zongora átirata, és az eredetileg is erre a két hangszerre komponált Romance oubliée. A két Liszt darab jó indításnak bizonyult; a műsorfüzet nem felejtette el megemlíteni azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt, hogy a két művész lemezre vette Liszt összes hegedűre és zongorára írott művét és lemezük a Liszt Társaság nagydíját nyerte el. Érdekes volt meghallgatni e kevéssé ismert ritkaságokat, melyek segítségével a két muzsikus a romantikus kamarazene egy ismeretlen ösvényére vezette el hallgatóit. Bár rövid művekről van szó, felismerhetően magukban hordozzák a jól ismert liszti stílusjegyeket, a nagy Liszt művek reminiszcenciáit. Bogányi odafigyelő, intelligens kísérete biztos alapot nyújtott Kelemen számára, akinek hegedűhangja már-már emberi hangot imitált, különösen az éterien szép Benedictus tételben.
    Bartók Béla Szólószonátájának előadása Kelemen kiérlelt, átgondolt előadásában hangzott fel. A hegedűs birtokában van annak a tökéletes mesterségbeli és technikai kidolgozottságnak, amely ennek a műnek a megszólaltatásához szükséges. Mindez azonban csak eszköz, mely csupán a hangjegyek kifogástalan eljátszásához lenne elegendő. Számomra a legmeggyőzőbb a III., Melodia tétel előadása volt. Ismerve Kelemen eddigi sikeres pályafutását, rejtély, hogy egy ilyen fiatal ember hogy’ tudja a bartóki keserűség, a fájó egyedüllét hangját ennyire élethűen interpretálni négy húr és egy vonó segítségével.
    A hangverseny befejezéseképpen César Franck A-dúr szonátáját hallhattuk. Az Eugene Ysa˙e-nak nászajándékul komponált darabban Bogányi érzékenyen és kifinomult billentési kultúrával zongorázott, Kelemen pedig hangszere gyönyörű tónusával járult hozzá az előadás sikeréhez. A kitartó tapsot Sarasate Cigánymelódiáinak (op. 20) egyikével köszönte meg a két művész.
    A sorozat harmadik hangversenyén, november utolsó napján CSALOG GÁBOR (zongora) mutatkozott be, koherensen szerkesztett, nagyon igényes, nemcsak az előadó, hanem a hallgató számára is nehéz műsorral. Ligeti etűdök között szólalt meg J. S. Bach hat contrapunctusa. Ligeti György etűdjei vitathatatlanul remekművek, technikailag nehezek, szinte az előadhatatlanság határát súrolják. Csak keveseknek adják meg magukat, de Csalog ezen kevesek közé tartozik. Neki sem volt könnyű az etűdök megértéséhez vezető út. Lassan öt éve már, hogy először kézbe vette a kottát, s csak a közelmúltban érezte úgy, hogy elég érett előadásmódja ahhoz, hogy lemezre vegye e gyöngyszemeket. Szerencsésnek éreztem magam, hogy volt módom bepillantani a Csalog által használt kottába (a hangversenyen kottából játszott a művész), s mondhatom, külön élmény az előadó által különféle színesekkel tarkított kottakép — melyek a nehéz zenei szöveget segítik értelmezni.
    Csalog számtalan alkalommal játszotta már a Ligeti-etűdöket, de még mindig keresi, kutatja a legmegfelelőbb keretet. Játszotta már Liszt és Debussy művekkel társítva, s valóban, az utóbbival különösen szembetűnő a szellemi rokonság. Mindegyik etűd nagyon impresszionisztikus, ezernyi hangszín, hangkombináció váltakozik benne. A mostani alkalommal talán a legjobbat találta meg Csalog, mind az arányokat, mind a hangulatot illetően. Világos, hogy mind a két szerző nagyon közel áll a fiatal zongoraművészhez, akinek nagyon személyes, már-már szemérmes a játéka, mintha csak magának játszana.
    Nem volt nehéz felfedezni a szellemi rokonságot a koncertet indító Cordes ŕ vide (Üres húrok), no. 2 csupa kvintekkel indulása és az 1., 2.  és 3. contrapunctus között. A sajátos magyar címet viselő Galamb borong, no. 7 és a Der Zauberlehrling (Bűvészinas), no. 10 azonban az őket követő 4. és 5. contrapunctustól éppen nagyon is különböző hangzásvilága miatt emelkedett ki, s a hangverseny első felét a számomra legpasztellszínűbb Autumne a Varsovie (Varsói ősz), no. 6 kerekítette le.
    A hangverseny második felét indító En suspense (Késleltetve/Függőben), no. 11 valamiképpen ismét a 14. contrapunctus eszmei megfeleltetése, mely utóbbi befejezetlenségével, mintegy zenei torzóként válik ki környezetéből.
    A záró három Ligeti-etűd - Arc-en ciel (Szivárvány), no. 5, L’escalier du diable (Ördöglétra), no. 13 és a Columna infinita (Végtelen oszlop), no. 14 Csalog legjobb formáját mutatta. A blokk első darabja különösen emlékezetes marad, egyrészt — véletlenül — a zongora éppen egy olyan festmény előtt állt, mely szivárványt ábrázol, így a hangzó és a vizuális élményt egyszerre élvezhette a képpel szemben ülő hallgató, másrészt ilyen elhaló, érzékeny pianót még nem hallottam senkitől. Az egyre eltávolodó hangoknál már szinte csak a billentyűk leütésének zaja hallatszott, ki tudja, hányszoros pianissimo. A megérdemelt sikert François Couperin Pičces de clavecin sorozatából vett miniatűrjével köszönte meg Csalog Gábor. Lehet, hogy legközelebb Couperin művekkel társítva halljuk Ligeti etűdjeit?
    A sorozat utolsó eseménye a TRIO LIGNUM (KLENYÁN CSABA, ROZMÁN LAJOS — klarinét, LAKATOS GYÖRGY — fagott) fellépése volt. Nagyon hatásos volt Guillaume de Machaut Végem a kezdetem és a kezdetem a végem című rondójának előadása, az együttes tagjai a szólambelépéseket kiemelendő egyenként vonultak be, mozgással is társítva a zenei palindrómát. Két kisebb lélegzetű angol reneszánsz darab megszólaltatása után (William Byrd: Alleluia quae lucescit, John Bull: In Nomine, IV) ismét mozgással társult az előadás; a Kondor A. átiratában megszólaló J. S. Bach mű (Kis harmonikus labirintus) választ adott arra a rejtélyre, hogy a három muzsikusnak miért van szüksége nyolc kottatartóra. Nemcsak hallhattuk a labirintust, hanem az együttes tagjai be is jártak egy képzeletbelit: előadás közben egyik kottatartótól a másikig jártak, míg a mű végén sikerült találkozniuk.
    A magyar kortárs zenét Sáry László művei képviselték az együttes programjában: három darabot játszottak a szerző Kreatív zenei gyakorlatok sorozatából. Első hallásra egyszerűen előadhatónak tűnnek a művek, holott korántsem azok, nagy összeszokottságot, sok gyakorlást igényel megszólaltatásuk. Befejezésül egy átirat — Ludwig van Beethoven eredetileg két oboára és angol kürtre komponálta C-dúr triója (op. 87) hangzott el, mely igazán jól szólt az együttes kínálta hangszer-összeállításban is. Nem véletlen, hogy a virtuóz klarinét szólamok hallgatása közben Mozart erre a hangszerre írott műveire asszociálhatunk: igen erős még a Mozart-hatás e korai Beethoven műben, mely vitathatatlanul Rozmán Lajos jutalomjátéka volt. Josquin des Prčs Proporciós kánonja volt a ráadás, s egyben az utolsó mű, mely a sorozat keretében elhangzott.
    Az uniós csatlakozáshoz közeledvén örvendetesen megszaporodnak Európa-szerte a magyar kultúrát, előadóművészetet bemutató események. A zene nyelve nemzetközi, nyelvi nehézségek nem gátolják a kommunikációt, éppen ezért az egyik leghatásosabb eszköz a nemzetek közti párbeszédben. A Wallace Collection-beli hangversenyek nemcsak a magyar zene, kultúra és előadóművészet ünnepei voltak négy héten keresztül, hanem közvetve a magyar zeneoktatásé is, amely olyan nagyszerű művészeket tudott felnevelni, mint azok a fiatalok, akik e sorozat keretében a legnagyobb sikerrel képviselték Londonban Magyarországot.

(2003. november 16., 23., 30.,  december 7. London, Wallace Collection. Rendező: Springboard Concerts Trust, Magyar Kulturális Intézet)