„Kultúrával a Nyugat Kapujában” 

A megszokottól eltérő események mindig különleges hangulatot teremtenek. Így történt ez a 2001. március 23-25. között Szolnokon lezajlott találkozó – hivatalos nevén: Magyar Millennium „Kultúrával a Nyugat Kapujában” országos komolyzenei bemutató és gála – esetében is, ahol a hazai amatőrzenészek egyedülálló lehetőséget kaptak tudásuk nagy nyilvánosság előtti bemutatására.
  A fesztivál hosszú története önmagában is zenepedagógiai folyamat, hiszen a Millennium legnagyobb komolyzenei rendezvényén részt vevők másfél év munkája árán, kistérségi, megyei és területi válogatókon át jutottak az országos bemutatóra. Az eltelt idő alatt ily módon több koncerten is szerepelhettek s ez a tény néhányuknak már önmagában is addig soha nem tapasztalt nyilvánosságot jelentett – az ezzel járó izgalmakkal, feszültséggel, elismeréssel (vagy „kudarccal”), de mindenekelőtt rengeteg tanulással, tapasztalatszerzéssel együtt. A további munkára, önvizsgálatra ösztönző, szakmai értékeléssel egybekötött hangversenyeken mind a fellépő, mind közönsége a legkülönfélébb együttesekkel találkozhatott, örülhetett néhány tehetséges fiatal sikerének, reális képet kaphatott lakóhelye, megyéje kulturális helyzetéről. A koncertekre irányuló fokozott figyelem pedig nemcsak a zenei életet pezsdítette föl, hanem talán felkeltette a leendő támogatók (vállalkozók, helyi vezetők) érdeklődését is.
 Mivel az eseménysorozat egészét, éppen sokrétűsége és kiterjedtsége miatt, nem mindenki kísérhette figyelemmel, mindenekelőtt a röviden csak „Nyugat Kapuja”-ként emlegetett rendezvény struktúráját és főbb céljait szeretném az olvasókkal megismertetni.
 A Győrből kiindult kezdeményezés szándéka a Millennium olyan megünneplése volt, mely alkalmat teremt az amatőr művészek méltó bemutatkozására, produkcióik nagyközönség előtti előadására. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiemelten támogatott programba az ország minden megyéje és a főváros is bekapcsolódott.
 A Magyar Művelődési Intézet tavaly nyáron kapta meg az egyes (színjátszástól néptáncon át a könnyűzenéig terjedő) szakágak országos bemutatói megszervezésének és lebonyolításának megtisztelő feladatát. Intézményünk, a Minisztérium koncepciójával egyeztetve, igyekezett az időközben egyre inkább a hajdani Ki mit tud-ra hasonlító „mozgalom” fesztivál-jellegét előtérbe helyezni, szemben az óhatatlanul kibontakozó verseny-szerű megnyilvánulásokkal.
 Szűkítve a kört a komolyzenére, az első „pedagógiai” feladat akkor tárult a szervezők elé, amikor a megyei továbbjutottak adatainak összesítése megérkezett.
 Rendkívül tanulságos volt látni: mennyire fontos lett volna az alapvető tennivalók kezdetektől való kézbentartása, mindenekelőtt az egyes kategóriák kereteinek egyértelmű behatárolása. Ennek híján a könnyű- komoly- és népzenei határok teljesen összemosódtak, nem beszélve a konkrét besorolások sokféle megítéléséről (korosztályok, zenekari és kóruskategóriák, műfajok, csoportlétszám stb.). Ily módon mindenekelőtt a – jó értelemben vett – „rendteremtést” kellett elvégezni: világosan elhatárolható kategóriákat felállítani, átirányítani a más területhez tartozó előadókat, végül meghatározni a maximális létszám- és műsoridő-határokat, akár pótlólagos előválogatók árán is.
 Általános tanulságként tehát minden szereplő és szervező kolléga figyelmébe ajánlható, hogy a – szerencsére – rendkívül sokszínű zenei világban különös gondot fordítson az említett szempontokra; valamint az önmérsékletre, mennyiségi és minőségi téren egyaránt. Mivel az amatőrzenében a koncertszervező többnyire maga is fellépő művész (karnagy, esetleg énekes, vagy hangszeres előadó, zenekari tag) a fentiekből eredő konfliktusok sikeres, megnyugtató megoldása elemi érdek.
 Ugyancsak rengeteg pedagógiai tapasztalat szerezhető egy több napos hangszeres-vokális fesztivál lebonyolítása során. Ezek közül a legfontosabb, hogy – a szervezők egybehangzó állítása szerint – a többfunkciós rendezvények létjogosultsága ismét bebizonyosodott.
 Ezt a tényt számos fellépő is megerősítette: mindnyájan azon a véleményen voltak, hogy a sajátjuktól eltérő profilú zenei együttesek munkájának megismerése rengeteg új élménnyel járt számukra. Túl a hangversenyeken szerzett zenei tárgyú megfigyeléseken, a fesztivál egyedisége önmagában is hozzájárult ahhoz, hogy az esetenként túlságosan zárt körben mozgó amatőrzenészek szakterületük határain túlra is tekinthessenek.
 Egy zenei rendezvény hatását azonban leginkább az egyes koncertek sikerén lehet lemérni. Az eredményesség alapfeltétele természetesen itt is a „szolgáltatók” és a szereplők együttműködése, munkájuk összhangja. A szolnoki fesztivál esetében ez minden hangversenyen új kihívást jelentett; a kétnapos, nonstop programban ugyanis két-három óránként más és más műfajt képviselő csoportok próbáját és fellépését kellett megszervezni, teljesítményüket értékelni. (Ez utóbbira azért is szükség volt, mert a „Kultúrával a Nyugat Kapujában” rendezvénysorozat a tervek szerint tovább folytatódik: a 2001. augusztus 20-ához kapcsolódó központi ünnepségek keretén belül az összes szakág legjobbjai még egyszer felléphetnek. Ily módon a tíz komolyzenei kategória legkiválóbb teljesítményét nyújtó résztvevőiből remélhetőleg jónéhányat látunk viszont a Budai Várban.)
 A többszekciós zsűri egyébként a különböző hangversenyek után zártkörű, illetve (a nyitó- és záróünnepséget magába foglaló koncertek esetében) nyilvános eredményhirdetést tartott.
 A második nap végén Tillai Aurél professzor, a kórusok zsűrijének elnöke a plénum előtt is értékelte minden résztvevő együttes – tehát a gyermek- és kamarakórus, valamint a női- és vegyeskarok – munkáját. A professzor úr elismerését fejezte ki minden fellépő kórusnak, megerősítve, hogy a mutatott teljesítmények alapján valóban az ország legjobbjai látogattak el Szolnokra. Mint mondotta, a nagyszerű előadások tulajdonképpen előzetes gálává avatták a három kórushangversenyt, ezért – a szűkreszabott továbbjutási lehetőségek ellenére – az országos bemutató minden egyes szereplője jogosan lehet büszke tudására. A karnagy úr különösen örvendetesnek nevezte a gyermekkórusok és a nőikarok produkcióit. A vegyeskarok esetében viszont egyrészt a program- és repertoárválasztás nehézségeiről (illetve az időnkénti téves értelmezésekről) szólt, majd felhívta a figyelmet a férfiszólamok kórusokon belüli arányának aggasztó csökkenésére. mely eltolódás véleménye szerint hangszín- és hangzásbeli torzulásokhoz vezethet.
 Az országos bemutató zárónapja már „zsűri nélkül” zajlott le. A kategóriagyőztesek felszabadult, nagyszerű produkciói a Szigligeti Színházban március 25-én, vasárnap délelőtt tartott gálát emlékezetes zenei ünneppé avatták. A IX. Szolnoki Zenei Fesztivál – ezáltal pedig a Budapesti Tavaszi Fesztivál – programjába illeszkedő esemény zenepedagógiai hatása felmérhetetlen mind a színházat zsúfolásig megtöltő nézők, mind pedig a fellépők (a komolyzene legkülönbözőbb műfajainak reprezentánsai) felejthetetlen, megismételhetetlen élménnyel lettek gazdagabbak.
 Végül meg kell még említenünk egy több szempontból is rendkívül fontos eseményt. A gálán részt vevő két Baranya megyei kórus elvállalta, hogy a nagy fáradsággal járó szerepléssorozat után (sőt, közvetlenül újabb fellépések előtt!) Tisza-parti éneklésével jelképes tiszteletét fejezze ki az éppen tetőző árvíznél dolgozók előtt. Ez a gesztus, minden jelenlévő szerint, túlmutatott a hagyományos zenész-szerep keretein – s remélhetőleg példaértékűvé válhat sokak számára.
 Általános összegzésként megállapíthatjuk, hogy a „Kultúrával a Nyugat Kapujában” Nemzeti Fesztivál teljesítette mind kulturális-közéleti, mind pedagógiai céljait. A több mint másfél évig tartó, csaknem húszezer embert (jó ügy érdekében...) mozgósító eseménysorozat kivételes zenei élményt adott hallgatóinak, résztvevői számára pedig különleges szakmai mintát nyújtott. A területi, megyei és országos bemutatói bebizonyították a sokszínű, többfunkciós fesztiválok létjogosultságát, reflektorfénybe vonva a gyakran méltatlan körülmények közt dolgozó, kellőképpen meg nem becsült amatőrzenészeket.
 Remélhetőleg nem kell majd újabb ezer évet várni, hogy a zeneiskolások, kórus- és zenekari tagok újra együtt ünnepelhessenek, megosztva tudásukat azokkal, akikből később hivatásos muzsikusok, kórusénekesek, zenekari játékosok – vagy „mindössze” zenét szerető emberek válhatnak.