Régóta tervezzük egy “Műhely” című rovat megnyitását, amelyben olyan írásokat, tanulmányokat közlünk, amelyek a zenepedagógia egy bizonyos részterületére irányítják a reflektorfényt, s azt a részterületet a szerző a saját nézőpont-jából, a saját maga számára választott eszközrendszerrel körbejárja.
Tekintettel arra, hogy már néhány éve termettek olyan diplomamunkák a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ma már Egyetemen, amelyek szélesebb nyilvánosságra is igényt tarthattak, ezt az alkalmat ragadjuk meg, hogy ezek közül a munkák közül választjuk most azon legjobbakat, amelyek megelőző és jelenlegi Parlando számunk egyik-egyik írásához kapcsolódnak. 
Mindkét számban felmerült az elvi, elméleti jellegű felvetésekben az érték, ill.  az ének-zenetanítás hatékonyságának a kérdése. Nos, hát a zeneszociológia eszközrendszeréhez nyúlva kísérelte meg az elmúlt esztendőben és korábban egy-egy hallgató elkészíteni azt a helyzetképet, amely legalábbis elgondolkodtató a jelen és jövő ifjúságának pedagógiai, zenepedagógiai kezelését illetően. 
A dolgozatok első szárnypróbálgatások. Kiváltképp ami a felmérés, mint módszer alkalmazását és a nyert adatok felhasználását illeti. A dolgozatok, “zsengeségük” ellenére értékes gondolatokat, mi több, értékes tényeket jelenítenek meg. 
Az iskolai énektanárképző és karvezető tanszak két diplomázó hallgatójának dolgozata kerül bemutatásra. Elsőként Haui Lóránt munkájából közlünk részleteket. Bemutatás és bevezetésként a konzulens tanár bírálata álljon itt. 

Haui Lóránt a diplomamunkákat messze meghaladó munkát igénylő feladatot vállalt zenepedagógiai-szociológiai tárgyú írásában. Arra keresett választ, hogy gimnazistáink zenei választásaiból milyen ízlésre következtethetünk. 
Módszerként 40 rövid (30-60 másodperc tartamú) zenei részletből álló sorozat lejátszását alkalmazta egyetlen alkalommal, egyetlen ének-zene óra keretében, mely részleteket a tanulóknak osztályozniuk kellett aszerint, hogy az milyen tetszést váltott ki belőlük. A zeneműrészletek fele komoly zene, ill. népzene volt, a másik fele populáris. 
Vizsgálatának egy másik részében a tanulóknak 25 kérdésből álló kérdőívet kellett kitölteniük, amelyben az előforduló kérdések egyrészt a zenei háttérműveltségre, másrészt az elhangzott zenékre, végül az iskolai énektanítással kapcsolatban nyert tapasztalataikra vonatkoztak. 
A mintát egy bajai, két győri és egy budapesti gimnázium egy-egy 1. és 3. osztálya alkotta. Összesen 205 tanulótól nyert válasz alapján végezte el a tanulságok levonását. 
A konklúziók megfogalmazásában a szerző szerény és óvatos, mivel vizsgálata nem volt reprezentatív, s általánosító megállapításait csak tendenciajelleggel fogalmazza meg a fenti okok miatt. 
A szociológiai értéket képviselő dolgozat amellett, hogy rendkívül aprólékos részletekbe megy, mindvégig tényeket közöl, s nem sodortatja el magát semmilyen elfogult megállapításra. Különösen méltánylandó a 25 kérdés mindegyikének részletes elemzése, amelyben idézeteket is közöl, s a tartalmi konklúziók “adják magukat”.
Világosan kiderül a vizsgálatból az, hogy a vizsgált korcsoport a könnyűzenét preferálja, s az iskolai zenei neveléstől remélt hatások nem érvényesülnek a tanulók zenéhez való általános viszonyulásukban. Az is plasztikusan jelenik meg a dolgozat adataiból kirajzolódóan, hogy az ismeret, az “ismerés” korántsem társul kedveléssel (ld.: népzene rangsora a preferenciában.) 
A dolgozat eredményeinek tanulmányozása komoly megfontolásra késztethetné az énektanításban elkötelezett szakembereket a jelennel való reális szembenézést és a jövő teendőit illetően. 
A dolgozat értékelése: jeles (5)
Budapest, 2001. október 8.