Laudációk


A MAOE kuratóriuma 2004-ben az alkotói nagydíjat Eckhardt Mária
zenetörténésznek ítélte oda, a Péterfi István-plakettet Kerényi Mária
zenekritikusnak, a Weiner Leó zenepedagógiai díjat pedig Pallagi
Jánosnak, Dinnyés Istvánnak és Stark Tibornak. A következőkben a
2004. november 10-én, a Magyar Alkotóművészek Országos
Egyesületének székházában a díjátadások alkalmával elhangzott
laudációk szerkesztett változatát olvashatják.


A MAOE Zenei Tagozatának 2004. évi nagydíjasa:

Eckhardt Mária


    Eckhardt Mária élete és munkássága nem mentes a szembetűnő kontrasztoktól, melyek felmutatása példaértékű lehet mindannyiunk számára. Háború idején, súlyos nélkülözések közepette született, szelleme szabadságát, jelleme szilárdságát mégis megőrizte. Köszönhető ez a nagyszerű családi környezeten kívül kiváló tanárainak is. Sztojanovits Adrienne és Mohayné Katanics Mária hatására már a Szilágyi Erzsébet gimnáziumban elkötelezte magát a zenei pálya mellett. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán felkészültségét kettős alapokra helyezte: Vásárhelyi Zoltán és Párkai István vezetésével elvégezte a Középiskolai Énektanár- és Karvezetőképzőt,  a Zenetudományi Tanszakon pedig egyidejűleg vendéghallgatóként Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán, Szabolcsi Bence előadásait látogatta.
    Munkássága 1966-tól napjainkig három intézményhez kötődött: hét éven át az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának, majd épp kétszer annyi ideig a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Magyar Zenetörténeti Osztályának tudományos munkatársa volt, 1986 óta pedig az általa szervezett Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatója. E mellett több mint egy évtizeden át tanított, és tucatnyi zenemű kritikai közreadásával gazdagította az előadóművészek repertoárját. Nem adta fel az aktív zenélést sem: 1970-ben alakított kórusát, az OSZK énekkarát máig ő vezeti.
    Töretlenül fölfelé ívelő pályájának vezérfonala kezdettől fogva a Liszt-kutatás. Kimagasló tudományos eredményei, angol-, francia-, német- és természetesen magyar nyelvű publikációi, előadásai révén nagy nemzetközi tekintélyre tett szert – anélkül, hogy valaha is tudományos fokozat megszerzésére törekedett volna. Ez a kontraszt talán egyéniségének legvonzóbb jegye. Sosem a cím, a rang, mindig a feladat, a munka érdekelte. Hosszan sorolhatnám megjelent könyveit, tanulmányait, hazai és külföldi lexikonokba írt cikkeit, katalógusait: valamennyit körültekintő alaposság, az összefüggések feltárására is kiterjedő figyelem, a részletek gondos kidolgozása jellemzi. Az angolszász világban bizonyára egyetlen szóval minősítenék magatartását: „perfectionist”. Hisz neki a jó nem elég jó, sőt a jobbal se éri be. Törekvése mindig a legjobbat, a tökéleteset  célozza.
    Ugyanez a beállítottság jellemzi sokrétű szervező munkáját is: a magyar kultúra utazó követeként bejárta egész Európát és Észak-Amerikát, tudományos konferenciákat, átfogó koncepcióra valló tematikus kiállításokat rendezett számos országban. Széleskörű külföldi kapcsolatok kiépítésével erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar zenetudomány ismét bekerüljön a nemzetközi tudományos világ vérkeringésébe.
    Eckhardt Mária tagja a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Bizottságának, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság vezetőségének, a Magyar és a weimari Liszt Ferenc Társaság elnökségének; tiszteletbeli tagja az amerikai és az angol Liszt Társaságnak. Szakmai elismertségét jelzi az amerikai Liszt Társaság kitüntetése (1985), az Erkel Ferenc-díj (1987), az Ipolyi Arnold-díj (1999) és a Szabolcsi Bence-díj (2004).
    Munkásságának kettős koronája: egy megvalósult álom – a már nemcsak kutatóközpontként, hanem tudományos képzést, utánpótlás-nevelést is biztosító intézményként működő Liszt Ferenc Emlékmúzeum – és a hosszú évek óta nemzetközi összefogással folytatott kutatások eredményeképpen remélhetőleg rövidesen ugyancsak megvalósuló zenetörténeti jelentőségű kiadvány –  Liszt Ferenc Műveinek Tematikus Katalógusa.
    A MAOE nagydíja e rendkívüli kitartást igénylő munka befejezéséhez kíván biztatást adni.
Eősze László



Laudáció

Kerényi Mária Péterfi-plakettjének átadásakor


    Amikor Kerényi Máriát köszöntjük, az írott és elektronikus újságírás éthoszát ünnepeljük.
    Éthosz: e szóban a „szokás” és az „erkölcs” tartalma elegyedik. De az a mód, ahogyan Kerényi Mária közeledik sajtómunkája tárgyához, ma már nem szokásos. Az az erkölcs mára elhomályosult.
    Ma mindenki rohan. Kerényi Máriát sohasem láttam sietni. Neki mindig van ideje a riportalanyhoz vagy épp a kritika tárgyához való gondos odafordulásra. Ettől (is) megnyílnak előtte. S ettől (is) marad mindig mérlegelni képes, bíráló szavát el nem nyomva tapintatos ítész. Neki mindig van ideje kimondani a szavakat, a tágasan ívelő körmondatokat, amelyeknek minden porcikája harmonikusan illeszkedik az egészbe. Mindig felkészült, mindenről tud, de csöndesen, nem hivalkodva a megszerzett tudással, információval.
    Kerényi Mária szeret fölfedezni értékeket. Éveken keresztül volt házigazdája, méginkább pedig spiritus rectrixe a MÚOSz estjeinek, ahol egymásnak adták a mikrofont hírességek mellett a csendesen, de igazán jelentékeny fiatalok, a fővárostól távoli csendbe merített számottevő vidéki művészek. Kerényi Mária tudott róluk, és tudatni akarta létüket. Miként „az okos nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk” szándékával tudatta a világgal az egyes emberek gondjait a Mit üzen a rádió? műsorában. Ez volt az egyik véglet, a hétköznapi emberi, a másik pedig a szakirodalom: a Muzsika szerkesztésében való részvétel. Mindkettőben otthonosan mozgott.
    A napisajtóban publikált kritikák közérthetőek voltak, ahhoz az olvasóhoz szólók, s annak számára érthetők, aki ott volt a hangversenyen, meg aki nem lehetett ott, de érdekelte a művészi teljesítmény. Nem szólt azokhoz, akik pankrációként élvezik az álkritikát. Fordításai jelentős személyiségekhez visznek közel (Prokofjev, Nyesztyerenko). Amint saját írásai is mindig az adott személyiségekhez közelítik az olvasót. Nemcsak művészekhez, tudósokhoz is, mint például Életrajz helyett című, rádióbeszélgetéseket közlő kötetében. Kerényi Mária mindig is partnere volt a szellemi élet legjavának – mert közülük való.
    Cseppet sem „muzeális”, ám mindig veretes írása és tán az énekesi pályakezdésből fakadó csillogóan érthető beszéde, hanghordozása egy tőről fakad. Az utóbbi melegen fülembe cseng. Amikor valamilyen ügynek akar megnyerni, s megszólít: „Drága Máté”.
    Most ilyen tiszta csengéssel szeretném mondani: Drága Mária! Fogadja a Péterfi-plakettet az éthosz jelképeként. És egészségben, jókedvben legyen velünk abban a jövőben, amelyben megpróbálunk kitartani a Kerényi Máriának is fontos értékek mellett!
Hollós Máté


Laudáció

Pallagi János hegedűművész-tanárnak


    Mai összejövetelünkön a Weiner Leó pedagógiai díj kitüntetettjeként Pallagi János hegedűművészt, a Zeneakadémia nyugalmazott hegedű-professzorát köszöntjük. A jelen esetben annak a ritka alkalomnak vagyunk tanui, amikor a Weiner Leó nevét viselő kitüntetést egy egykori Weiner-tanítvány nyeri el, mint a weineri zenepedagógia közvetlen utóda. Pallagi János ugyanis zeneakadémiai éveiben, 1938-1942-ig Weiner Leónál tanult kamarazenét, és máig emlékében őrzi Weiner Leó tanításának maradandó értékeit. Több mint hat évtized távlatában még felidéződik benne Weiner Leó megtisztelő véleménye, amely az ifjú Pallagi hegedűtónusát a Waldbauer- kvartett egykori hegedűsének, Hannover Gyögynek hegedű-hangjához hasonlította. És nem felejtette el Weiner egykori javaslatát sem, amely szorgalmazta, hogy egy Mozart-koncertet nyilvános hangversenyen is megszólaltasson. De nyilvánvaló, hogy az éveken át tartó tanári-tanítványi együttműködés alapján a weineri zenepedagógia számos elvi-gyakorlati öröksége továbbélt Pallagi János hegedűjátékában és tanításában egyaránt.
    A magam munkája során, 20. századi zenetörténész kutatóként Pallagi János művészi és tanári pályájának számos fontos mozzanatával szembesültem, azonban engedjék meg, hogy a jelen alkalommal életrajzából és pályájából néhány tényt, eseményt visszaidézzek. Sokoldalú munkásságának eseménytörténetéből – díjunk értelmében – főként a pedagógiai tevékenységre helyezem a hangsúlyt.
    Pallagi János zeneakadémiai tanulmányainak 1938-1946-ig tartó, nyolc éves időszaka – amely során tanári, majd művészdiplomát nyert – a magyar hegedűiskola kimagasló mesterének, Zathureczky Edének irányítása alatt folyt. Nyilvánvaló, hogy az adott időszakra a világháborús események súlyos teherként nehezedtek (Pallagi katonai szolgálatba is kényszerült), és hogy a megpróbáltatások a tanulóévek körülményeit is meghatározóan befolyásolták. A pályakezdést és Pallagi munkásságának egészét a több feladatkörben való ambíciók és döntések jellemezték. Ez annyit jelentett, hogy a szólista felkéréseknek, a tanári tevékenységnek és a koncertmesteri megbízatásoknak egyidejű teljesítése Pallagi János egész munkásságán végigvonult.
    A pedagógiai pályához már tanári diplomáját követően elkötelezte magát: 1942-től a Székesfővárosnál tanított, 1946-ban a Zeneakadémián az emigrált Waldbauert helyettesítette, annak személyes kérését teljesítve. 1947-től az akkoriban megalapított Győri Konzervatóriumban vállalt tanári megbízatást, ahol mintegy másfél évtizedig, 1961-ig személyes pedagógiai koncepciója értelmében a zenei és emberi-etikai nevelés együttes szempontjait érvényesítette. Győri évei alatt is lehetősége nyílt a szóló-művészi és a koncertmesteri tevékenység egyidejű folytatására.
    1961-ben az Állami Hangversenyzenekar koncertmesteri kinevezése ismét a fővárosba szólította. Győrhöz hasonlóan itt is folytatta szólista és koncertmesteri ambícióit. A klasszikus hegedűverseny-repertoár számos alkotását adta elő szólistaként, és számos kamarazenei produkcióban is részt vett. Ekkoriban ismét szerepet vállalt az új magyar művek megszólaltatásában: több kortárs magyar szerző hegedűversenyének (Járdányi Pál, Patachich Iván, stb.) bemutatása is nevéhez fűződik. De az új helyzetben sem mondott le a pedagógiai pálya folytatásáról. 1961-65-ig a budapesti Bartók Béla Szakiskolában, 1973-77-ig a Zeneiskolai Tanárképzőben, és 1977-től 15 éven át a Zeneakadémián folytatta főtanszak-hegedűtanári munkáját.
     Mesterének, Weinernek példáját követve hetvenévesen, 1992-ben bekövetkezett nyugdíjazását követően sem vált meg a tanári pályától: 1992-1996-ig a Győri Tanárképzőben, 1996-2000-ig a Szent István Konzervatóriumban tanított tovább. 58 éves tanári pályája során több hegedűs nemzedéket nevelt. Tanári eredményei tanítványainak munkásságában élnek tovább: útmutatásait szólisták, kamaraművészek és tanárok folytatják külföldön és itthon egyaránt. A díjátadás alkalmából szeretettel gratulálunk.
Berlász Melinda



Dinnyés István igazgató úr köszöntése


1991 óta adjuk át a Weiner Leó Zenepedagógiai díjakat. Kiváló muzsikusokat méltattunk, akik a maguk iskolájában, a maguk városában a kortárs zenéért, a korszerű zenei gondolkodásért igen sokat tettek: Husek Rezső Szekszárdon, Tibold Iván Szombathelyen, Tóth Ferenc Komlón, Apagyi Mária Pécsett, Szesztay Zsolt Debrecenben, Weninger Richárd Szegeden vagy Varga György Abonyban. Nem véletlenül sorolok vidéki városokat, hiszen a díj egyik célja volt, hogy a fővárosból kevésbé látható kiváló teljesítményekre felhívjuk a figyelmet. A felsorolt zenepedagógusok munkája nyomán gazdagabb lett Magyarország térképe, új színnel gazdagodott egy-egy város kulturális élete és természetesen gazdagodtak e városok lakói is.
    A mai napon a Weiner Leó Zenepedagógiai díjjal Dinnyés Istvánt tüntetjük ki, aki az orosházi zeneiskola igazgatója volt, és évtizedeken keresztül meghatározó személyisége a város kulturális életének.
    Sok méltató jelző hangzott el a fent felsorolt kollegák teljesítményének értékelésekor, de egy fontos szó kimaradt: nem elég kitalálni egy új ötletet, tulajdonképpen most is és régebben is mindenekelőtt bátorság kellett ahhoz, hogy valaki belevágjon ötlete megvalósításába.
    Dinnyés Pista nagy ötlete, szép elgondolása volt, hogy a különféle városokban tartott zeneiskolai versenyek nyerteseit, a legtehetségesebb fiatal muzsikusokat nyári táborban kell összegyűjteni, ahol a kimagasló tehetségű gyerekek kimagasló tanárokkal találkozhatnak. Nem kell szégyenkeznünk azért, hogy a tábor neve Orosz-Szovjet Zenei Tábor volt. Dinnyés István pontosan tudta, hogy ezzel a címmel sikerül megszerezni a tábor létesítéséhez szükséges eszközöket, és azt is tudta, hogy érdemes meghívni szovjet zenepedagógusokat, érdemes Sosztakovicsot, Prokofjevet és más kiváló orosz-szovjet zeneszerzők műveit játszani. Sokan zarándokoltunk Orosházára, hogy személyesen győződjünk meg a tábor csodálatos hangulatáról, az ott folyó komoly munkáról. Hogy mi volt az eredménye ennek a munkának? Nem könnyű felmérni. Azt mindenesetre tudjuk, hogy az egyik gyereket Bogányi Gergelynek hívták, tanárát pedig Apagyi Máriának.
    Apagyi Mária egy leveléből idézek:
    „Számomra nagy élményt jelentett, hogy az orosházi zenei tábor munkájában részt vehettem. A táborban uralkodó egészséges munkaszellem meghatározó jellegű volt, és sodró lendületet adott a munkának.
    Nagyon jelentős dolognak tartom, hogy az országban először itt indult el a gyerekek számára egy improvizációs kurzus, melyen a tehetséges növendékek a zenei nyelv önálló használatát gyakorolhatták, egyre jobban fejlesztve ezáltal improvizációs készségüket.”
    Az idézet a zenei táborról szól, amelyről magam is szereztem élményeket, de utalhatnék a zeneiskola sok tucat növendékére is, akik ma muzsikuspályán hasznosítják tudásukat. Említhetném a zenei általános iskola kórusát, amely Európa 11 országában szerepelt, és sok egykori növendéknek jelent máig élő gyönyörű emléket.
    Köszönjük Dinnyés Pista sok évtizedes munkásságát, és jó egészséget kívánunk a továbbiakhoz!
Strém Kálmán


Stark Tibor trombitaművész-tanár köszöntése


    Tanít.
    Tanít, amióta ismerem. (Ennek cirka negyven éve).
    Tanított trombitajátékával sok-sok felvételen. Játszott és vezényelt az Operettszínházban.
    Tanított hangszereléseivel, amelyekben mindig volt valami egyéni, valami, amitől más volt, mint a megszokott.
    Tanított műveivel, amelyek nem akartak hasonlítani semmire, csak elzenélték, hogy Stark Tibor mit gondol a világról.
    Néha elmondta szavakban is a Zeneszerzők Egyesületében, vagy más fórumokon. Szókimondó őszinteségét nem mindig fogadták szívesen, pedig nem a tükörre kellett volna neheztelni.
    Azt hiszem, most már nem fog megváltozni. Az, hogy hetvenegy éves ugyanolyan hihetetlen, mint az energiája.
    Tanít, és növendékei szeretik.
    A nagyzenekari gyakorlatnak csak akkor veheti hasznát az ember, ha van nagyzenekar.
    Ahhoz, hogy lehessen nagyzenekar, olyan muzsikusok kellenek, akiknek van nagyzenekari gyakorlata. Hát nem jó? Ezt az ördögi kört törte meg a Szakszervezet, amikor – többek között – Stark Tibort kérte fel oktatásra. Ma már nem lehet arra hivatkozni, hogy nincsenek nagyzenekari játékra nevelt muzsikusok. Ez neki is köszönhető.
    Meg is köszöni, a MAOE idei kitüntetettjei között köszöntsük Stark Tibort!
Wolf Péter