„Megtanulták, hogy a zene is lehet örömforrás”

Magyarországon több olyan középiskola is van, ahol táncművészeti képzés folyik. A Budapest Táncművészeti Szakközépiskolában 2000-ben kísérleti jelleggel vezették be az ének-zene oktatást; mivel ez az iskola főként modern tánctechnikát tanít, a vezetőség a balettintézetben évek óta használt zeneismeret tananyaghoz képest új anyagot, más megközelítést kért.
 Az első órák tapasztalatai alapján a táncos növendékek zenei képzését az alapoknál kellett kezdeni; a különböző iskolákból érkezett növendékek zeneelméleti ismeretei nem érték el az általános iskola végzős osztályában megkívánt színvonalat. A képzés anyagát is szinte egyénekre lebontva kellett összeállítani; mivel az iskola előadóművészeket nevel, a zenei oktatásban is hangsúlyozottan az előadói kérdésekkel kellett foglalkoznom. Ezért azután három fő területet jelöltem ki a növendékek képzésére: 1. énekléstechnika, zenei előadás; 2. ritmikai feladatok; 3. a hiányzó elméleti ismeretek pótlása.
 Az éneklési technikát a vártnál könnyebben tudtam oktatni; ennek legfőbb okát abban látom, hogy a táncosok a szakmai óráikon megszokták, hogy a teljes testüket, teljes izomzatukat használják. A helyes légzést, jó tartást az első órától kezdve alkalmazzák, többnyire figyelmeztetni sem kell rá őket. A természetes énekhang keresgetésével már több időt kellett eltölteni; mivel ez leginkább egyénileg javítható, a társak előtti éneklések alkalmával igyekeztem a hibákat korrigálni. Számomra meglepő volt, hogy ezek a közönséghez szokott, a hétköznapi életben is jó kiállású gyerekek mennyire elbátortalanodnak, mikor énekelniük kellett. A gátlásaikat, félelmeiket igyekeztem feloldani; azt tapasztaltam, hogy a leghatásosabb segítség számukra a darabok hangulati elemzése, az éneklési helyzetek – eleinte mesterséges – létrehozása; később aztán maguktól is megkeresték azokat a lelkiállapotokat, amelyek az egyes énekek tartalmának megfelelnek. Egy év közös munka után már arra is képesek lettek, hogy ugyanannak a dalnak különböző versszakait más-más hangszínnel, más karakterrel énekeljék.
 A ritmikai feladatok elengedhetetlenül fontosak a szakmai munkájuk szempontjából: azok a modern zenék, amikre ők táncolnak, néha pusztán ritmusból és szövegből állnak. A ritmusneveket, ritmusképleteket nagyon gyorsan megtanulták; az első félév végére hallás után is képesek voltak lejegyezni egy periódus terjedelmű ritmust. Célszerűnek láttam, hogy egyre komolyabb feladatokat adjak nekik; a második félév folyamán Orff gyakorlataiból tanultak – kopogtak, dobbantottak, tapsoltak három szólamú partitúrákból; később a Carmina Burana ütemváltó részeit lejegyezték CD-ről; az év végi vizsgán pedig kettesével eltapsoltak egy 12, illetve 11 nyolcados képletekből építkező Cage-művet, a Clapping Music-ot. A ritmusgyakorlatoknál nagyon kellett figyelnem arra, hogy a gyakorlatban megvalósított példák fejben is megszülessenek a gyerekeknél; a táncosok ugyanis többnyire utánzás útján tanulnak, és a kétkezes gyakorlatoknál derült ki, hogy nem a kottát olvassák el, hanem a mozgásokat memorizálják. A példákat motorikusan, akár a képletek felismerése nélkül is meg tudják szólaltatni, ha már legalább egyszer hallották helyesen. Sokat segített a munkában a fegyelmük: ritkán vesztették el a tempót, és egymásnak is jelezték, ha valaki gyorsult, vagy lassult. Ahányszor zenehallgatási feladatot adtam, első kérdéseim egyike mindig a ritmikára, lüktetésre irányult — az év végén már szinte hibátlanul felismertek egészen bonyolult ritmusképleteket is.
 A legnehezebb feladatnak az elméleti képzés bizonyult: nemcsak azért, mert a csoport nagyon heterogén volt, hanem azért is, mert nem mindenki fogadta el, hogy a zeneelméleti tudásra is szükség lehet. A Budapesti Táncművészeti Szakközépiskola egy meglehetősen szabad szellemű iskola, ahol a növendékek is megfogalmazhatják, mit várnak el a képzéstől — még egy hónapja sem foglalkoztam velük, amikor elmondták, hogy elméletet nem szeretnének tanulni. A ritmikus gyakorlatoknál tapasztalt koncentráció miatt azt feltételeztem, hogy nem lustaságból, hanem az alsó fokon szerzett rossz tapasztalataik miatt mondják ezt. Hogy mégse maradjon alapok nélkül a zenei tudásuk, nagyon játékosan igyekeztem bevezetni ezeket az ismereteket. A szolmizációt a Muzsika hangjából vett, általuk szívesen énekelt részlettel tanítottam meg — később már ők akarták tudni, honnan jött a hangok neve, így az Ut queant laxis himnusszal is megismertettem őket. A relatív és abszolút magasságok megértetéséhez a hangvilla volt a segítségemre; a dúr és moll skálát a darabok hangulatának vetületén keresztül tanulták meg. A hangközök tudatosítására a növendékek által ismert dalokat választottam. Ők többnyire ilyenkor is érzelmi megközelítéssel éltek; ha kis szekund éneklését kértem, nem az segítette őket, hogy nagyon szűk lépést képzeljenek, hanem egy hangulati jellemző: a „félelmetes lépést” minden alkalommal eltalálták.
 A zenehallgatásnál észrevettem, hogy a partitúraolvasás nemcsak örömet okoz a növendékeknek, de nagyon könnyen fejleszthető is; a zenei gesztusokat a tánc gesztusaihoz kapcsolják, és a kottakép alapján nagyon jól tájékozódnak a hangzó anyagban. Az egyes korszakok zenéjének jellemzőit is ekkor – a zenehallgatás előtti-utáni beszélgetésekben – mondtam el nekik; úgy vettem észre, jobban rögzülnek ezek az információk, ha valamilyen zenéhez kapcsolódnak, mintha előzetesen ismertetem, vagy akár lediktálom őket.
 Egyéves munkám legfőbb eredményének azt tartom, hogy a balett- és moderntánc-órákon a növendékek elkezdték meghallani a periódusokat; sokkal biztonságosabban tájékozódnak a zenében, mint amikor még nem tanultak zenét a középiskolában. Többen, akik a számolást használták mankónak az előadási darabokban, saját bevallásuk szerint most „hallják” a mozdulatok helyét. A képzés másik haszna, hogy a bevonulások-meghajlások-kivonulások szerepe tisztázódott, a gesztusok jelentését megértették — ahogyan az énekben mindig elvártam, hogy álljanak meg, szedjék össze a gondolataikat, képzeljék el a darabot, a végén várják meg, míg lecseng az utolsó hang is, úgy a táncban is élnek azóta a figyelemfelkeltő és figyelemmegtartó gesztusokkal. Külön öröm számomra, hogy már maguktól, minden felszólítás nélkül is énekelnek; szeretnek énekelni, és megtanulták, hogy a zene is lehet örömforrás.