Mohayné Katanics Mária:

Kórusmódszertan

        Tanfolyamokon, továbbképzéseken sokat foglalkoztam karvezetés tanítással, de itt, az ELTE Tanárképzőjén ötödik éve dolgozom. Több, mint négy évtizede tanítok, vezetek kórust, figyelem a karvezetés tanítást — természetesen ez idő alatt sokminden fölmerül az emberben.
    Mi is a „kar-vezetés” valójában? Vezetem egy csapat ember értelmét, érzelmeit, hangját egy elképzelt megoldás felé, ami bennem van, bennem alakult ki a kórusműről. Megvannak az eszközeim, a jelző berendezésnek birtokában vagyok, nekem kell tudnom mindent, a műről, a kórus lehetőségeiről, nekem kell elképzelnem a megoldást, a hangzást, a hatást, nemcsak nagy vonalakban, hanem minden pillanatban. Meg kellene tanítanunk az átélést és átéletést, hogy a zene, ami az enyém, hogyan megy át a többiekben, hogyan fejeződik ki, és mi módon sugárzik át a hallgatóságba. Tulajdonképpen rögtönzés a karvezetés, és ezért nagyon nehéz tanítani, némi túlzással azt mondhatom: nem is lehet...
    Mi a lényeg? Hogy a megszólaló zene elé érezzem magam, s a megszólaló zenén túl is tudjam, hogy minek kell történnie. Ez, a pillanat előre hozása, egyben kitágítása adja a vezénylés, kórusvezetés folyamatát. Azt a zenét hallom, ami van, és azt a zenét kell már csinálnom, ami lesz: tehát előre gondolkozom, előre dolgozom. Nagyszerű zenekari karnagyokon látni, tévedhetetlenül, hogy mi fog megszólalni, miközben még az előző effektus szól.
    Karikatúra-szerűen mutatkozik meg a nagy egész és a pillanat sűrűsége a tv-adások zenekari koncertjein. Az élő hangversenyen – bárki légyen is az – a karmestert nézem, s rajta keresztül kapom a zene egészét. A tv-adásban látnom kell a részleteket, amelyeket a képernyő ad nekem, nézem a fagottost, amint előkészíti nedves ajkát, hiszen mindjárt ő következik, nézem a trombitást, és drukkolok neki, hogy meddig bírja még szusszal. Ez partitúra-képsor. Oktató célzattal lehetne ilyen csinálni, hogy tanuljam a hangszereket külön-külön is látni-hallani. De mint koncert-élvező egészet kell kapnom. Mint karnagy pedig bármennyire egyenként is beleépítem embereimet a zenébe, mégis egy nagy egészet alkotok. A kórus vagy zenekar és a közönség engem figyel, és rajtam keresztül kapják meg – divatos szóval – a zene „üzenetét”.
    Mikor válik a növendék, a mi növendékünk igazán karvezetővé? Talán túlzás, de merem azt mondani, akkor, mikor egyedül marad a kórusával. Merészséget, bátorságot, még tudást is ez ad meg, ez teremti meg az önállóságot. Amíg ugyanis én, a karvezető tanár nézem, figyelem, irányítom a növendéket, addig ő egy kicsit gúzsba van kötve. Bármely pillanatban beleszólhatok, vagy ő bármely pillanatban hozzám fordulhat kérdéssel, vagy jóváhagyásért. Az egyedülmaradottság adja az önállóságot, mikor becsukva az ajtó, és ott van nyolcvan ember és szembe kell velük nézni.
    Egy festőnövendéket hagy a mestere dolgozni: korrigál, tanácsol, talán belehúz, belejavít néhány vonással a készülő kompozícióba, talán ad némi utasítást, aztán elmegy... Nem tudom, mi ezt hogyan tudnánk ilyesmivé formálni a magunk mesterségében. Lehet, hogy eredményes a munkánk, de túl sok a beleszólás, besegítés, erős az irányítás. Növendékeink – félő – kissé panel-karvezetőkké válnak.
    Vessünk egy pillantást a vizsga- és diplomakoncertek darabjaira. Sokszor óriási darabokkal birkóznak növendékeink, és viszonylag kevés az, amilyenekkel a következő évtizedekben fognak dolgozni. Az egyik vélemény szerint: „egyszer az életben” hadd vezényeljen valami óriásit, a másik, iskolaközpontú vélemény viszont azt tartja, hogy tanítsa és vezényelje a gyermekkari irodalom remekeit művészi igénnyel és művészi szinten. Okosan, jó tervezéssel ki lehet egyenlíteni és össze lehet békíteni ezeket az ellentéteket — talán.
    Az a kórus, amelyet növendékeink vezényelnek: tanszaki kórus, tehát zenész-társaság. Akiket pedig a következő negyven évben tanítaniok kell: gyerek, fiatal, mutáló kamasz, ifjú vagy kisgyerek — mindenképpen amatőrök. Mit lehetne tenni? Hospitáljanak iskolai vagy amatőr kórusokban. Nem úgy, hogy lehet, hanem úgy, hogy kell! Talán nem is kellene bevonni őket a szólamtanításba, csak figyeljen, tanuljon, lássa a kínlódást, a humor szükségességét, lássa, mit tesz a tanár öt, tíz, húsz, harminc évvel a diploma után, lássa, hogy vonja be a szólamokat, hogyan tanít egyszerre ötven-hatvan gyereket, hogyan győzi a munkát a hetedik órában, délután, vagy a mínusz órában reggel  7-kor. Legyen hát kötelező beszámolási kötelezettséggel kórushospitálás.
    Lehetőségem adódott néhány éve, hogy magam-kitalálta tantárgyat taníthatok itt, a tanszakon. Az lett a címe: kórusmódszertan. Láttam, hogy a karvezetés órán egy sereg fontos dologra nem kerülhet sor. Kórusszervezés, időbeosztás, repertoár kérdése; hogy nevelem be a tízévest a tizennégyéveshez, vagy  tizennégyévest a tizennyolchoz; mit tegyek, ha kimarad két tenor, és bejön három basszus helyettük, mit kell tennem, hogy derű és vidámság is legyen a kóruspróbán, ne csak fegyelem, figyelem és munka. Mitől jönnel el a kórustagok legközelebb is, milyen tervet készítsek, hogy ne legyen fárasztó, ne menjen el a kedvük, de haladjanak előre? Szót kerítünk a siker- vagy kudarc-helyzetre, mit kell tennem próba előtt, szereplés közben és koncert után? Mire való a szólampróba, mennyit külön, mennyit együtt? Hogy találom meg a szólamok közötti összefüggést, mikor, mivel segítem a betanítást? Ilyesmivel foglalkozunk, és még egynéhány fontos dologgal.
    Hatékony a karvezetés-tanítás, ha a tanár egyben tényleges kórusvezetője is azoknak, akiket tanít. Ellenkező esetben beszél az ember, de élményt nehezen tud adni. Márpedig az a fontos, a varázslat, bűvölet, extázis – nevezd bárminek –, ami lényeges a mű létrehozásához. Ha én „csinálhatom” a zenét a növendékeimmel, akkor ők nemcsak figyelnek, tanulnak, esetleg utánoznak, hanem elpusztulnak, meghalnak, megdicsőülnek — vagyis egy katartikus élményben részesülnek. Visszatalálva a földi térre, mondhatják: „aha, értem; így kell ezt...”. Három dolog a fontos: a zene felfogása, a kórussal való bánásmód és a zene átadása.
    Szólnom kellene a karvezetés óra menetéről, a tanítás „hogyan”-járól. A kórus emberekből áll. A hangszer nem húr, síp, a hang nem billentés, pengetés, fújás eredménye. A kórus élő emberek lélegző, éneklő, szöveget formáló, érzelmeket kifejező tevékenysége. Nem tanítok hát zongorán kórusművek előadását, a növendék nem a zongorabillentyűnek vezényel. Soha, semmilyen körülmények közt sem. A zongora ugyanis nem vesz lélegzetet, nem tud hangzót formálni, tartott hangjaiban nem tud erősítést, erőt produkálni, nincs szeme, nem néz vissza. Üljön ott kilenc énekes, három-három egy szólamban, a tizedik üssön, ütemezzen, vezényeljen — mindenképpen vezesse őket. Amazok pedig nézzenek rá! A szemek találkozója adja az egymás értését, a teremtő akarat így válhat befogadássá és cselekvéssé. Ne egymás szemhéjának vezényeljünk! Hiába ágálunk, hiába bűvölünk — a vevőkészülék leszigetelt marad... (Hogy a zenekari muzsikus hogyan látja karnagyát, és mitől játszik ugyanaz az együttes egészen másként X-szel, mint Z-vel, nem tudom. Nem a mi dolgunk, hogy ezen eszmélkedjünk.)
    Az új művet természetesen elénekeljük, nem is egyféle szólamfelállásban, hiszen nem kórust alakítunk. Megbeszéljük a formát, karaktert, nehézségeket. Az újbóli énekléskor a gyerekek már maguktól ülnek át másik-másik szólamba. Aztán megteremtjük a mű karakterét, és utána kezdődik a „kézimunka”, az ütés, a technika. Nem velük szembenállva, hanem hátatfordítva, kicsit hátradőlve, karomat magasban tartva „játszom el” a problémás helyeket. Így ugyanis jobban követhető a jobbkéz-balkéz mozgása. A karvezető növendék nem „lát keresztbe”, így pedig a mozgást le tudja kopírozni — ha szükséges. Aztán annyi növendéket állítok eléjük – reális szólamelhelyezéssel –, ahány szólamú a darab, s mögéjük képzelünk egy egész szólamot. A bent ülő csoport vezényel, a kinti szólisták a képzelt kórus. Figyelek, javítok, korrigálok. (!) Aztán váltogatjuk a kintieket. Utána kijönnek egyenként és próbálkoznak egy-egy könnyebb, mutatósabb, élvezhetőbb, vagy problematikus hely megoldásával. És majd jóval ez után jöhet a „zongorafelmondás”. Addigra a leírt hangok kórushanggá váltak, hiszen elsődlegesen így hangzott el, már nem „árt” neki a temperált billentyűs hangzás.
    Jó, hogy itt most ennyien összejöttünk! Szervezzünk gyakrabban ilyen találkozókat, és ne csak előre kitervelt, kiosztott előadásokat hallgathassunk, hanem szóljon mindenki, a gondjairól, nehézségeiről, még az örömeiről is. Beszéljünk mindenről, adjunk tanácsot, „tippeket” egymásnak, kísérjük figyelemmel egymás munkáját, egymás hétköznapi életét is.
    Valami más:
    Magunknak és tanítványainknak is ajánlom a Bruno Walter-, Klemperer-, Toscanini-, Doráti-féle életrajzokat. Sokat lehet belőlük szívni, tanulni, és jólesik tudni, hogy a zseni is mennyit küszködött, míg a csúcsra ért. Gondolom, a karvezetés, kórusnevelés témában íródott Tillai-, Párkai-írásokat, vagy Vásárhelyi, Kardos Pál könyveit is haszonnal forgatjátok. Sajnos, már antikváriumban sem lehet hozzájutni Forrai Miklós: „A karvezető” című könyvéhez. Ha volna ügyes kiadó, generációk okulhatnának belőle ismét! Forrai 1936-ban írta meg a Bárdos Lajosnál végzett hároméves zeneakadémiai stúdiumainak jegyzeteként ezt a könyvet. Minden benne van, minden érvényes a mai napig...
    Befejezésül néhány szép gondolatot idézek a Vigiliából. Vásáry Tamás beszélget Czigány Györggyel és Lukács Lászlóval. Megszívlelhetjük valamennyien:
    „Amikor Mozarttól, Beethoventől vesszük a darabot, akkor azt a közös forrást kell szolgálnunk, amelyből minden inspiráció ered. A vallásos embr azt mondja, hogy Isten, a panteista azt mondja, hogy természet. A forrás az inspiráció, ami fölülről, egy magasabb dimenzióból érkezik hozzánk. Istenről és általában a magasabb dimenziókról nem tudunk pontos fogalmakat alkotni, mert szavaink mindig kevesebbek annál, amit vagy Akit meg akarnak határozni. Innen kapta Bach és Mozart, és innen kapja az előadó is az inspirációt. Tanulhatsz akármennyit komponálni, zongorázni, az igaz nagy zenét nem te csinálod. Mindenki ugyanannyit gyakorolhat, dolgozhat, de amikor azt mondom, hogy ez nagyobb művész, nagyobb komponista, nagyobb karmester, nagyobb előadó, mint a másik, az annyival nagyobb, amennyivel több inspirációt kapott. De ez tehetség, talentum, ajándékba kapjuk. Ha valami jól sikerült, akkor mindig az az érzésem, hogy ezt nem én csinálom. Én csak annyit tudok tenni, hogy kitisztogassam azt a csatornát, amelyen keresztül ez érkezik.”