ÉLJEN SZEKSZÁRD!

    „Éljen Szekszárd! Nagyon kedves Barátom! Az Ön háza nekem oázis lesz, és Ön, valamint a családja majd megízleltetik velem a legédesebb segítséget. Ne rögzítsünk semmit ott időzésem tartalmáról, csupán abban állapodjunk meg, hogy a lehető leghosszabb ideig maradok majd.”
    Ezeket az – Augusz Antalhoz írott – szavakat idézte Liszt Ferenctől a Zenetanárok Országos Zongoraversenyének megnyitóján Kocsis Imre Antal, az „Év Polgármestere” kitüntető cím birtokosa.
    Tizenkettedik alkalommal találkoztak a régi barátok Tolna megye vendégszerető fővárosában Szekszárdon, hogy adózzanak a város nagy barátja, Liszt Ferenc emléke előtt, aki Augusz Antal – egy Tolna megyei földbirtokos – barátsága révén négy alkalommal is hosszabb időt töltött itt.
     Augusz egy kellemes hangú, képzett énekművész volt. Egy időben alispáni pozíciót is betöltött. Liszt Ferenc 1846-ban, 1865-ben, 1870-ben és 1876-ban vendégeskedett egyik legjobb magyarországi barátjánál Szekszárdon. Több írásos bizonyítéka van annak, hogy Liszt az itt eltöltött hetek, hónapok hatására ismerte fel, hogy Magyarországhoz tartozik, műveivel a magyar nemzetet kell szolgálnia. Itt fogalmazta meg a nyolcadik magyar rapszódiát, amit Augusz Antalnak dedikált, akinek nagy szerepe volt az Esztergomi mise elfogadtatásában és bemutatásában is. Liszt harmadik látogatása alkalmával a szekszárdi lakosság fáklyás felvonulással köszöntötte a művész születésnapját, és a szónokok arra kérték, maradjon végleg Magyarországon. Augusz Antalnak jelentős szerepe volt abban is, hogy 1873-ban a Zeneakadémia megszervezésére Liszt Ferencet kérjék fel. Amikor a báró meghalt Liszt így írt: „Augusz elvesztése a legfájdalmasabban érint. Az esztergomi mise első előadása óta - több mint húsz éve - lélekben egyek voltunk. S ugyancsak ő volt, aki elhatározásomban, hogy magamat Budapestre kötelezzem, különösen megerősített.”
    A zongoraverseny – szokás szerint – magas színvonalú volt, és idén is elmaradt a versenyekre amúgy jellemző idegbénító hangulat. Kocsis Imre Antal őszinte, és rokonszenves bevezetője után egy pompás hangversenyt hallhatott a közönség a Művészetek Házában, ahol idén is szerető gondoskodás várta a versenyzőket. Baky Péter festőművész, a Művészetek Házának igazgatója – jó házigazda módjára – mindenkinek leste a kívánságát.
    Először Szekszárd ifjú tehetségei zongoráztak, köztük olyan zenetanuló gyerekek, akik néhány héttel ezelőtt a Nyíregyházi zeneiskolai zongoraversenyen szép eredményeket értek el.
    1989-ben a drezdai Jehmlich orgonagyár készített egy nagyon szép, orgonát, ami az egykori zsinagóga ékessége lett. A koncerten ez a hangszer is megszólalt. Lozsányi Soma, egy 13 éves kisfiú ült az orgonapadra és Johann Sebastian Bach d-moll prelúdiumát és fúgáját játszotta. Megható és különleges volt ez a pillanat. Egy hatalmas hófehér orgona előtt egy sötét öltönyös, „nemecseki termetű” törékeny kisfiút láttunk, akinek a lábai alig értek le a pedálokhoz, miközben Bach betöltötte a termet, áradtak a harmóniák, valósággal feltöltődtünk a csodálatos muzsikával. Néhány szempár bizony bepárásodott.
    A vastaps után ismét volt, aki a zsebkendője után nyúlt. Husek Rezső, Rudi bácsi lépett a pódiumra és Schubertet varázsolta közénk. Husek Rezső, a Cziffra-díjas zongoraművész, - a Szekszárdi Liszt Ferenc Zeneiskola egykori igazgatója - 32 évvel ezelőtt álmodta meg ezt a versenyt, amely az egyetlen olyan fórum, ahol korhatár nélkül megmérettethetik magukat a zenét tanító, és művészetüket gondosan ápoló zongoraművész-tanárok. Rudi bácsi 83 esztendős. Most is végigszurkolta a versenyt, egy pillanatot sem mulasztott volna el. A nyitóhangversenyen pedig megmutatta, milyen gyönyörű hangszínei vannak a zongorának.
    Apropos — zongora. Egy pianista számára ünnep, ha egy jó hangszeren muzsikálhat. Idén nagy meglepetés érte a résztvevőket, hiszen a Tapolcai Tutto Hangszer ügyvezetőjének, Rák Csabának jóvoltából egy Bösendorfer Imperial hangversenyzongora várta a művészeket. Egyenesen Bécsből érkezett ez a pompás hangszer, amelyen valóban különleges élmény volt zongorázni. Sajnos egyelőre utópia, hogy minden városunkban legalább egy ilyen nemes instrumentum legyen. A nyitókoncert végén az előző két zongoraverseny győztesét Kristoph Pávelt üdvözölhettük, aki Jean Francaix és Enrique Granados - nálunk sajnos eléggé ismeretlen zenéjét tolmácsolta.
    Talán kicsit hosszabbra sikerült ez a kis beszámoló a verseny nyitóeseményéről, de amilyen jól sikerült ez az est, olyan jól folytatódott a következő három nap.  A versenyen 21 produkciót hallottunk, és a színvonalra idén sem lehetett panaszunk. A döntőben nyolcan mutatták be programjukat.
    Harmadik díjat nyert Bartai Ariadne (Budapest, Solti György Zeneiskola), és Bauernfeind Éva (Budapest, Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium). Bartai Ariadne már 1976-ban a díjazottak között volt, és a tőle megszokott színvonalon muzsikált. Bauerfeind Éva először vett részt a versenyen, és meggyőző technikai tudásával győzte meg a közönséget és a zsűrit. A második helyezett Pécsről érkezett, és négy gyermek boldog édesanyja. Megyimóreczné, Schmidt Ildikó (Pécs, Liszt Ferenc Zeneiskola) a boldogság és az öröm érzését tudta átadni. Valósággal ragyogott a terem, amikor Beethoven, Liszt, Debussy és Dohnányi zongoradarabjait tolmácsolta.
    Idén az első díjat Kertész Rita nyerte (Budapest, Tóth Aladár Zeneiskola).
A kiemelkedő tehetségű zongoraművész az első fordulóban Liszt Ferenc Genfi harangok című zongoraművének előadásakor ki tudta használni a pompás Bösendorfer zongora minden hangszínét. Valósággal illata volt játékának. Claude Debussy A boldog sziget című zongoradarabja szintén ezer színben villant fel; éreztük, milyen boldog lehetett a zeneszerző, aki a mézeshetek alatt komponálta remekművét. A második fordulóban Kertész Rita nem kisebb feladatra vállalkozott, mint Robert Schumann Kreisleriana című monumentális alkotásának eljátszására. A zeneköltő ezt a fantázia-sorozatát imádott menyasszonyának írta 1838-ban. Azt írta egy levelében, hogy „…főszereplője Te magad vagy és egy gondolatod, neked akarom ajánlani – neked és senki másnak, majd mosolygsz, ha magadra ismersz benne…” Lidérces, fantasztikus fények, riasztó látomások, Johann Sebastian Bach szeretete és ismerete,  lírai és dinamikus mozzanatok keverednek ebben a rendkívül mély mondanivalójú és nehezen megközelíthető zongoradarabban, amellyel gyakran a legnagyobb művészek sem tudnak maradéktalanul megküzdeni.
    Kertész Rita magával ragadó poétikus játéka a világ bármelyik hangverseny-pódiumán megállta volna a helyét. Idén így a zsűri három tagjának, Lantos Istvánnak Baranyay Lászlónak és a sorok írójának, nem volt túl nehéz a helyzete. A felajánlott pénzdíjak mellett értékes képzőművészeti alkotásokat is átnyújthattunk.
    Baky Péter grafikája, Kemp Zsuzsa keramikus művész kisplasztikája és Szatmári Juhos László szobra mellett számos különdíj várta a művész-tanárokat. A legszebben megszólaltatott Liszt mű előadója Málnai József (Dorog, Erkel Ferenc Zeneiskola) lett. Pap József (Solymár, Hunyadi János Általános és Zeneiskola) a kortárs magyar szerző művének előadásáért kapott jutalmat, és a döntőbe került összes résztvevő (Dombiné Kemény Erzsébet – Szeged, Erdélyi Krisztina – Debrecen, Juhász Flórián – Hatvan, Rózsár Brigitta – Esztergom) elismerésben részesült.
    Az emberek egész évben rohannak, dolgoznak, senkinek semmire sincs ideje. Ez a három nap olyan volt Szekszárdon, mint megérkezni egy megkönnyebbülést hozó oázisba egy sivatagban. Csak a zene volt a fontos, a beszélgetés, a nevetés. Köszönet illeti ezért a támogatókat, Tolna Megye Önkormányzatát, Frankné dr. Kovács Szilvia elnök asszonyt, Szekszárd Megyei Jogú Város Önkormányzatát, Kocsis Imre Antal polgármester urat, a Thész László Zenei Alapítványt, a Művészetek Háza munkatársait, a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségét, Művészeti Szakszervezetek Szövetségét, Tolna Tours Kft-t, és mindenkit, aki valamit tett ezért a találkozóért. Meg kell említeni Pecze Istvánt, és Thész Lászlónét, a Szekszárdi Liszt Ferenc Művészeti Iskola igazgatóját, és helyettesét, valamint minden munkatársukat, akik szintén tiszta szívvel segítették a munkát.
    Valakiről külön is szólnom kell; a verseny állandó ceremóniamesteréről, az 1974-es verseny győzteséről, aki mindig mindenhol ott volt, aki minden percben mosolyt és derűt hozott versenyzőknek és zsűritagoknak egyaránt. Lányi Péter tanár úrnak ebben a néhány napban az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy egyszerre nyolc helyen tudott lenni. „Lányi papa” nagy fehér szakálla és vigyázó huncut szemei a legváratlanabb helyeken és pillanatokban bukkantak fel. „Érdekes, hogy Lányi mindig szembe jön” – állapítottuk meg, akármerre is jártunk.
    Három esztendővel ezelőtt úgy zártam a beszámolómat, hogy „…jöjjenek el 2004-ben a Művészetek Házába. Nyitott szívekre, és remek barátokra fognak találni.” A mondat érvényes 2007-re is.
    Igaza van Liszt Ferencnek. Éljen Szekszárd!