Napjainkban elfogadott tény, hogy a zene világa két területre szakadt. Komolyzene, könnyűzene – mondjuk, és tudjuk, hogy ezzel meglehetősen pontatlanul határoljuk el a két területet. Zavarban vagyunk tehát már a megfogalmazásnál is, hát még akkor, amikor véleményt kell mondanunk egyikről vagy másikról, vagy arról például, hogy helyénvaló-e a populáris zene mindent elöntő áradata, amellyel szemben a komolyzene bizony gyakran marad alul. Mit kezdjünk ezzel az áradattal? Hogyan keressünk benne értékeset? Találunk-e benne értékeset? Egyáltalán, mi számít értékesnek ebben a műfajban? Hogyan viszonyuljunk hozzá a mindennapjainkban magánemberként? És ami sokkal felelősségteljesebb kérdés: hogyan viszonyuljunk hozzá muzsikusként, iskolai énektanárként? Hogyan kezeljük a popzenét az iskolában, mit tegyünk, ha diákjaink szemlátomást nemigen akarnak tudomást venni azokról a műfajokról, amiket - akár a tanterv előírásai okán, akár személyes meggyőződésünktől vezérelve - szeretnénk megismertetni velük.
A címben szereplő kérdés tehát megannyi új kérdést vet fel, amelyek megválaszolása bizony nem könnyű feladat. Magam nem is gondolom, hogy bárki egyszemélyben kiokoskodhatná az egyedül üdvözítő megoldást – sokkal inkább hiszek a vélemények ütköztetésében, a közös gondolkodás eredményességében. Abban is hiszek, hogy a problémáról nekünk, képzett muzsikusoknak kell megfontoltan és helyes szemlélettel véleményt alkotnunk. A vélemény pedig csak akkor lehet megalapozott, ha reálisan felmérjük a tényleges helyzetet, az azt létrehozó motívumokat, és mindezek ismeretében jelöljük ki a követendő utat. Jelen dolgozatommal (amelyben egy kérdőíves felmérés adatait is felhasználom) igyekszem szerény mértékben hozzájárulni ahhoz, hogy árnyaltabb kép rajzolódjon ki a fennálló helyzetről.

A címben feltett kérdésekre keresve a választ két területen is kalandozhatnak a gondolataink. 

Egyrészt számba vehetnénk, hogy a popzene és a komolyzene milyen közös gyökerekkel bír, kereshetnénk a közös elemeket, vonásokat, akár formai, akár harmóniai értelemben, a dallamfordulatok jellegzetességeit, stb., bizonyságát keresve mindezzel annak, hogy – bár funkciójuk, bizonyos megközelítésben minőségük természetesen egészen más – a hangzó világ azonos elemeit felhasználó műfajokról van szó, joggal tekinthetjük tehát “szomszédváraknak” ezeket. 

Másrészt foglalkozhatunk azzal, hogy az iskolai énektanítás keretei között van-e mód a “békülésre”, vagyis: teret kaphat-e az énekórákon a popzene. 
E dolgozatban elsősorban a második kérdéskör fejtegetéseibe bocsátkozom.
 

A zene történetében a szórakoztató funkciót sokáig “feltűnés nélkül” tudhattuk e művészet egyik elfogadott tulajdonságának. Köztudott, hogy pl. a bécsi klasszikus kor szórakoztató muzsikája azonos hangzású (hangszerelésű), formájú, mint a legmagasabb művészi színvonalú alkotások, dallami, harmóniai fordulataik is egy tőről fakadnak. Valamikor a múlt században azonban bekövetkezett a szakadás, amikortól is önálló területként kezeljük a szórakoztató muzsikát. Ekkorra tehető az operett, a népies műdal feltűnése, népszerűvé válása. A hangrögzítés megjelenése, majd századunkban a tömegkommunikációs eszközök rohamos elterjedése révén egyre nagyobb tömegek juthattak zenei “konzervekhez”. A tömeg ízlése pedig nem elit ízlés. (“…a felnőtt lakosság mintegy négyötöde elutasítja a komolyzenei műfajokat.”1 ) Ráadásul a lemezeket gyártó és forgalmazó cégek, a rádióállomások elemi érdeke, hogy produktumaikat minél nagyobb számban vásárolják meg. Ők nyilván csak kielégítik a felmerülő igényeket, és nem feladatuk, hogy azokat minősítsék, esetleg korrigálják. Mindezek következtében ördögi kör keletkezett: a gyártók kiszolgálják a tömeget a haszon reményében, a tömeg viszont – más minták hiányában, a nagy mennyiségben kapottakat szinte egyedülinek elfogadva – egyre nagyobb mértékben igényli az újabb és újabb szórakoztató zenei kiadványokat.
(Megítélésem szerint az, hogy a szórakoztató zene és a művészi muzsika között századunkra alakult ki az áthidalhatatlannak tűnő szakadék, nagymértékben a tömegkommunikáció megjelenésének tudható be. Feltételezem, hogy ha a hangrögzítés technikai lehetősége korábban rendelkezésre áll, a tömegek igénye /igénytelensége/ ugyanígy élesen elválasztotta volna a zene két alapvető funkcióját /művészet és szórakoztatás/.)

Természetesen a tömegkommunikáció vitathatatlan előrelépést is jelentett a zenei művelődés területén, hiszen soha ennyien nem juthattak hozzá a legnagyobb alkotások (mind technikai, mind előadói értelemben) kitűnő minőségű felvételeihez, soha ennyien nem kerülhettek közelebbi ismeretségbe a komolyzenével. (Hiba lenne a pozitívumokat nem elismerni, de a jelenségek túlbecsülése sem helyes. Pernye András néhány évtizede még a rádió komolyzenei ismeretterjesztő tevékenysége, a komolyzenei programok hallgatása kapcsán hívta fel arra a figyelmet, hogy nagy valószínűséggel csak háttérrádiózásról van szó, ami pedig semmiképpen sem segíti a teljes élmény, és ezáltal a meghatározó kapcsolat és igény kialakulását.2)

Azokban az országokban – így hazánkban is – ahol a zenei műveltség eleve alacsonyabb szinten állt, a tömegkommunikáció negatív hatásai erősebben érvényesülhettek, hiszen megfelelően pallérozott ízlés hiányában a nagy tömegek nem képesek biztos értékválasztásra.
A fentiekhez hasonló véleményen van Malecz Attila is, aki a zenei ízlést vizsgáló könyvében így ír:
“Magyarországon a zene sohasem volt vezető művészeti ág. A zenei műveltségnek nem voltak igazi hagyományai: hiányoztak a zenei kultúra szélesebb társadalmi alapjai. Így a zenei ízlés különösen könnyen manipulálható eszköze lett a kereskedelmi érdekeknek, a zene – századunkra oly jellemző – kommercializálódásának.”3
Kodály Zoltán is több helyen megfogalmazza, hogy a hazai műveltség inkább irodalmi és tudományos, míg a zenei műveltségben feltűnő hiányosságok mutatkoznak. (Lásd a Visszatekintés I. kötetében közreadott írásokat.) 
Sajnos a helyzet mára lényegesen nem változott, annak ellenére sem, hogy több évtizeden keresztül szívesen hangoztattuk: Magyarország zenei nagyhatalom.

Az üzlet diktálta feltételek között tehát óriási méretekben hódított a szórakoztató zene. Ma már állandó hangkulisszaként van jelen életünk majd minden pillanatában, mégpedig úgy, hogy gyakorlatilag kéretlenül részesülünk belőle, válogatásra, kikapcsolására sokszor nincs is módunk. Termékei között professzionista alkotás, az idő próbáját is álló, zeneileg igényes darab éppúgy megtalálható, mint a leghitványabb tákolmány, vagy éppen az erőszakos, durva szövegű, szándékosan provokáló dalok. Hangzása, dinamizmusa, hangereje pedig a laikus számára is jól érzékelhetően eltér a klasszikus muzsikáétól.

Nézzük ezek után, mi a helyzet a mai iskolásokkal, jelenlegi tanítványainkkal? Hogyan viszonyulnak ők ehhez a műfajhoz? 

A fiatalok zenei érdeklődésének, illetve az iskolai énektanítással szembeni viszonyuk felmérése céljából kérdőívet állítottam össze, amelyet bajai iskolákban töltöttek ki a tanulók, összesen 278-an. (A kérdőív megtalálható a függelékben.)

Korábbi tapasztalataim, benyomásaim alapján már eddig is volt véleményem a fiatalok zenei beállítódásáról. Most, a kérdőív számszerűsíthető adatai alapján konkrétabbá, bizonyos területeken árnyaltabbá vált a kép, de a felmérés alapvetően nem változtatta meg, sőt, inkább megerősítette eddigi véleményemet.
A kérdőív kitöltetése és értékelése előtt nagy vonalakban a következőket gondoltam a ma iskolába járók zenei beállítódásáról:
- döntően a populáris műfajok iránt érdeklődnek
- a választásban erősen befolyásolja őket a tömegkommunikációs eszközök által manipulált divat és a társak elvárásai
- a zenének gyakorlatilag csak a szórakoztató funkcióját ismerik és igénylik
- minél idősebbek, annál kevésbé lehet hatni rájuk 
(Ugyanakkor számítanunk kell arra is, hogy idővel visszaesik a popzene iránti érdeklődés, és a későbbiekben többen a komolyzenét is szívesebben hallgatják.)
- elutasítják, vagy legalábbis nem jól tolerálják az iskolában tanulandó népzenét és komolyzenét.

A MINTA

Ismerkedjünk meg a válaszadó 278 tanulóval:
Általános iskolás    108 fő.
Ének-zenei általánosba jár   32 fő.
Gimnazista (hatosztályos is) 138 fő.

Életkoruk szerint:
13 éves 25 fő
14 éves 83 fő
15 éves  83 fő
16 éves  8 fő
17 éves 72 fő
18 éves  6 fő
 
ZENEISKOLÁSOK

Kíváncsi voltam arra, hogy hányan járnak zeneiskolába. (A válaszokból kiderült, hogy nem csak zeneiskolai keretek között tanulnak hangszert, ezért az itt következőknél valamivel többen tudnak hangszeren játszani.)
Zeneiskolába jár 67 fő, a teljes minta 24%-a. Iskolatípusonként vizsgálva természetesen az arány az ének-zeneisek között a legmagasabb (21 fő, 66%). Az általános iskolások közül 14-en járnak zeneiskolába (13%), míg a gimnazisták közül 32-en (23%).
Az ének-zenei általános iskola illetve a zeneiskola pozitív hatása több kérdés megválaszolásakor is nyilvánvalóvá vált, ezekre a konkrét esetek kapcsán még visszatérünk.
 

ZENEHALLGATÁS – HÍRADÁSTECHNIKAI ESZKÖZÖK

Milyen zenét hallgatnak tehát szívesen az általános iskola felsőbb évfolyamaiba, illetve a gimnáziumba járó gyerekek? És milyen híradástechnikai eszközökön hallgatják a zenét? Ezekre a kérdésekre adnak választ az alábbi adatok.
A mintában legnagyobb arányban kazettás magnetofonok találhatók, szám szerint 267 db (a kérdezettek 96%-ának van ilyen berendezése). 
A legkorszerűbb eszköz a CD-lejátszó, számuk 130 (47%). 
Szép számmal akadnak még azonban a hagyományos hanglemezek lejátszására alkalmas készülékek is: 175 db (63%). 
(Lásd: 1. ábra a függelékben.)

91 fő családjában mindhárom berendezés megtalálható. 
Nincs adat arról, hogy a legelterjedtebbnek mutatkozó kazettás magnetofonok milyen kvalitásúak, de feltételezhető, hogy sok közöttük a gyengébb minőségű, igényes zenehallgatásra alkalmatlan hordozható készülék. Ugyanígy valószínű, hogy a lemezjátszók között is kevés a Hi-Fi minőségű. 

HANGHORDOZÓK SZÁMA, KOMOLY ÉS POPZENEI FELVÉTELEK ARÁNYA

Természetesen a fenti arányok tükröződnek a hanghordozók számában is. A válaszadók birtokában mindösszesen kb. 4200 CD, 12000 kazetta és 6500 hanglemez van. 4

(Lásd: 2. ábra a függelékben.)

Ugyancsak becsült adatok állnak rendelkezésünkre annak bemutatásához, hogy a gyerekek milyen arányban birtokolnak popzenei illetve komolyzenei felvételeket.
A teljes mintában mintegy 3500 komolyzenei felvétellel találkozunk, míg a popzenei felvételek száma kb. 17000, azaz az összes felvételnek kb. az ötödrésze tartozik a komolyzenéhez. (Megkockáztatom azonban, hogy a valós arány ennél is kedvezőtlenebb lehet. Ennek nem csak a becslések pontatlansága lehet az oka, hanem a kérdező személye, a feltételezett elvárások miatti tudatos “torzítás” is.)
A becsült adatok alapján a komolyzenei felvételek aránya iskolatípusonként a következő:

Általános iskola  22%
Gimnázium    17%
Ének-zenei   43%
Zeneiskola   44%

(Lásd: 3. ábra a függelékben.)

Bárhogyan is van, nagy biztonsággal megállapítható, hogy a 13-18 éves korosztály nagy számban rendelkezik hangfelvételekkel, amely felvételek jelentős többsége popzene. Az ének-zenei általános iskolások és a zeneiskolások körében viszont feltűnő és örvendetes az átlagtól való pozitív irányú eltérés.
 

A ZENEHALLGATÁS ÁTLAGOS NAPI IDŐTARTAMA

Érdemes figyelmet fordítanunk arra is, hogy naponta mennyi időt töltenek tanulóink zenehallgatással.

 Nem hallgat zenét     3 fő 1%
 Egy óránál kevesebbet   28 fő 10%
 1-2 óra      83 fő 30%
 2-4 óra      61 fő 22%
 4-6 óra      48 fő 17%
 6 óránál több     23 fő 8%
 “sokat”      16 fő 6%
 “több órát”      3 fő 1%
 nem válaszolt     13 fő 5%

 (Lásd: 4. ábra a függelékben.)

Látható, hogy a többség naponta több órán át hallgat zenét. 
Magától értetődik azonban, hogy ilyen mennyiségű zenehallgatás minősége nem lehet magas szintű, magyarán pusztán a háttérben szól a zene, mintegy “hangkulisszaként” a tanuláshoz vagy egyéb tevékenységekhez. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem alakulnak ki azok a “zenehallgatási technikák”, amelyek elengedhetetlenek a komolyzene, vagy akár az igényesebb, összetettebb populáris műfajok befogadásához. 
Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy az ilyen mennyiségben hallgatott zene – amely, mint fentebb láttuk jellemzően popzene – mint minta mélyen beivódik a fiatalok tudatába, rendkívül nehéz tehát elfogadtatni velük az ettől (a megszokottól) eltérő hangzású zenéket.
 
 A SZÍVESEN HALLGATOTT ZENÉK BESOROLÁSA

 A zenehallgatási szokásokat, a szívesen hallgatott műfajt tehát már ismerjük. A kérdőív kitöltésekor arra is kértem a tanulókat, osztályozzák az iskolában megszokott érdemjegyekkel a lapon felsorolt műfajokat, vagyis kapjanak ötöst a leginkább kedveltek, egyest az elutasítottak, és jelezzék a köztes fokozatokat is. A tanulóknak is elmondtam, és itt is fontosnak tartom jelezni, hogy a megadott műfaji meghatározások rendkívül elnagyoltak, bizonyos szempontból talán szerencsésebb lett volna finomabb, árnyaltabb felosztással élni. Úgy vélem azonban, hogy témánk kifejtéséhez a választott meghatározások is megfelelőek voltak.

Az alábbi táblázatban összefoglalom az egyes műfajokra vonatkozó átlag osztályzatokat.

 általános
 ének-zenei
 Gimnázium
 zeneiskola
 teljes minta
 
 Pop
 4,8
 4,5
 4,7
 4,6
 4,7
 
 Komoly
 2,4
 3,6
 2,7
 3,3
 2,8
 

Az adatok alapján nem is kellene külön kiemelni: a popzene elsöprő fölényben van bármely más műfajjal szemben. Az iskolatípusonkénti vizsgálódás is csak árnyalatnyi eltéréseket mutat. A popzene kedvelése láthatóan az ének-zeneisek és a zeneiskolába járók körében is általános, átlagosztályzatuk alig marad a teljes minta összátlagától.
Látványosabb különbségeket fedezhetünk fel a komolyzene kedvelését jelző átlagoknál – jól megfigyelhető az ének-zenei általános iskolák és a zeneiskolák pozitív hatása e téren.
A jazz viszonylag kedvező helyezése valószínűleg némi műfaji fogalomzavarnak is köszönhető, de biztosra vehető, hogy a válaszadók között valóban vannak a műfajnak értő, elkötelezett hívei. (Malecz Attila becslése szerint “…hazánkban akár egymillióra is tehető a jazz kedvelőinek, a műfajjal valamilyen formában kapcsolatban állóknak, azzal szimpatizálóknak a tábora.”5) A komolyzenéhez hasonlóan a jazz is magasabb átlagokat ért el a zeneiskolások és az ének-zenei általánosba járók körében.
A népzene utolsó helyezése ismételt megerősítése annak a ténynek, hogy a népi kultúra gyakorlatilag kiveszett a mindennapokból. 
Malecz Attila Losonci Ágnes munkájára hivatkozva írja: “…a 30 éven aluliak számára már nem ifjúkori meghatározó élmény (ti. a népdal), csupán iskolai tananyag: a műfaj kedveltsége ma semmiképpen sem tekinthető általánosnak.”6
Elgondolkodtató a magyar nóta és az operett – ha nem is hangsúlyozott, de jól érzékelhető – jelenléte a palettán.

Külön elemzés tárgya lehetne, hogy a szülői minta, a gyerekkortól megnyilvánuló otthoni hatások milyen mértékben befolyásolják a tanulók választását. Itt csak a teljes mintából vett szülői átlagpontszámokat mutatom be, melyeknek forrása a válaszadó gyerekek becslése volt:

Popzene  3,7
Komolyzene  2,9
Jazz   2,8
Népzene  2,2
Operett  2,4
Magyar nóta  2,9

A magam részéről a szülők zenekedveléséről szóló becslést meglehetősen elnagyoltnak, ezáltal nem túl megbízhatónak tartom. Annyi azért így is feltételezhető, hogy a szülők is a popzenét kedvelik leginkább, vagyis az otthonról hozott minták is ebbe az irányba terelik a gyerekek zenei ízlését, érdeklődését. 

 
MIÉRT SZERETI?
 
A tények rögzítése után talán a legérdekesebb és témánk szempontjából az egyik legfontosabb teendőnk annak vizsgálata, hogy a kedveltnek jelzett műfajt miért választották a tanulók. 
 
58 fő említi a ritmust.
42 fő írja, hogy a választott zene megnyugtatja (ez gyakran a komolyzenére vonatkozik!).
40 fő számára fontos, hogy lehet rá táncolni.
24 fő fogalmaz úgy, hogy a popzene feldobja,
23 fő pedig úgy, hogy a popzene kikapcsolja.
20 fő nem tudja pontos okát adni választásának, csak annyit ír: mert tetszik.
22 fő emeli ki a szöveg fontosságát, mert az kifejezi az érzéseit, róla is szól, stb.
17 fő számára a popzene jó hangulatot eredményez.
15 fő a dallam miatt szereti,
13 fő számára fontos a popzene szórakoztató mivolta.
12 fő a gyors tempót szereti.
8 fő írja, hogy a hangulatától függ milyen zenét hallgat (rendszerint rossz kedv, szomorúság idején komolyzenét választanak).
8 fő szereti a pop hangzását, másik
8 fő konkrétan a basszust említi, ugyancsak
8 fő pedig úgy véli, hogy a popzenére jól lehet bulizni.
5 fő az előadók hangja, személyisége miatt kedveli a popzenét.
3 fő szerint az a jó a popzenében, hogy lehet rá tombolni.
2 fő a hangerő miatt választotta ezt a műfajt.
 

Próbáljuk meg összefoglalni a fenti véleményeket. A válaszok többsége alapján kimondhatjuk, hogy a popzene erősen hangsúlyozott ritmusa és szórakoztató funkciója (kikapcsolódás, tánc, jókedv) a legfontosabb a fiatalok számára. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a popzenei szövegek a fiatalok életérzéseit fogalmazzák meg, hozzájuk szólnak, méghozzá nem valami nehezen értelmezhető nyelven, hanem számukra könnyen feldolgozhatóan. 
A komolyzenében néhányan felfedezik, hogy megnyugtató hatású, néhányan pedig úgy fogalmaznak, hogy elgondolkodnak a komolyzene hallgatása közben. Intellektuális élményről azonban senki sem számol be a komolyzene kapcsán.
Egyik-másik válaszban maguk a gyerekek mondják ki azt is, hogy mennyire meghatározó a választásban az osztálytársak, a barátok közössége, vagy éppen az otthonról hozott minták.
Némileg megütköztem két tanuló válaszán, akik azt szeretik, hogy nem természetes hangszerek, hanem gép szólal meg. 

Az összesítésen túl azt hiszem érdemes néhány egyéni véleménnyel is megismerkednünk. (A válogatás szubjektív, de remélem rávilágít néhány fontos területre.)

“Jó a ritmusa, jó hangos, és mindenki ezt hallgatja.” (F/7, 14 éves általános iskolás.)

“Mert ebben nőttem fel…” (F/17, 15 éves általános iskolás.)

“Mert mindenki azt szereti.” F/30, 14 éves általános iskolás.)

“Szerintem minden ember legszívesebben azt a zenét hallgatja, amin felnőtt…” (G/33, gimnazista.)

“Szeretem a popzenét is és a komolyzenét is, de a komolyzene hallgatásához egy bizonyos hangulat kell, viszont a popzenét bármikor tudom élvezni.” (G/79, 18 éves gimnazista.)

“…Ma úgy érzem, csak ezekben a zenei ágakban van jó pénz, és ha leérettségiztem, szeretnék DJ lenni…” (G/112, 17 éves gimnazista.)

“Egyszerűen ezek tetszenek, a többi zene nem érdekel…” (G/115, 17 éves gimnazista.)

“Hangulatomtól függ, hogy mit hallgatok. Van, amikor nagyon szívesen hallgatok komolyzenét, amit sajnos csak akkor tehetek, ha egyedül vagyok.” (G/128, 17 éves gimnazista.)

“Mert egyfajta élvezet. És ha van kedvem, ha nincs, ezt hallgatom, mert hülyének néznek, hogy nem azt szeretem, ami a divat. Különben tetszik és kész.” (A/1, 14 éves általános iskolás.)

“…a jelenről, a modern korról szól. A felhőtlen élvezetet, a szabadságvágyat fejezi ki…” (A/6, 15 éves általános iskolás.)

“A popzenében kikapcsolódást nyújt a basszus és a térhangzás, ami a komolyzenékből 90%-ban hiányzik.” (A/12, 14 éves általános iskolás.)

“Mert van benne élet, nem úgy, mint a komolyzenében.” (A/16, 14 éves általános iskolás.)

“Tetszik a szövege és a ritmusa. Szól valamiről.” (A/33, 15 éves általános iskolás.)

 
KONCERT
 
A kérdőíven szerepelt kérdés a tanulók koncertlátogatási szokásait vizsgálandó. Természetesen Baján és környékén behatároltak e téren a lehetőségek, mégis használható adatokat vártam a válaszokból. Komolyzenei koncertnek tekintettem az Éneklő Ifjúság kórustalálkozón, vagy zeneiskolai növendékhangversenyen való hallgatói részvételt, az összkép tehát lényegesen kedvezőbb ezáltal. Íme az eredmény:

A teljes mintából 110 fő (39%) volt már popkoncerten, 106 fő (38%) pedig komolyzenei koncerten. Közülük 60 fő (21%) mindkét műfajbeli koncertet hallott már.
Az általános iskolások közül 26 fő (24%) volt popkoncerten, 22 fő (20%) komolyzenein.
71 gimnazista (51%) hallott popkoncertet, 52 (38%) komolyzeneit.
Az ének-zeneibe járók természetesen ismét más arányokat mutatnak: 32 fő (100%) vett már részt komolyzenei koncerten, 13 fő (40%) volt popkoncerten. 

 (Lásd: 5. ábra a függelékben.)

Ez utóbbi adat különösen érdekes számomra. Természetes, hogy az ének-zeneis tanulók kórustalálkozók résztvevőiként, a filharmóniai ifjúsági hangversenyek látogatóiként valamennyien jártak komolyzenei koncerten. Ugyanakkor feltűnő, hogy milyen magas a popkoncerten való részvételük aránya (40%). A magyarázat feltételezésem szerint kereshető az iskolatípus “okozta” fokozottabb zenei aktivitásban is, ám elgondolkodtató, hogy az emelt óraszámban történő ének-zene oktatás mellett is ilyen magas arányban igénylik a popzenét. (Emlékezzünk rá, hogy a popzene magas átlagosztályzatot kapott az ézisektől.)
Ugyancsak fontos jelzés, hogy míg az általános iskolásoknak csak 24%-a, addig a gimnazistáknak már 51%-a volt popkoncerten. Ez az adat is alátámasztja azt a feltételezést, hogy az életkorral fokozódik a popzene iránti igény. (Az adatokban természetesen az is tükröződik, hogy a középiskolás korosztály családon belüli önállósága már nagyobb.)
A koncert látogatási szokások felmérése kapcsán egy újabb adalék a zeneiskolák hatásáról: a zeneiskolába járók 67%-a, 45 fő járt komolyzenei koncerten, 31 fő (46%) pedig popkoncerten.
(Az ének-zenei iskoláknál kifejtettek érvényesek az itteni 46%-os arány értékelésekor is.)

 Csírájában tehát már ennél a korosztálynál is megfigyelhető az a tendencia, amelyet Malecz Attila is említ tanulmányában:
 “Úgy látszik, hogy ha az elit aktivitás alkotóelemei a komolyzene irányában megvannak, akkor meglétük a könnyűzene irányába is valószínű.” “Az elit komolyzenei aktivitással jellemezhetők tehát távolról sem utasítják el a könnyűzenét.”7
 
 

 
ÉNEKLÉS
 
Vizsgáljunk meg egy másik területet, amely nem passzív, hanem aktív kapcsolat a zenével, ez pedig az otthoni éneklés. 
Bevallom meglepett a válaszokból kirajzolódó kép, amely szerint a fiatalok jelentős százaléka szokott énekelni. 

195-en énekelnek otthon, a teljes minta 70%-a. Legtöbben a zeneiskolások közül (60 fő, 89%), és az ének-zeneiből (28 fő, 87%), de igen magas a gimnazisták aránya is (107 fő, 77%). Messze elmarad az átlagtól azonban a normál általános iskolába járók éneklési kedve (60 fő, 55%). Megítélésem szerint fontos teendőre hívja fel a figyelmet ez utóbbi adat.

(Lásd: 6. ábra a függelékben.)

Tanulságos sorba vennünk, hogy a gyerekek mit énekelnek szívesen.
a teljes minta 
százalékában
Sláger, popzene    129 fő 46,4%
 Változó, “bármi”      34 fő 12,2%
 Iskolában tanultak (népdal, műdal)  17 fő  6,1%
 Kórusmű       17 fő  6,1%
 Népdal       12 fő  4,3%
 Magyar nóta      10 fő  3,6%
 Komolyzene       5 fő  1,8%
 “Dallamos zenék”      3 fő  1,1%
 “Hangulattól függ”      2 fő  0,7%
 “Ritmusos”       1 fő  0,4%

Ami számunkra a fentiekből figyelemreméltó: a gyerekek legnagyobb hányada amikor otthon dalra fakad, akkor popzenét énekel. Az iskolában tanult anyag, illetve a kórusmű említése jellemzően az ének-zeneisek válaszaiban fordul elő. A népdalt mindössze 12 fő (4,3%) említi. Újabb adalék ez ahhoz a már fentebb is jelzett tényhez, hogy népdalkincsünk a mindennapi életből gyakorlatilag kiveszett. 
Felmerülhet a kérdés, hogy ez utóbbi adat nem az iskolai énekórák alacsony hatékonyságának köszönhető-e. Valószínűleg annak is, de véleményem szerint az ok elsősorban a megváltozott életkörülményekben keresendő.

 
HANGSZERJÁTÉK
 
A hangszeren tanulóktól választ vártam arra, hogy mit játszanak szívesen hangszerükön a szabadidejükben. Arra számítottam, hogy a hangszertanulás során nem jutnak olyan tudás birtokába, amelyet kreatív módon használhatnának fel a mindennapokban. Ezért feltételeztem, hogy elsősorban a kötelező darabokat, gyakorlatokat veszik csak elő. Sokuknál ez így is van, ezzel együtt megfigyelhető azonban, hogy sokan popzenét játszanak, vélhetően csak úgy, hogy maguktól keresgélik ki jól-rosszul a hangokat, s látják el esetleg némi kísérettel. (A zeneiskoláknak vállalniuk kellene azt, hogy a növendékeknek az őket érdeklő popzenei irányzatok darabjait is avatott módon tanítsák.) Azok a tanulók, akik valamilyen népi hangszeren tanulnak (furulya, citera), legszívesebben népdalokat szólaltatnak meg hangszerükön. Egy-két tanuló válaszolt úgy, hogy bár nem tanult hangszert, otthoni számítógépe segítségével szokott dalokat szerkeszteni.
 

A részletek:
 
Popzenét játszik   26 fő
 Komolyzene    21 fő
 Népzene     13 fő
 A kijelölt lecke   10 fő
 “Érzelmes, dallamos zene”  6 fő
 “Ritmusos zene”    5 fő
 “Mindent”      5 fő
 Jazz       3 fő

A komolyzenét jelölők jelentős része feltételezésem szerint mint kötelező leckét játssza ezeket a darabokat. A jazz műfaji megjelölést nem ellenőriztem, elképzelhető, hogy ők hárman valóban jazz-t játszanak, de az is lehet, hogy nem pontosan erre a műfajra gondoltak. A ritmusos zenét említők minden bizonnyal popzenét játszanak.
 

 DISZKÓ
 
Évek óta töretlenül népszerű a fiatalok körében a diszkó. Nem csak zenei, de súlyos társadalmi problémák (alkoholizmus, kábítószer, stb.) is felvetődnek ezzel kapcsolatban, ezek taglalása itt nem feladatunk. Elgondolkodtatóak azonban a diszkóval kapcsolatos válaszokból nyert adatok.

A teljes mintából 129 fő (46%) volt már diszkóban. Már az általános iskolás válaszadók 31%-a (34 fő) is megfordult ott. Az ének-zeneiseknél a legalacsonyabb az arány: 19% (6 fő) – ez az adat ismét az iskolatípus érdemeként értékelhető.
Törvényszerűen a legmagasabb arányban a gimnazisták látogatják a diszkókat: 89 fő, azaz 64%.
(A zeneiskolások közül 25 fő, azaz 37% kedveli ezt a szórakozási formát. Úgy tűnik tehát, hogy a zeneiskola e téren nem képes olyan kedvező hatást kifejteni, mint az ének-zenei általános iskola. Igaz, a mintánkban szereplő zeneiskolások között sok a gimnáziumba járó fiatal, akiket erősebben befolyásolnak a társak elvárásai.)

(Lásd: 7. ábra a függelékben.)

A diszkó zenei értelemben vett kárát abban látom, hogy az ott hallható zenék teljesen igénytelenek, fő funkciójuk a tánchoz szükséges ritmus biztosítása, illetve a monotóniájuk révén az extázis kiváltása. (Újfalussy József tanár úr találó meglátása szerint az ősi mágikus eszközök továbbéléséről van szó – füst, félhomály, villódzó fények, monoton, ritmikus zene…) Veszélyes az a tendencia, hogy a fiatalok ezt az “alkalmazott” zenét máskor is hallgatják.
 

ÉNEKÓRÁK

Milyen énekórát szeretnének maguk a diákok? A kérdőíven erre vonatkozó kérdést is találtak a tanulók. Válaszaik nagy vonalakban így összegezhetők:

Legyen az énekórákon a komolyzene mellett popzene, 
valamint más műfajok is – írja   103 fő.
Csak popzenével foglalkozna     55 fő.
A jelenlegi énekórákat változtatás nélkül elfogadja 
36 fő.
Több zenehallgatást igényel     33 fő.
Többet énekelne       28 fő.
Komolyzenével foglalkozna     10 fő.
Kevesebb elméletet szeretne     8 fő.
Teljes mértékben elutasítja az énekórákat  7 fő.
Nem foglalkozna zenetörténettel    5 fő.
 Elutasítja a népzenét illetve a zeneelméletet 1-1 fő.

Számomra a legszimpatikusabb annak a 103 tanulónak a véleménye, aki nem egyik vagy másik műfaj kizárását kezdeményezi, hanem a különböző irányzatok, stílusok egymás mellett élését, szélesebb körű bemutatásukat igényli. Azt hiszem, valóban ez a követendő út: megmutatni a teljes zenei palettát, megismertetni a tanulókkal a zene világát, lehetőség szerint kulcsot adva a kezükbe a választáshoz.
Természetesen a válaszokban tükröződik, hogy adott tanuló egy adott iskola adott énektanárának énekóráin szerezte tapasztalatait, és ez nagyban befolyásolta ítéletét, de az óhatatlanul jelenlévő szubjektivizmus mellett is figyelemreméltóak azok a vélemények, amelyek több éneklést, több zenehallgatást várnak az énekóráktól. Semmilyen módon nem fogadhatjuk el azonban azt, hogy heten is az énekórák szükségtelenségét vallják.

Ragadjunk ki egy-két konkrét idézetet is a válaszok közül:

“Talán az lenne egy ésszerű megoldás, hogy a legtöbb zenei stílusirányzatot megvizsgálni. Miért népszerű, vagy miért nem? Miért szeretik az emberek? Milyen a hatása? Miért más-más a hatása a különböző korosztályokra, stb.” (G/43, 17 éves gimnazista)

“Minden stílusból legyen ízelítő.” (G/51, 17 éves gimnazista)

“Jó lenne, ha beszélgetés-jellegű lenne az egész óra és mindenféle zenei irányzatot megfigyelnénk, kiértékelnénk, mert minden zenének van jó és rossz oldala is. Viták is lehetnének egy-egy művel kapcsolatban.” (G/53, 17 éves gimnazista)

“Több könnyűzenét, amikben lendület, élet van.” (G/57, 17 éves gimnazista)

“Akár ’kezdetleges’ hangszerekkel is megtanulhatnánk ’zenélni’.” (G/85, 15 éves gimnazista)

“…jó lenne, ha lehetne zenét csinálni mondjuk számítógéppel…” (G/96, 16 éves gimnazista)

“Olyan dalokat szeretnék énekelni, amik közelebb állnak a mai fiatalokhoz. Persze tanítsák meg a népdalokat, de nem kell túlzásba vinni. A könnyűzenei stílusban is vannak olyan klasszikus dalok, amiket meg lehetne tanítani.” (G/102, 15 éves gimnazista)

“…Hogyan készül egy zeneszám, zenei számítógépprogramokkal ismerkednék meg.” (G/112, 17 éves gimnazista)

“Éppen megfelelőek az énekórák. Semmit sem kell megváltoztatni rajtuk, csak magunkat és a hozzáállásunkat.” (G/114, 17 éves gimnazista)

“Véleményem szerint a fiatalsággal a saját korának zenéjét és annak eredetét is meg kellene ismertetni.” (G/133, 16 éves gimnazista)

“…Jó lenne tudni, hogyan csinálják a könnyűzenét.” (A/5, 14 éves általános iskolás)

“…Ne osztályozzák a kottázást!” (A/36, 14 éves általános iskolás)
 
 
 
 

Mielőtt számba vennénk a konkrét teendőket, próbáljuk meg röviden összefoglalni a kérdőíves felmérés legfontosabb tanulságait.
1. A tanulók elsősorban popzenét hallgatnak. A birtokukban lévő hangfelvételek többsége is popzene.
2. A zenének a szórakoztató funkcióját igénylik.
3. Zenehallgatásuk nem tudatos, intellektuális, hanem felületes, a felhangzó zene inkább csak háttér.
4. A popzenét leginkább ritmusáért, szórakoztató mivoltáért, szövegéért szeretik.
5. Szeretnek énekelni – többségük slágereket.
6. A hangszert tanulók jelentős hányada is popzenét játszik hangszerén.
7. Az énekórákon szívesen foglalkoznának popzenével is.

Az eddigiek alapján tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy a tanulók zenéje a popzene. 
Mit kezdjünk ezzel a ténnyel a mindennapi munkában? Hogyan alakítsuk át az iskolai énekórákat? Mit kell tennünk?
Hogy tenni kell valamit, az bizonyos, és tulajdonképpen nem is újkeletű ez a felvetés. Egy-két vélemény évekkel ezelőttről: 

“Sokszor figyelhettük meg, hogy azok a gyerekek, akik az általános iskolában még szeretik és éneklik a népdalt, érdeklődnek a ’komolyzene’ iránt, a serdülő korba lépve szinte máról holnapra elfordulnak az addig kedvelt zenei formáktól, és a sláger, vagy újabban a beat kizárólagos rajongóivá válnak. S ez sok szempontból érthető is, hiszen a sláger és a beat olyanfajta szórakozást, társasági, táncolási, udvarlási lehetőséget nyújt, ami jobban kielégíti a serdülőkor érzelmi szükségleteit, mint más műfajok. Ha viszont így van, akkor felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon az iskolai ének- és zeneoktatás programja kellőképpen tekintetbe veszi-e ezeket a serdülőkorban várható fejleményeket, s úgy készíti-e fel tanulóit, hogy zenei ízlésük meg tudjon birkózni az új hatásokkal?” 

“Korunk olyan dallam-, ritmus és harmóniavilággal bombázza a társadalmat, amelyről zenetanításunkban is tudomást kell vennünk! Az a mágikus vonzódás, mely fiatalságunkat a beatzene felé viszi, bizonyítja, hogy olyan valamit kap ott meg, amit mi nem tudunk megadni!”

“Nem kérdés az, bevigyük-e az iskolába vagy beengedjük-e az iskolába ezeket a nem eléggé szalonképesnek tűnő irányzatokat, mert azok bent vannak az iskolában…”(Gönczy László)

“Megfontolás tárgyát kellene, hogy képezze, hogyan kezeljük a gyerekek könnyű műfajok iránti vonzalmát. Emellett a szociológiai és pedagógiai realitás, mi több, kihívás mellett nem lehet behúnyt szemmel és válasz nélkül elmenni.” (Laczó Zoltán)

Optimális esetben az énektanítás folyamata úgy kezdődik, hogy a kisgyermek az óvodai énekes foglalkozásokon játékos formában megtanult jó néhány dalt, képes azokat tisztán elénekelni. Az iskolába kerülve első osztálytól kezdve jól képzett énektanár irányításával folyik a munka, további dalokat tanul, apránként ismerkedik a zene elemeivel, a kottaolvasás és írás rejtelmeivel. Mindezek mellett sok zenét hall az iskolában, megfigyeli a hangszerek hangját, segítséget kap a zene világában való tájékozódáshoz, sok zenei élményt szerez. Felső tagozatban újabb és újabb stílusokat ismer meg, középiskolában zenetörténeti adalékokat is megtanul, és bár valószínűleg közben erősen hatnak rá a populáris műfajok, mégis sajátjának fogja érezni a népzene, a komolyzene és más zenék hangzását is. Más szóval: ha a kezdetektől igényesen, jó szemlélettel, jól felkészült tanár irányításával folyik a munka az énekórákon, akkor az iskola igenis képes az ízlésformálásra, amint ezt sok ének-zenei és normál általános iskola bizonyítja kórusainak, tanulóinak eredményeivel. (Hivatkozom itt Kodály Zoltán ezzel kapcsolatos gondolataira, melyek a Visszatekintés I. kötetében megjelent írásokban olvashatók.)
Ezekben az iskolákban nem olyan égető az a kérdés, hogy a popzenének milyen módon kell (kell-e egyáltalán) teret adni az énekórákon. Vélhetően elegendő a felső tagozatban vagy a gimnáziumi órákon áttekinteni a populáris műfajokat, ennek az irányzatnak a történetét, fontosabb előadóit.

A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy általában – sajnos – messze vagyunk ettől az optimális állapottól. A gyerekek az óvodában felületes, igénytelen énekes foglalkozásokon vesznek részt, ahol nem fejlesztik megfelelően a képességeiket. Az iskola alsó tagozatán tanítók zeneileg nem felkészültek, ennek következtében nem is tudnak zenei élményt nyújtani tanítványaiknak, nem tudják formálni zenei ízlésüket. (Újabb, sokat hangoztatott feladat, a tanítóképzésben kiemelten kezelni az ének tanításra való felkészítést.) Ebben a helyzetben a gyerekek számára marad az otthonról hozott – általában nem túl igényes – minta, majd a tömegkommunikációs eszközök által közvetített, és a társak által támogatott popzene. A felső tagozatban már nehéz behozni az alsóban elmulasztottakat, a gimnáziumban pedig gyakorlatilag lehetetlen a pótlás, hiszen nem pusztán valamilyen “tananyag” megtanulásáról, hanem ízlésformálásról van szó. (Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az ének tantárgy presztízse messze elmarad a felvételi tárgyakétól, a tanulók jelentős hányada - sok kollégával egyetemben - szinte megkérdőjelezi a szükségességét.)
Az ilyen “pályafutású” gyerekek esetében tartom különösen fontosnak, hogy a tanár vigye be az énekórára a popzenét, tudja, hogy miért szeretik a gyerekek ezt a műfajt, ismerje a műfaj értékeit, legyen bizonyos szinten otthon annak történetében, legfontosabb irányzataiban. Úgy vélem, az ő esetükben gyakorlatilag kiindulási pontnak kell tekinteni a popzenét, hiszen kizárólag ezt ismerik, ezt fogadják el. Ha ebből kiindulva tudunk analógiákat találni a zene más műfajaival, akkor talán több esélyünk lehet arra, hogy megkedveltessünk velük más irányzatokat is. Ha elfogadjuk a kérdőív kérdéseire adott válaszok nyomán, hogy a gyerekek a dinamizmust, a ritmust, a hangzást kedvelik a popzenében, akkor szükségszerűnek látszik ezen igények alapján választanunk komolyzenei szemelvényeket. Hallgattassunk velük olyan XX. századi zenéket, amelyekben a ritmus dominál (Orff: Carmina burana, Bernstein: Divertimento, stb.), vagy olyanokat, amelyeket nagy előadói apparátus szólaltat meg (romantikus művek részletei, stb.). 

Számomra egyértelmű, hogy a popzenének helyet kell adnunk az énekórákon. Nem jelenti ez természetesen azt, hogy le kellene mondani a komolyzene, a népzene, esetleg más zenei műfajok tanításáról, megismertetéséről. Nem jelentheti azt sem, hogy kizárólag a tanulók igényeit kellene alapul vennünk a tanítás anyagának kiválasztásakor. Ez – mint bármilyen más aránytévesztés - teljesen nyilvánvalóan súlyos hiba lenne. Azon viszont feltétlenül el kell gondolkodni, hogy milyen módon, milyen utakon vezessük el a tanulókat az általuk kedvelt popzenétől a többi műfajhoz. Malecz Attila már többször idézett könyvében úgy véli, hogy egyebek mellett a popzene egyes irányzatai is betölthetnek közvetítő funkciót, akár a komolyzene irányába is. Így ír erről:

“A XX.században nemcsak a komolyzene került válságba. A könnyűzene szinte a válságok sorozatát éli át. Ahogyan a jazz felváltotta az érzelgős slágereket, ahogyan képes volt megújulni a II.világháború után, ahogy a popzene kettészakadt, létrehozva a már nemcsak szórakoztatni, hanem felkavarni és egy nemzedék életérzéseit kifejezni akaró progresszív rockzenét – mindezek talán a könnyűzene kibontakozásának jelei. Yehudi Menuhin könyvében a jazz távlataira utal: ’a megújulás végtelen, sokféle lehetőségére, amelyre a zene mindig is képes volt’. Pernye András a jazzt a barokk muzsikával vetette össze, kimutatva, hogy az – ösztönszerűen – ’abba az európai zenei múltba megy vissza, ahol utoljára jött létre és uralkodott egységes zenei világnyelv’.
Ma még nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, mindenesetre jelenleg, a kortársak számára a komolyzene és az eredeti népzene mellett a jazz és a rockzene képviselheti a zenének azt a progresszív vonulatát, melyet mi is értékként fogadhatunk el.”

“Igényesség és igénytelenség, művészi érték és kommersz szórakoztatás között a híd szerepét tölthetik be a népdal és a jazz. Köztes műfajok, így érthetően ki vannak téve az értékes-értéktelen keveredésének, félreértelmezéseknek, az értékkonfrontáció közepette elkerülhetetlen elsekélyesedési tendenciáknak is.”

“A zene kettéosztása komoly és könnyűzenére indokolatlan. A zeneileg igénytelenek magyar nótája, operettje, tánczenéje és az igényesek komolyzenéje között fontos szerepük van a köztes műfajoknak. … A zene nélkül élő, közömbös vagy intoleráns tömegek ’felrázása’, elindítása a zene felé az eredeti népzene, az igényes könnyűzene és a jazz megismertetése, megszerettetése révén képzelhető el.”

 Szabolcsi Bence már 1964-ben hasonló állásponton volt a könnyűzene közvetítő szerepéről: “…a probléma központja … egyetlen kérdés: van-e rá lehetőség és remény, hogy a mindennapi könnyű szórakozás – észrevétlenül vagy észrevehetően – valami jó ügy kalauzává váljék … Ha erre van remény, vagyis ha a könnyű múzsa … nem árulója és megcsúfolója, hanem leleményes szövetségese lesz a komolyabb emberi magatartásnak: nincsen veszve semmi sem, sőt ellenkezőleg. És még egy érv, még egy részletmozzanat: a jazz és a nemesebb szórakoztató zene, akár elismerjük, akár nem, máris kialakította a zenei szórakozás bizonyos világnyelvét, egy ’köznyelvet’, amely talán előhírnöke, talán útegyengetője lehet a zene valamilyen eljövendő általános világnyelvének…”

Az elodázhatatlannak tűnő változtatásokhoz először természetesen a tanároknak kell megváltozniuk. A tanárnak minden eddigi rutinját félretéve, ismereteit megújítva, kibővítve kell újragondolnia egész tevékenységét. 
Elérkezünk a megkerülhetetlen problémához, ahhoz, amelyet Kodály is oly gyakran alapfeltételnek mond: hogy tudniillik a tanár személye a döntő. Az ő felkészültsége, szemlélete, egyénisége, kultúráltsága, műveltsége, tudása, kapcsolatteremtő képessége, következetessége, elhivatottsága hozhat eredményt. Jó tanár a popzene “megkerülésével” is képes lehet a komolyzene megszerettetésére, a rossz pedig hiába hívja segítségül a populáris műfajokat. (Ráadásul óriási a veszélye annak, hogy rossz kezekben a pop énekórai alkalmazása valóban további károkat okoz.) 
A változtatás nem csak a tananyagban szükséges, hanem abban is, hogy milyen módon foglalkozunk tanulóinkkal. Hiszen ők már nem taníthatók a régi módszerekkel. Ingerküszöbük jóval magasabb a megszokottnál. (Lásd erről részletesebben Bernd Riede tanulmányát.) Ők videóklipekhez, hangsúlyozott ritmusokhoz, nagy hangerőhöz szoktak. Állítsuk szembe ezzel a tantermi zenehallgatást! Még ha az auditív ingerekhez a videó segítségével a képet is társítjuk egy koncert közvetítés vagy egy operarészlet bejátszásával, akkor sem biztos, hogy le tudjuk kötni a figyelmüket.
Fokozatosan kell ránevelni a tanulókat a figyelmes zenehallgatásra is. Miután ők általában felületesen hallgatnak zenét, kezdetben csak rövidebb részleteket figyeltethetünk meg velük. Számítanunk kell arra is, hogy a popzene hangereje, erőszakolt ritmusossága miatt a komolyzenében jelen lévő finom különbségeket kezdetben nem fogják érzékelni. Külön figyelemmel kell tehát rávezetni őket ezeknek az apró változásoknak a felfogására.
Igen fontosnak tartom, hogy a kérdőív tanúsága szerint a gyerekek szívesen énekelnek. Véleményem szerint nem szentségtörés az, ha éneklési kedvüket kezdetben popzenei slágerek énekeltetésével elégítjük ki, majd ezután adunk nekik népdalokat, műdalokat is. Természetesen a popzenei szemelvények kiválasztásakor rendkívül körültekintően kell eljárnunk.
Érdekes, hogy a válaszadó tanulók közül néhányan igénylik azt, hogy megismerkedjenek a “zenecsinálás” fortélyaival. Ők persze nem tudják, hogy ehhez meglehetősen sok zenei, zeneelméleti információval kellene rendelkezniük. Mégis: a számítógépek kínálta lehetőségek adott esetben a hozzáértő tanár rendelkezésére állnak, aki ezáltal kihasználhatja azt a tényt is, hogy a tanulók erősen érdeklődnek a számítástechnika iránt. Íme egy újabb terület, ahol “észrevétlenül” megnyerhetjük a magunk ügyének is a gyerekeket.

Taktikai kérdés lehet, hogy engedjük meg a gyerekeknek, hogy kedvenc zenéiket elhozhassák az énekórára. Így egyfajta viszonosság alapján várható el, hogy a tanár által mutatott zenéket ők is fogadják el. Természetesen a tanárnak teljes vértezetben kell állnia ahhoz, hogy korrekt ítéletet tudjon mondani az elhangzó felvételekről, sőt, a hallottak alapján hasonló stílusú, de jobb zenét tudjon ajánlani. 

Gönczy László a fentiekről a következőképpen vélekedik:
“…Ennek az eszköztárnak a kiépítése fáradságos feladat, de megszerzésével olyan megbízható ízlés és kritikai érzék birtokába jutunk, melynek révén napi munkánkban nem kényszerülünk többé készen kapott értékítéletek egyszerű továbbítására…Az így kiépített bázis – ha jól használjuk – lehetővé teszi számunkra, hogy diákjaink iskolán kívül szerzett zenei élményei iránt ne kelljen örökös gyanakvással, eredendő ellenszenvvel viseltetnünk. Nem kell tiltanunk, nem kell felsőbbrendűségi érzésektől áthatott szónoklatokat tartanunk. Az általunk kritikán alulinak tartott szubkulturális stílusokat sem kell száműznünk, ellenkezőleg: éppen azzal érünk célt, ha diákjaink olykor-olykor behozzák az órára mindazt, ami érdekli, foglalkoztatja őket, hiszen így lehetőség nyílik az értékskálán való mérésre. Ha ez a minőségvizsgálat a szóban forgó produktumra nézve kedvezőtlen eredményű, azt az iránta elfogult … ifjú azonnal feltehetőleg nem fogadja el, de bizalmi válság tanár és diák közt csak akkor alakul ki, ha utóbbi rendre azt tapasztalja, hogy hozhatnak bármit, a tanár mindig ugyanazt mondja, azaz megszegi a játékszabályokat. Ha nem így lesz, a haszon mindenképpen jelentős: a diákok megerősödnek abbéli érzetükben, hogy nincs áthidalhatatlan szakadék az általuk – egymás között – szeretett, s az órákon hallott, még nagyrészt ismeretlen zenék világa között, ezek is megszerethetők, márpedig ha ez az érzelmi alap létrejött, a többi már csak tanári szakértelem kérdése. Hosszú, következetes, igényes munkával pedig már maga a minőségérzék kialakítható egy osztályközösség fogékony tagjaiban. Nincs szó tehát a “kultúrmocsok” kritikátlan beengedéséről az iskolába, szó van viszont a jó és rossz zene megkülönböztetési képességének fejlesztéséről, ami sokkal inkább egy-egy műfajon belül, mint műfajok összehasonlítgatásával válhat tisztességessé.”

Az idézetben Gönczy László is hangúlyozza a tanár popzenei jártasságának, felkészültségének fontosságát. 

Gonda János egy másik cikkben ennek megerősítése mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy szükségszerű bizonyos fokozatosság betartása az eredményesség érdekében:
“Abban … mélységesen hiszek, hogy ha egy gyerek beállít tanárjához, és azt mondja: tessék szíves megmondani, ez a zene miért tetszik nekem, vagy mi a jó benne, vagy mitől divatos – és tegyük fel, ez rockzene – akkor a pedagógus ne álljon ott, mint szamár a hegyen, hanem tudjon erről valamit mondani, illetve, ha ez tényleg ’kultúrmocsok’, akkor tudjon ellenpéldákat felhozni. Az ellenpélda pedig első fokon … nem lehet a Kunst der Fuge vagy a Dante-szonáta, hanem csak egy jobb prozódiával elkészített dal vagy egy jobban megharmonizált darab, egy professzionálisabban megcsinált valami lehet. Tehát egész egyszerűen: a pedagógus partnere kell hogy legyen a gyereknek ebben az ügyben, meg kell tudnia mutatni ezen a műfajon belül az értékeket is: és ha ezt meg tudja tenni, akkor természetesen tekintélye lesz a gyerekek előtt, ha Bachról vagy Mozartról beszél…”

Gonda János nem csak szavakban tesz azért, hogy az énektanárok jártasabbak legyenek a popzene területén, hanem konkrét segítséget is nyújt ehhez. Három kazettányi hangzó anyagot válogatott össze, s írt hozzájuk kötetnyi magyarázó jegyzetet, felölelve a popzene történetét az afrikai dzsungelek dobzenéjétől a jazz kifejlődésén át a mai könnyűzenei irányzatokig. A kiadványt a kollégák figyelmébe ajánló írásában a szerző is kiemeli, hogy a popzene kirekesztése az iskolából azzal a veszéllyel jár, hogy a pedagógus lemond az ízlésformálás lehetőségéről, másrészt szembeállítja az ifjúságot az iskolával. A popzenei értékekre pedig éppen a tanárnak kell felhívnia a figyelmet.

Nem tartható tehát a popzene elutasításának, és a hivatalos tananyag sulykolásának gyakorlata. Mindenképpen teret kell adni az iskolai munkában a popzenének is. Vázolni kell a történetét, kialakulásának körülményeit, a fontosabb irányzatokat. 
Milyen módon kerülhet a popzene az iskolai énekórára? A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb, ha popzenei felvételeket hallgat meg az osztály. Ezek révén ismerhetők meg a különféle irányzatok, ezek alapján kerülhet sor értékítéletek alkotására. Mindenképpen sort kell keríteni a popzene történetének ismertetésére hangzó illusztrációk felhasználásával. De nem tartom lehetetlennek, hogy sorszerkezetek bemutatására a népdalok és műdalok mellett popslágerek is mintául szolgáljanak. Amint a jól ismert dallamok a nyitás-zárás jelenségének érzékeltetésére is alkalmasak lehetnek, sőt, a szolmizáció éppúgy gyakoroltatható ezeken. Magasabb szinten, vagy zeneiskolában harmóniai, zeneelméleti jelenségek megfigyeltetéséhez is felhasználhatók. Lukin László tanár úr véleménye szerint a popzene sajátos ritmusai, hangsúlyeltolódásai révén kitűnő gyakorlatok alapjául szolgálhat. A popzenében gyakran használt szintetizátor pedig fontos összekötő kapocs lehet a kortárs zene hangszíneinek, vagy éppen új hangrendszereinek bemutatásához, megismertetéséhez. 

A változó körülmények felismerése több szakembert vezetett arra, hogy a NAT bevezetése kapcsán új elemekkel gazdagítsák az eddigi tanterveket. Így kerülhet be a helyi tantervekbe a populáris zene tanítása is (pl. Laczó Zoltán zenehallgatásra épülő tantervében).

Nyilván többekben felmerül a kérdés, hogy a popzene jelenléte az énekórákon nem jelent-e bizonyos értelmű “felhígulást”. A válasz személyes tapasztalataim alapján egyértelműen nem. A popzene “hivatalos” bevitele az iskolába inkább jótékony hatású. Megmutatkozik ez a hatás például az énekkari munkában is. Sokkal szívesebben vesz részt a diák a kóruséneklésben, ha az érdeklődéséhez, zenei világához közelebb álló darabok is helyet kapnak a repertoárban (amelyek megoldása lehet, hogy technikailag sokkal nagyobb feladat, mint egy bicíniumé!). Az ily módon “becsalogatott” tanuló először csak a kötelező voltuk miatt fogja elénekelni a repertoár komolyabb műveit, hamarosan azonban már valóban kedvét leli ezekben is.

 Talán a fenti gondolatmenet is jelzi, hogy a popzene iskolai jelenléte nem jelenti az értékek feladását. (Dolinszky Miklós írja: “Álljunk ki továbbra is a historikus magaskultúra értékei mellett, de előbb szembesüljünk maradéktalanul a mai helyzettel.) Lehetőséget ad viszont arra, hogy szélesebb zenei palettát ismerjen meg a diák, a műfajokon belül biztosabban tudjon értékítéletet alkotni, egyáltalán hajlandó legyen a saját zenei világán kívül eső muzsikákat elfogadni. A feladathoz első lépésként a tanárnak kell mind szemléletében, mind felkészültségében felnőnie. Így várható csak el, hogy napjaink tömegesen megmutatkozó zenei igénytelensége valamelyest a kedvező irányba változzon.

Jegyzetek:

1 Malecz Attila: Zenei ízlés Magyarországon – Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1987. - 25. oldal
2 Pernye András: Zene és közönség – Valóság 1960/6.
3 Malecz Attila: idézett mű
4 Malecz Attila: idézett mű 16 .oldal
5 Malecz Attila: idézett mű 14. oldal
6 Malecz Attila: idézett mű 60. oldal
7 Vita a zenepedagógiáról (szerkesztő Kroó György, Feuer Mária) – Zeneműkiadó 1972. (Zeneélet c. sorozat) – 96. oldal - Vitányi Iván szociológus hozzászólása a Muzsika c. folyóiratban megjelent vitához.
8 Vita a zenepedagógiáról – Zeneműkiadó 1972. – 199. oldal – Németh Rudolf hozzászólása
9 Hol a zenei érték mostanában? – Muzsika 1992. szeptember
10 Merre tart a magyar zenepedagógia? Laczó Zoltán vitaindítója a Muzsikus Fórum ’91 rendezvényen – Parlando 1991. 6.szám
11 Malecz Attila: i.m. 8. oldal
12 Malecz Attila: i.m. 29. oldal
13 Malecz Attila: i.m. 73. oldal
14 Szabolcsi Bence: A művész és közönsége. Zeneműkiadó 1964. 83-84. oldal
15 Bernd Riede: Árt-e a zene? – Magyar Egyházzene IV. (1996/97) 33-36.old
16 Gönczy László: Kodály zenepedagógiai öröksége a 90-es években – Muzsika 1992. március
17 Hol a zenei érték mostanában? – Muzsika 1992. szeptember
18 Gonda János: Az ifjúsági zene és az iskola – Parlando 1991. 6.szám
19 Dolinszky Miklós: Legyen-e a zene mindenkié? – Holmi 1992. március