„Önmagam tükrévé csiszolta bennem a zenét”

Muzsikával idézték meg Rosner Melánia emlékét


Hatalmas, színpompás csokor gyűlt össze a pódiumon. A virágok, amelyből minden fellépő egyet-egyet tett a vázába, egy remek énekes, egy nagyszerű, mély humánummal megáldott pedagógus, Králikné Rosner Melánia emléke előtt tisztelegtek, akárcsak a hangverseny, amelyet egykori növendékei, pályatársai adtak ezen a január végi, vasárnap délelőttön. A koncerten, amelyet a művésznő halálának első évfordulóján Hegedűs Gönczy Katalin szervezett, többek között Jandó Jenő, Ötvös Csilla, Rozsos István, Pérchy Kornélia és Walter Moore is színpadra lépett, s az előadókkal az egyes műsorszámok között László Zsuzsa szerkesztő-riporterrel beszélgetett „Melusról”. Az érdeklődők megtöltötték a Régi Zeneakadémia nagytermét, s a közönség egy bensőséges hangulatú megemlékezésnek lehetett részese.
„Ő nemcsak nevelt, egyenesen megszemélyesített, emberré formált a zenében, hogy kiszakadjon belőlem az, aki vagyok, megénekeljem hangszeremmel érzelmeimet, félelmeimet, látomásaimat, terveimet – s mindezt beleszőjem a Bach-partiták tételeibe… mintegy önmagam tükrévé csiszolta bennem a zenét. …
Zene és család. A zene világa és a család világa. E két világ levegője ivódott belém a nagynénémmel töltött évek alatt, sajátosan, azóta sem érzett, felejthetetlen ízzel a számban. És a mai ünnepségen e két világot köszönöm meg neki.” – így hangzott annak a hangos levélnek  néhány részlete, amelyet Rosner Zsolt, katolikus pap, Rosner Melánia unokaöccse CD-n küldött. Megrendítőek voltak gondolatai, akárcsak azok a visszaemlékezések, melyekkel a színpadra lépők az énekművész-pedagógusról vázoltak plasztikus portrét. Rosner Melánia ugyanis nemcsak a minél tökéletesebb előadásra igyekezett megtanítani őket, hanem mélységes emberséggel segítette a fiatalokat a pályakezdésben, s a művészi munka mellett arra is nagy figyelmet fordított, hogy a mindennapokban boldogulni tudjanak. Az énekesnő, aki a Zeneakadémián szerzett magánének –, tanári és operaénekesi diplomát, bár sokat koncertezett itthon és külföldön, életét inkább a tanárjelöltek és énekesek oktatásának szentelte. Ő volt az, aki megálmodta, majd szervezte, fejlesztette és évtizedeken keresztül vezette is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola budapesti, valamint öt vidéki Tanárképző Intézetének Magánének Tanszakát. Rosner Melánia tanította elsőként önálló tárgyként a magyar dalirodalmat a felsőoktatásban. Hosszú pályafutása alatt számos művész és tanár került ki a keze alól. Így nem csoda, hogy amikor Hegedűs Gönczi Katalin szervezni kezdte ezt a hangversenyt – ő maga is rengeteget dolgozott „Melussal”, hiszen tizennyolc esztendőn keresztül volt zongora-korrepetitora –, az első felkérésére mindenki igennel válaszolt, s örömmel vett részt a megemlékezésen.
    A koncert első és utolsó számaként Brahms néhány Szerelmi dalkeringője hangzott fel Pérchy Kornélia, Szabó Krisztina, Kiss József és Köves Péter előadásában, Hegedűs Gönczy Katalin és Walter Moore zongorakíséretével. Már ezek a művészek is ékesen példázzák, hogy Rosner Melánia hány és hány embert indított el a pályán, hiszen Pérchy Kornélia, aki ma a Magyar Állami Operaházban lép rendszeresen színpadra, növendéke volt, akárcsak Kiss József, aki a Honvéd Férfikar tagja. Szabó Krisztinával, aki a hatvani zeneiskola tanára, Melus együtt koncertezett, Walter Moore zongoraművész pedig, aki számos kiváló énekest kísérhetett pályája során, rangos fesztiválok gyakori fellépője, emellett pedig két évtizede a Bécsi Zeneakadémia professzora, sok-sok mesterkurzust adott növendékeinek. Rosner Melánia tanítványa volt Köves Péter is, aki a Wiener Staatsoper basszusa, s már több mint két évtizede dolgozik Moore-ral.
    A műsor a nyitószám után Bach Ich will den Kreuzerstab gerne tragen című kantátájának első tételével folytatódott, amelyet Németh Attila, szintén egykori növendék, a Rádiókórus tagja adott elő, majd egy Kanadában élő tanítvány, Galambos Lívia énekelte Júlia keringőjét Gounod operájából. A Petrarca szonettet Jandó Jenő játszotta, aki szintén sokat dolgozott Rosner Melániával, s akinek „Melus” szerezte az első fizetős munkáját.
    Majd ismét egy levél következett, Békés Italáé, akinek sorait sokan éreztek magukénak a nézőtéren ülök közül, s ez a néhány mondat szintén remek portrét rajzolt a művész-pedagógusról:
    „Drága Melus! Látod, megint dolgozom, és nem tudok ott lenni az emlékedre rendezett koncerten. Most mosolyogsz, és azt mondod, nem baj. De vajon azt is látod-e lelki szemeiddel, mennyit gondolok Rád önző szeretettel, mert nagyon hiányzol, hiszen nemcsak énekelni tanítottál – amit én igazán nem is tudok – de mégis küszködtél velem. Olyan szeretetteljes és áldozatkész barátot találtam Benned, hogy örökre a lelkembe zártalak… Sosem felejtem el, hogy a Chat Noire, azaz a Fekete macska című sanzonbemutatóm előtt mennyit segítettél! Nemcsak hogy végigizgultad velem, de még a jelmezemet is Te varrtad, mert a bemutatóra másképp nem készült volna el. Olyan jó volna Veled mindig minden testi-lelki problémát megbeszélni… Köszönöm Melus, nagyon köszönöm… Kár, hogy ilyen távol vagy, hiányzol, nagyon hiányzol… Szívből, szeretettel: Itala.”
    Majd Wally áriáját Szabó Krisztina adta elő, ezután pedig a Magyar Állami Operaház három művésze, Ötvös Csilla, Rozsos István és Vághelyi Gábor lépett színpadra. A Pomádé király új ruhájából hangzott el egy részlet, az énekesnő pedig egy spanyol zarzuelát mutatott be. A zárásképp felhangzó Brahms-dalok előtt Hegedűs Zsuzsanna református lelkész adta elő azt a Farkas Ferenc-dalt, amelyet még „Melussal” tanult meg, s beszélt a vele töltött időről is.
    Az emlékhangverseny hatalmas tapssal, nagy sikerrel zárult, s méltóan elevenítette fel Rosner Melánia, Melus emlékét, azt a hivatástudatot, ars poeticát, amely őt jellemezte. Ezt idézi meg a néhány sor is, amelyet László Zsuzsa olvasott fel, s amelyet még a hatvanadik születésnapján, az 1994-ben rendezett hangversenyen mondott el:
    „Soha ilyen meglepetés még nem ért engem. Most nagyon boldog vagyok. Köszönöm mindenkinek, aki eljött. Most érzem azt a sok szeretetett, amit megpróbáltam életem során átadni. Úgy tűnik, hogy ez valahogy megmaradt beépült a kollégákba, növendékekbe, barátokba. Talán még azokba is, akik bizonyos ideig nem érezték ezt a szeretetet, akik azt hitték, bántom őket. Pedig a tehetségekkel nagyon szigorúan kell bánni, mert akkor tudnak igazán kibontakozni!
    Szeretnék felidézni egy régi történetet, életemnek abból a szakaszából, amikor még én is aktív énekművész voltam.
    Jártuk az országot, télen is, hóban-fagyban, sokszor fűtetlen művelődési házakban, kabátban, csizmában álltunk a közönség elé.
    Egyszer nyáron, egy szabolcsi faluban voltunk, fák alatt, tisztáson volt a műsor. A közönség tagjai székecskéken, zsámolyokon ültek, úgy hallgatták a komoly és a könnyebb műveket, operát, operettet, még magyar nótát is.
    A műsor végén odajött hozzám egy sokszoknyás, idősödő paraszt néni, megsimogatott és azt mondta: Kedveském, olyan szépen énekelt, olyan öröm volt itt lenni, köszönöm szépen. Nekem ez sokkal többet jelentett, mintha csak zeneértő közönségnek énekeltem volna.”
Réfi Zsuzsanna