„Küzdenünk kell azért is,

hogy a normatíva ne csökkenjen!”

Dr. Gyimesi László a küldöttgyűlés határozatairól,

a szakszervezet új céljairól

A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete 2004. április 28-án tartotta meg ötévenként esedékes küldöttgyűlését, amelyen az elmúlt évek munkáját és eredményeit értékelték, s az ország minden részéből összegyűlt szakszervezeti vezetők új tisztségviselőket is választottak. Az MZTSZ elnöke ismét Sólyom-Nagy Sándor lett, az alelnöki tisztséget a következő öt esztendőben Varsányi Lászlóné és Brieber János látja el, a főtitkár pedig továbbra is dr. Gyimesi László maradt. A küldöttek emellett a következő évek fő céljairól és cselekvési irányairól is döntöttek. A tanácskozáson a zenepedagógusokat érintő, számos eredményről beszámolhattak, hiszen az elmúlt években jelentősen, 200 %-nál is többel nőt az alapfokú művészetoktatásban a normatíva, a közoktatási törvénynek köszönhetően pedig stabilizálódott a tanárok helyzete. A következő esztendőkre vonatkozó, határozati javaslatok között ismét kiemelt helyen szerepel a szakszervezeti küzdelem a normatíva megtartásáért, emeléséért, a művészeti iskolák megfelelő hangszer- és eszközellátása alapjainak kialakításáért, valamint az iskolai könyvtárak támogatásáért, s egy háttérintézmény létrehozásáért.  Dr. Gyimesi László főtitkár beszélt arról is, hogy az eredmények, a szakszervezeti munka sikeres területei ellenére a jövőt tekintve sokasodnak a rossz előjelek.

– Milyen szerepet töltenek be a küldöttgyűlések a szakszervezet életében?
– Ez az ötévente rendezett találkozó az egyik leglényegesebb fórumunk, egy-egy küldöttgyűlésen száznál is többen gyűlünk össze. A találkozókon az elnökség, az egyes tagozatok és az alapszervezetek szakszervezeti képviselői vesznek részt, akik természetesen teljes szélességében képviselik a legkülönbözőbb zenei és táncművészeti területeken dolgozó tagságot, és meghívjuk a kulturális és az oktatási minisztérium vezetőit, valamint a velünk együttműködő szakszervezetek és szakmai szervezetek képviselőit is. Hatalmas területet fog át a munkánk, ezért minden egyes ágazatnak megvannak a saját ügyei, történetei, s ezekről hallhatnak beszámolót az ország minden részéből érkezett küldöttek. A találkozón szó esik arról is, hogy az előző tanácskozáson elfogadott határozatok közül mi és hogyan valósult meg. A jövőt illetően pedig inkább irányelveket, szakszervezeti stratégiákat határozunk meg, de persze azért az eseményeket követő, folyamatos korrekcióra állandóan szükség van. A küldöttértekezletet követő időszakokban az elnökségnek és így nekem főtitkárként jogosultságunk, és egyben kötelezettségünk az, hogy egy-egy új szituációban megtegyük a szükséges lépéseket, de persze, a küldöttértekezleten közösen meghatározott irányok alapján.

– Nem lehet könnyű feladat a tanácskozás egyetlen napja alatt öt esztendő történéseit megtárgyalni, öt évre szóló terveket megfogalmazni, emellett pedig vezetőséget is választani…
– Megpróbáljuk minél jobban előkészíteni, s minél koncentráltabbá tenni a munkát. A kongresszuson a küldötteknek mindig van lehetőségük arra, hogy szóban is elmondják javaslataikat, észrevételeiket. Az elnökséget pedig nem a küldöttgyűlésen választják, hanem tagjait az egyes tagozatok jelölik, így jóval alaposabban meg tudják ítélni, ki is az erre legalkalmasabb személy. Ez a szerveződés elég jól kialakított struktúrát jelent. Az alapszervezetek önállóak, nincs felső irányításuk, és hierarchikus alárendelésről sincs szó. A lényeg, hogy a demokrácia és az operatív irányítás elegyét alakítsuk ki. Ezt nem könnyű megvalósítani, hiszen nagy szakszervezet a miénk, ráadásul számos, eléggé eltérő hivatást fog össze - van nálunk művész, pedagógus és adminisztrátor is – amelyek különböző képviseletet igényelnek. A műfaji és területi eltérésekről pedig már nem is beszélek… Nagyon kell hát ügyelni arra, hogy ennek ellenére mindenki azt érezze, odafigyelnek rá, s megfelelő szakszervezeti védelemben van része.
– Hogyan értékelné az utóbbi öt esztendő szakszervezeti munkáját, eredményeit?
– Úgy vélem, hogy a mérleg inkább pozitív, sikeresnek nevezhető időszakot tudhatunk magunk mögött. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy számos területen jelentősen javultak a kondíciók. Az előző küldöttértekezlet egyik legfontosabb kérdése a munkahelyek megőrzése volt, de ahogy az ország gazdasági helyzete javult valamelyest, ez a probléma veszített központi szerepéből. A zenepedagógusok helyzete például a közoktatási törvénynek köszönhetően stabilizálódott. Ráadásul a művész-tanári feladatok ellátását megalapozó jogi és szakmai normák - szakszerveztünk erre irányuló javaslatait és kezdeményezéseit is befogadva- elméletileg, sőt, az esetek döntő többségében gyakorlatilag is kizárják annak a lehetőségét, hogy a szigorú szabályrendszert figyelmen kívül hagyva a gazdaságosság határozza meg e terület létezését. A fizetések és finanszírozási viszonyok vitathatatlanul jobbak lettek. Nagyon lényeges az is, hogy az önkormányzati zenekarok támogatása jelentősen magasabb lett. Óriási eredménynek tartom a közalkalmazotti bérek 50 %-os emelkedését, s arról sem szabad elfelejtkezni, hogy ezt megelőzően is volt már egy 20% -os fizetésnövekedés. Az előadóművészi jogok területén elért eredmények is nagyon jelentősek, ennek köszönhetően emelkedett az ebben érintett művészek jövedelme. Más kérdés, hogy az ember, különösen, ha szakszervezeti vezető, sosem lehet elégedett.
– A költségvetési és fenntartói finanszírozás esetén mennyire tartja sikeresnek az elmúlt öt esztendőt?
–  Szakszervezetünk minden évben változó eredménnyel küzdött azért, hogy a központi támogatások, hozzájárulások mértéke emelkedjen. A művészetoktatás esetében a mozgásteret általában behatárolja az általános normatíva emelkedés mértéke. Ráadásul a helyzetünket, az alapfok esetében, nehezítette, hogy a költségvetésben számottevően megjelentek a társművészetek is, azaz a művészetoktatás dinamikus fejlődése a kiadások hasonló növekedését is eredményezte, s ez nem javította, hanem inkább nehezebbé tette tárgyalási pozíciónkat. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az alapfokú művészetoktatásban – az elmúlt öt esztendő alatt – az egy tanulóra jutó normatív hozzájárulás – a zeneművészeti ágban 49.000 Ft-ról 105.000 Ft-ra emelkedett, azaz 214%-kal nőtt, az egyéb művészeti ágazatok esetén pedig 40.000 Ft-ról 68.000 Ft-ra, azaz 170%-kal emelkedett. A művészeti szakközépiskolai oktatás esetében az összes normatív hozzájárulás 227% -kal nőtt, 218.000 Ft-ról 496.000 Ft-ra. Ez a növekedés az éves inflációkat is figyelembe véve, lényeges reálpozíció javulást takar. Szakszervezetünk számára azonban az is nyilvánvalóvá vált – már a 2001 és a 2002-es költségvetést megelőzően-, hogy mivel 1999-től az iskolák és a tanulók száma jelentősen megnőtt (főképp az alapítványi és más magán fenntartású intézményekben), ezért kétséges lehet az, hogy a kormányzat, illetve a költségvetés az alapfokú művészetoktatást tudja, és kívánja-e a terület igényei szerinti mértékben támogatni. Szakszervezetünk számára ez számos – és nem is alaptalan – veszélyt sejtett. Komoly aggályaink vannak amiatt – és ezt nemcsak tisztségviselőink, hanem a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségétől származó információk is messzemenően megerősítették-, hogy az újonnan alakult iskolákat körülvevő szabályok (az általános, a szakmai, illetve a fenntartói ellenőrzés hiányosságai miatt is) vagy inkább azok hézagai teret hagytak az ügyeskedők számára, s ezzel veszélybe sodorhatják az intézmények szakmailag kifogástalanul és egyébként jellemzően nehéz körülmények között dolgozó részét is. Az elmúlt két évben azonban örömmel tapasztaltuk azt, hogy az oktatási kormányzat – feletehetően az erre vonatkozó javaslataink ismeretében is – hasonló következtetésre jutott, és intézkedései, vizsgálatai javítják az alapfokú művészetoktatás területén a szakmai, valamint egyéb követelmények ellenőrzési rendszerét, s annak hatékonyságát. E folyamathoz tartozott a közoktatási törvény 2003-ban elfogadott módosítása is, amelynek keretében például - hosszú idő után - a jogszabály előírja azt, hogy az alapfokú művészeti oktatás zeneművészeti ágának hangszeres, vagy énekes főtárgy oktatása során az egyéni oktatás azt jelenti, a tanórán a pedagógus egy tanulóval foglalkozik.(A korábbi szabályozás ebben az esetben is megengedte egyéni oktatás címén az 1-3 tanuló egyidejű tanítását.)
– A művészetoktatás esetén kulcskérdés a normatíva, hiszen ez dönti el, hogy milyen lehetőségei vannak az adott oktatásnak, és nem, utolsósorban ez tartalmazza a pedagógusok bérének fedezetét. Mit tudnak tenni azért, hogy ez a következő években is növekedjen?
– Küzdenünk kell, mert sajnos, ezen a területen akadnak rossz előjelek. Már az idei normatíva-emelés is meglehetősen szűkös volt (bár átlagában még így is magasabb, mint a többi oktatási területé), s ha a jövőben sem fog kellő mértékben emelkedni (ami elég valószínű), és akkor az idei bérprobléma tovább növekszik. Akkor pedig azzal is szembe kell néznünk, hogy a közalkalmazotti bértáblában emelkedik a kötelező, minimális bérmérték, azaz a besorolás szerinti illetmény mértéke, azonban a normatíva nem, vagy csak részben biztosítja ennek a fedezetét. Ha pedig a normatíva nem emelkedik azonos arányban, akkor ezt az összeget valahonnan elő kell teremteni.
– És ilyenkor hogyan tudnak az iskolák megfelelő nagyságú többlet-bevételhez jutni?
– Itt kezdődnek a konfliktusok. Egy zeneiskola esetén ugyanis elég nehéz gazdasági tartalékokra vagy a saját bevételek növelésére számítani. Persze, valamennyire erre is van lehetőség, talán kicsit nagyobb mértékben lehet emelni a térítési díjakat, tandíjakat, s egy-két egyéb, helyi bevételi lehetőséget is kitalálhat az élelmes gazdasági igazgató, akinek egyáltalán van ilyen mozgástere. Ezek azonban nem komoly összegek, így a probléma a fenntartónál, az önkormányzatnál jelentkezik. Ilyenkor a fenntartó pedig jobb megoldás híján általában létszám-csökkentésben gondolkodik. Viszont a tanulói létszám ellátásához meghatározott pedagógusi létszám szükséges, hiszen nem lehet elküldeni a gyerekeket. Az önkormányzat persze megteheti azt – előkészítve a tanári létszám-leépítést -, hogy csökkentheti a felvehető tanulói létszámot. S így máris egy ördögi kör jön létre, hiszen a normatív támogatást a tanuló hozza. Ha pedig csökken a gyerekek létszáma, a bevétel is kevesebb lesz. Ha az önkormányzat mindezt átgondolja, s ennek ellenére csökkenti a létszámot, akkor még a korábbinál is kevesebb lesz a bevétele, így még nehezebb helyzetbe kerül. Ennek köszönhetően mégis a jogé a főszerep, és nem a gazdasági megfontolásé.
– Meddig hajlandó a fenntartó ezt szem előtt tartani?
– Amíg a normatíva többé-kevésbé elegendő nagyságrendű a feladat végrehajtásához, ellátásához. Ha a fenntartónak nem kell túl sokat, 10-30 %-nál többet, hozzátenni ehhez az összeghez, akkor nincs veszély. Ha azonban ennél nagyobb anyagi áldozatra van szükség, akkor jönnek a bajok…
– Ilyen körülmények között mit tehet a szakszervezet azért, hogy ha nem is nő, de legalább ne is csökkenjen a normatíva?
– Ennek megvan a maga útvonala. Már a költségvetési előkészítő munka is hosszú időt vesz igénybe, s ennek egy bizonyos pontján kapcsolódhatnak be a szakszervezetek és az érdekegyeztetés különböző fórumai. A béremelési mértékéről kormány dönt, s arról is, hogy milyen lesz az önkormányzatok és a központi költségvetés kapcsolatrendszere. Ennek csupán az egyik leágazása csak az oktatás, ami azonban nagy, százmilliárd forintos nagyságrendű tételt jelent. A szakszervezet pozíciója egyszerű, természetesen azt szeretnénk, ha minél több jutna mindenkinek. A kormány is ezt akarja, de mindezt teljesíthető költségvetéssel kívánja elérni. Amikor megszületik a kormány által is elfogadhatónak tartott eredmény, akkor kezdődik az érdemi egyeztetés, hiszen mi ekkor ismerjük a pontos számokat. Persze már az előkészítő szakaszban is folynak informális megbeszélések, és mindenki próbálja a saját érdekeit képviselni. Az elmúlt évek azt mutatták, nagyon nagy változás nincs, az oktatási normatívák nagyjából hasonló mértékben változnak. Nekünk akkor lehetne gondunk, ha a művészetoktatás nagyon nagy mértékben lemaradna a többitől, de –  pontosan a jogi környezet miatt – ez nem reális veszély. Nincs hova visszalépni, hiszen ha egy normatívát csökkentenének, akkor ezt nagyon alaposan meg kell indokolniuk. Persze, a megállás is nagyon veszélyes, hiszen az nemcsak a tárgyévet érinti, hanem a következőt is. Az ilyes stagnálást nagyon nehéz behozni. A zeneoktatásban, művészetoktatásban pedig, sajnos, vannak olyan tények, amelyek nehezítik a költségvetési alkut. Nagyon ellentmondásos, örömteli és kevésbé örömteli folyamatról is van szó. Ellentétben például a közoktatási rendszer demográfiai mutatóival, ahol tanulói létszámcsökkenés figyelhető meg, az alapfokú művészetoktatás dinamikusan fejlődik, egyre több az intézmény és a gyerek.
– Az öt évvel ezelőtti határozat kezdeményezte a művészeti iskolák megfelelő hangszer és eszközellátása alapjainak kialakítását, továbbá az iskolai könyvtárak támogatását. Ezen a területeken milyen eredményekről számolhattak be?
– Ebben a kérdésben sajnos, alapvető áttörés nem következett be. Egyetlen számottevő változás a művészeti szakközépiskolák és szakiskolák életében történt, de ez is csak az 1999. és a 2000. évben. Egyik kezdeményezője voltunk annak a sikeres javaslatnak, melynek alapján a művészeti szakképzés intézményei számára két alkalommal írt ki pályázatot az oktatási miniszter. A pályázatokon az iskolák összesen közel félmilliárd forint értékben juthattak eszközfejlesztési és beszerzési támogatáshoz. Az iskolai könyvtárak támogatására vonatkozóan szinte folyamatosan ostromoltuk partnereinket annak érdekében, hogy e célra biztosítsanak külön támogatást. Most  a szakszervezet – erről határozati javaslat született - ismételten kezdeményezi a művészeti iskolák megfelelő hangszer- és eszközellátása alapjainak kialakítását, valamint az iskolai könyvtárak támogatását. Emellett a küldöttértekezlet továbbra is fontosnak tartja azt, hogy a művészetoktatás gyakorlatának támogatása, az elméleti, tudományos és az ezekkel is összefüggő szervezési feladatok ellátására megalakuljon egy művészetoktatási háttérintézmény. Erről is készült határozati javaslat.
– Mégis úgy vélem, az eredmények ellenére sem teljesen elégedett …
– Hiába sikerült elérnünk, hogy legyenek jogi korlátozások, a gazdálkodás ellehetetlenül, ha a rendszer vagy egy adott intézmény, iskola nem kap elég pénzt. Akkor bármennyire is a jognak van prioritása, a gazdasági kényszer mégis előidézhet jogellenes intézkedéseket. A zenepedagógusok bérét például a közalkalmazotti törvény határozza meg. Kevesebbet nem lehet fizetni, mint ami a besorolás alapján jár. Ha dinamikus a gazdasági fejlődés, akkor jelentős mértékben növekedhet a bérük. Ezt jogi szempontból, a bértáblán keresztül garantálják. (Így történt ez pl. az ötven százalékos béremeléskor is.) Ezzel szemben ebben az évben nem változott a bértábla. Emelkedhetett volna  6 % -kal ott, ahol erre adottak a gazdasági feltételek (jó néhány önkormányzatnál meg is tették ezt a béremelést, bármifajta jogi kényszer nélkül). A többségnél azonban ezt nem tették meg, egyrészt mert nem volt rá jogi kényszer, másrészt pedig azért, mert nem volt rá pénz. A jog ebben az esetben csupán annyit tud garantálni, hogy a pénz nem lett kevesebb.
– Milyen új területekre, célokra kell a szakszervezetnek figyelmet fordítania?
– Van egy teljesen új szempontunk, az európai uniós csatlakozás. Ez az ország életének minden területére hatással lesz. Mindez a szakszervezetek esetében is új dimenziót jelent, hiszen eddig csupán a határokon belül gondolkodtunk. Számos új kötelezettség, feladat jelenik meg, s kérdés, hogy mindezzel mit tudunk kezdeni, képesek leszünk-e megfelelően reagálni az új kihívásokra. Alaposan fel kell készülnünk. Gyakran még azt sem tudjuk, vagy kétséges hogy mi az, ami a nemzeti szabályozás keretébe tartozik. Kérdés az is, hogyan tudjuk elérni a különböző európai uniós forrásokat, miként tudjuk mindezt felhasználni, milyen nemzetközi kooperációkban tudunk majd dolgozni. Új helyzet az is, hogy az unió egyetlen egységet jelent, amelyben mindenkire azonos szabályok vonatkoznak. Rendkívül lényeges például a szociális párbeszéd intézménye, amely keretében a munkaadók és a munkavállalók kialakítanak egy folyamatos tárgyalási szisztémát, s ezeket minisztériumi ágazati szinten működtetik. De kérdés az is, hogy akarunk-e aktívabbak lenni, s bevezetni különböző újabb szolgáltatásokat. Minderre választ kell találni. Egyre erősebbé válnak a nemzetközi kapcsolataink is, s mindez a szakszervezetekre rengeteg új feladatot ró. Elképzelhető, hogy szükség lesz változtatásokra, hiszen az unióban rengeteg olyan bizottság létezik, amelynek munkájában mostantól kezdve nekünk is részt kell vennünk.  
– S milyen új célok, feladatok jelennek meg a zenepedagógusok területén?
– A közoktatás, így a művészetoktatás területén jelenleg nincs napirenden különösebb átfogó változtatásra irányuló szándék, ezért ebben a körben a pozíciók megőrzése és javítása a legfontosabb feladat, de itt van előttünk a felsőoktatás reformja is, amely a művészeti felsőoktatást is érinteni fogja, s valószínűleg szintén számos intézkedéseket követel majd. Egy biztos, a következő időszakban még jobban kell koncentrálni az erőinket!