Richter Magyarországon

Most jelent meg az Akkord kiadónál, Papp Márta összeállításában, a Szvjatoszlav Richter Magyarországon című könyv. Richter az egyetlen volt a 20. század  legnagyobb külföldi előadóművészei közül, aki négy évtizeden keresztül, 1954 és 1993 között rendszeresen, kétévenként, néha évenként fellépett Magyarországon. Hatása jószerivel felmérhetetlen: hosszú időre befolyásolta zenei hallásunkat és érzékenységünket, meghatározta a zenéhez való viszonyunkat, a zenéről való gondolkodásunkat, nemcsak esztétikai, hanem emberi-morális értelemben is. A kötet Szvjatoszlav Richter magyarországi szerepléseinek krónikája, s egyúttal az elmúlt ötven év magyar zenekritikájának és zeneírásának sajátos kivágata is. A beszámolókat és a Magyarországon készült interjúkat a budapesti és vidéki hangversenyek képei és Richter koncertfelvételeiből összeállított CD-melléklet egészíti ki. A függelék tartalmazza a művész részletes életrajzát és a Magyarországon játszott zeneművek listáját.
 Ízelítőül néhány részletet közlünk a könyvből: 1954-es és 1958-as Budapesten készült interjúkat a Bach-játék kérdéseiről és Richter mestere, Henrik Neuhaus tanítási módszeréről, továbbá a Zeneakadémia tanára, Bächer Mihály zongoraművész gondolatait Richter 1958. február 11-i hangversenyéről, amelyen Schubert, Schumann és Muszorgszkij művei hangzottak el.

 ... Hallgatóságának egyik nagy élménye Richter Bach-játéka volt. Bach műveinek interpretálása az előadóművészet legtöbbet vitatott s máig sem eldöntött problémái közé tartozik elsősorban azért, mert a nagy mester erre vonatkozó utasításai igen hiányosak. Erről beszélgettünk a nagy művésszel a szigeti Nagyszállóban. Elmondotta, hogy számára a zenei szöveg belső tartalma irányadó.
 – Egyszerűen, természetesen, mesterkéltség nélkül, inkább a zenei élményen át, mint a tudományos vizsgálódás eszközeivel akarom Bachot megközelíteni és megszólaltatni. Nem vagyok híve a romantikus Bach felfogásnak.
 – Pályámat az operazenével mint korrepetítor kezdtem, s ennek legnagyobb hasznát a zenei önfegyelmezés terén láttam. Abban az időben szoktam meg, hogy az énekesektől a szöveg helyes és pontos előadását kívánjam, és ezt a szigort önmagammal szemben is alkalmazom.
 Richter játékában a virtuóz technika nem öncél.
 – A technikai problémákat sohasem választom külön, hanem zenei elgondolásaim segítségével oldom meg – mondja erről. – Csak teljes intenzitással szeretek gyakorolni, emiatt változik napi gyakorlásom ideje s mennyisége is, mert csak akkor ülök a zongorához, ha az eredményes munka előfeltételeit biztosítva érzem. ... ~
Fábián Imre  (Színház és Mozi, 1954. március 19.)
 

} Napsütéses tavaszi reggelen kerestük fel Richtert. Richter vidám, derűs hangulatban van, sokat nevet, szakmai kérdéseknél tűzbe jön, élénken gesztikulálva magyaráz, néha feláll s a szobájában álló zongorán mutat nekünk valamit.
 Legelőször volt tanárának, Neuhaus professzornak a tanítási módszere felől érdeklődünk.
 “Neuhaus professzor a művészet lényegét szem előtt tartva, alkotó módon foglalkozik a növendékeivel. Mindig egészében mutatja be a művet, és arra törekszik hogy növendékei is a mű egészének felépítésére figyeljenek. Tanításának fő célja az, hogy a zongorista teljesen felszabadultan tudjon játszani, mind szellemi, mind fizikai viszonylatban. Fizikailag ez annyit jelent, el kell érni azt, hogy a játékos egész testének bekapcsolásával, szabadon tudjon játszani, és adott esetben testének egész apparátusa szolgáltassa a szükséges erőt. Neuhaus tanítása a legteljesebb mértékben tiszteletben tartja a növendék egyéniségét, s annak teljes kibontakoztatására törekszik. Ezt bizonyítja az is, hogy igen sok ma ismert művész került ki a keze alól, de mindegyikük játékában egyéni vonásokat találunk. ... Én magam azt tartom – fűzi tovább gondolatait Richter –, hogy az ideális zongoraművész nem önmagát akarja adni, nem saját felfogását igyekszik előtérbe hozni, hanem csak a művet, a szerző elgondolását közvetíti a hallgatóknak, s a játéka annyira alkalmazkodik a különböző korok különböző stílusához, hogy egyénisége nem ütközik ki az egyes műveken.”
 Beszélgetésünk ezzel a gondolatmenettel az előadóművészet központi problémájához, a stílushűség, a korhűség kérdéséhez érkezett el. Kérdéseinket ebben a irányban folytatjuk tovább, és legfőképpen a Bach-játék stíluskérdéseit illető felfogása iránt érdeklődünk.
 “Ha nagyon mélyen behatolunk a mű lényegébe, akkor ez azzal jár, hogy a kor levegőjét, a korabeli hangzást is igyekszünk felidézni – válaszolja Richter. Itt egyáltalán nem a régi hangszerek, például a csembaló hangjának szolgai utánzására gondolok, hanem a művet körülvevő atmoszféra megteremtésére. Ettől függetlenül az a véleményem, hogy a Bach-művek egy részét csembalón kellene előadni, és magam is szívesen vállalkoznék erre, ha megfelelő hangszerhez jutnék.” ...
 Milyen magyar művek szerepelnek műsorán? – kérdezzük Richtertől.
 “Számos Liszt-művet játszom. Mindkét zongoraverseny, a h-moll szonáta, nyolc etűd a Transzcendentálisok közül, a Mephisto keringő második változata, a Funčrailles, a Vallée d’Obermann és még sok más Liszt-mű szerepel repertoáromban. Bartók-művet eddig még nem játszottam, ezt tekintem legközelebbi feladataim egyikének. A III. zongoraverseny partitúráját most tanulmányozom. Igyekezni fogok, hogy mikor legközelebb Magyarországra jövök, újabb magyar művek is szerepeljenek műsoromon” – mondja befejezésül Richter.~
Sz. I. (Új Zenei Szemle, 1954. április)

} A Margitszigeti Nagyszálló egyik lakosztályában kerestük fel Szvjatoszlav Richtert. Nyina Dorliac, a felesége nyitott ajtót s kínált hellyel bennünket.
 Richter éppen zongorázott. Naponta tíz órát gyakorol a legteljesebb visszavonultságban.
 A zongora tetején kis barna mackó üldögélt, fehér szőrmemellénykéjével, a kottahalmaz és a virágcsokrok társaságában. Ez Richter kabalája. Sokan irigyelhetik ezt a mackócskát, hiszen ő tanúja lehet a nagy művész alkotómunkájának.
 Richter befejezte a futamot, s pillantásával barátságosan üdvözölt mindkettőnket.
 Nos, következhetnek a kérdések...
 – Hogyan tetszik a magyar főváros?
 Richter nyomban válaszolt:
 – Már 1954-ben, amikor itt jártam, megcsodáltam ezt a kedves várost. A feleségem azonban először van itt, s ő inkább tud beszélni az első impressziókról.
 – Igen – mondta Nyina –, most vagyok először Budapesten, s mégis olyan ismerős nekem ez a város. A férjem sok rajzot készített 1954-ben Budapestről. A zongorán kívül rabja az ecsetnek is. De nem térek ki a válasz elől: csodálom az önök gyönyörű fővárosát. S bár önök pestiek – tette hozzá bocsánatkérően mosolyogva –, Buda mégiscsak szebb!
 Dorliacot nem kellett sokáig biztatnunk, hogy szótlan, szerény férjéről meséljen nekünk. Richter megadóan hátradőlt a karosszékben...
 – Van még egy harmadik nagy szenvedélye is férjemnek. Imádja a természetet! Naponta 20-30 kilométert is gyalogol. S ha ilyenkor megkérdezem tőle, “hol voltál?”, azt feleli: “kicsit sétáltam”! Úgy ismeri Moszkva környékét, mint a tenyerét.
 Ekkor Richterhez fordulunk:
 – Hogyan jutott el az első zongoraleckétől a világhírig?
 – Apám Odesszában volt zenetanár és orgonista – felelte a nagy művész. – Tőle kaptam az első leckéket. Viszonylag későn, 22 éves koromban iratkoztam be a moszkvai Konzervatóriumba, ahol Neuhaus professzor lett a tanárom. S mivel zongorám sem volt, a mester magához vett. Nála laktam, de nem akartam állandóan zavarni őt, s ezért éjszakánként bejártam a konzervatóriumba gyakorolni. Ő azóta is eljön minden koncertemre.
 – Mindig könny ül a szemében, ha játszani hallja – szólt közbe Nyina Dorliac.
 – S most hol laknak?
 – Moszkvában, a Brjuszov utcában. A házat nemrég építették a konzervatórium tanárai számára. Szomszédaim között van Kogan hegedűművész, Jakov Zak, Flier és Ginsburg zongoraművész. Feljárnak hozzánk konzultálni a fiatal tehetségek: Baskirov, Berman. Bár Szvesnyikov állandóan kér, hogy tanítsak a konzervatóriumban, sajnos, nem futja az időmből.
 Csengett a telefon. Nyina Dorliac vette fel a kagylót. Ebédhez hívták Richteréket. Nem is zavarjuk őket tovább, ám egy kérdést mégsem hagyhattunk el:
 – Hogyan ízlik a magyar konyha?
 S egyszerre válaszolnak mindketten:
 – Nagyon!
 – De a legfinomabb a leves... – mondta Dorliac. – Hogy is hívják?... Egy színészről nevezték el... Segítsenek.
 Richter összeráncolta homlokát, aztán bizonytalanul megszólalt:
 – Ujházi...
 Mi pedig hozzátettük:
 – ...tyúkleves!
 Aztán elbúcsúztunk a kedves művészházaspártól. Még egy pillantás a kis barna mackóra. Ő marad továbbra is. Hát nem irigylésre méltó?~
Somos Ágnes–Komornik Ferenc  (Magyar Ifjúság, 1958. február 15.)

} Richter hangversenye után

Azt mesélik róla, hogy a hangversenye után visszamegy egy kicsit a terembe zongorázni. Másnap eljátszik egy egészen új műsort, azután elutazik más városba: egy kis kamarazene vagy kísérés, esetleg három zongoraverseny egy este. Moszkvában egy fél év alatt nyolc esten keresztül csak Schubert- és Liszt-zongoraműveket játszott, köztük olyan Liszt-műveket, amelyeknek még a címét sem ismertem. De ez csak töredéke volt hangversenyeinek.
 Úgy képzelem, hogy a zene, a zenében való élés körülbelül azt a funkciót tölti be nála, mint egy átlagember életében a lélegzetvétel. Nem tud nélküle meglenni, sőt olyan természetes számára, hogy nem is veszi észre. Érzésem szerint ez a zenei atomokból álló közeg az emberi beszédet is pótolja nála. Jobban mondva egy második anyanyelvvel rendelkezik, melynek az a tulajdonsága, hogy csak ő beszéli, de mindenki érti. Ezt a speciális, a maga nemében egyedülálló nyelvet használja emberfeletti gondolatvilágának közlésére, olyan módon, hogy a hallgatóság teljesen emberinek s egyszerűnek érzi és mélységesen hálás, hogy megtanították valamire, amiről eddig nem tudta, hogy létezik.
 Végül pedig ezeket a csodákat egy háromlábú, fekete és fehér lapokkal ellátott, a mindennapi használatban zongorának nevezett eszköz segítségével közli velünk — az emberi agynak e torzszüleménye segítségével, melyet a magamfajta átlagember naponta háromszázszor küld a pokolra, mert nem győzi a vele való birkózást...
 Soha ilyen eszményi kapcsolatot mű, előadó és hangszer között nem tapasztaltam. A pódiumon van egy ember, aki a saját példamutatásán keresztül bemutatja a hallgatóságnak, hogy milyen nagyhatalom a zene. Ilyen egyszerű az egész. Csak éppen olyan képesség kell hozzá, mint amilyen Richternek van. Keresztülengedi magán, végigéli, újjáteremti. Nem általában, hanem minden egyes hangot külön-külön. Pontosan érzem, hogy az előzőhöz mi a viszonya, de ez soha nem akusztikai viszony, hanem hihetetlenül sokfajta, differenciált: a sok és kevés, a feszült és elengedett, a kicsi és a nagy közötti, szinte határokkal nem rendelkező belső viszony, egy állandó érzelmi, indulati mozgás, hihetetlen intenzitású, amely elejétől a végéig nem enged el.
 Ezt a nagyszerű élményt nyilvánvalóan mindenekfölött a zeneszerző zsenialitása teszi lehetővé. Nincs keservesebb annál, mikor egy középszerű előadás alkalmával ezt az élményt csak várjuk, de az nem jön létre bennünk. Nem segít hozzá az előadó. Richter azonban nem egyszerűen nagy művész, hanem zseniális ember. Birtokában van az ajtó kulcsa, amely a szerzőhöz vezet. Kinyitja, a földi halandó gyorsan odasiet, bemegy az ajtón, hogy részese lehessen másfél óráig ennek az élménynek.
 Mi köze van mindezeknek a hangszerhez? Nem tudom, de nem is érdekel. Ha valaki jól zongorázik, akkor tűnik fel, ha az a lényeg. A szakbarbár erőszakos tudálékosságával öt percre kirángattam magam a hatása alól, hogy meg tudjam nézni, hogyan zongorázik, különben nem vettem volna észre. Hát úgy, ahogy senki a világon. De megtanultam tőle, hogy ez nem tartozik a közönségre. Magánügy. Ha hangversenyre megyek, könyvet olvasok, képet nézek, szép városban járok, azt kell keresnem: miről van szó. Azt pedig: hogyan, ez a szakember dolga. Meg kell tanulni a zongorázás tudományát, de a cél: közölni a hallgatóval a zene művészetét.
 Ebben a rendben helyezkedik el eszményien Richter. Képességei nehezen mérhetők emberi mértékkel, kifogásolnivalót keresni a kritika elemi szabályai értelmében ízléstelenségnek tűnik, mikor az ember ott ül és embertársaival együtt másfél órán keresztül elemi csodában részesül.}
Bächer Mihály (Népszabadság, 1958. február 11.)