Solymosi Tari Emőke

Szívvel-lélekkel, szeretettel

Interjú Szatmári Lászlóval és

Szatmári Lászlóné Lechnitzky Erzsébettel

II/2. rész

Különös, hogy amikor megszerezték a diplomát, mindketten elkezdtek tanítani, mégpedig alsó fokon…

És milyen boldogok voltunk, hogy kaptunk állást! Ráadásul Budapesten! 

Nem okozott ez valamiféle csalódást? Mindketten kiemelkedő tehetségek voltak. Nem tápláltak szólista-ambíciókat? 

Nem. Biztosan tudtuk, hogy abban a nehéz időszakban, vagyis az 1956 utáni években nem lehetett volna abból megélni, hogy koncertezünk. Persze, mi is elmehettünk volna külföldre,  mint olyan sokan. A mi osztályunkból például csak Czigány György és én maradtunk itthon.

Tényleg. 1956 márciusában összeházasodtak, és ősszel el is mehettek volna, hogy igazán nagy karriert fussanak be. Miért maradtak itthon?

Szatmári László:
Erre mókásan azt szoktuk válaszolni, hogy „kalandvágyból”.

Szatmári Lászlóné:
Komolyra fordítva a szót: itthon voltak az idős szüleink. Laci édesanyja özvegyen maradt, miután az édesapját szerencsétlenség érte. Korábban vegyészeti üzeme volt, de aztán be kellett lépnie a szövetkezetbe, ahol nem gondoskodtak megfelelő felszerelésről, biztonságos körülményekről. Kicsapott a brómgőz, azt ő belélegezte és két nap múlva meghalt. Nekem a nagyanyám volt sokáig fekvőbeteg. Amikor meghalt, akkor lett beteg apus, aki aztán félig bénán ülve hallgatta, ahogy én „privát” tanítok tizenkét gyereket. Meg kellett venni valamiből a gyógyszert… Tehát bennünk a családunk iránt igen erős felelősségérzet munkált, de ha nem lettek volna efféle kötelességeink, akkor sem gondoltunk volna arra, hogy elhagyjuk az országot. Ide tartoztunk, Magyarország volt a hazánk. Olyan természetes volt számunkra, hogy itt kell maradnunk.     

Sokaknak épp az volt a természetes, hogy el kell menniük…

Tudom, de nálunk ez másképp alakult. Egy mai fiatal, aki éppen kikerül a főiskoláról, el sem tudja képzelni, milyen nagy dolog volt az, hogy mindketten pesti álláshoz jutottunk. A főiskola vagy az egyetem után akkor mindenkinek el kellett mennie vidékre dolgozni, néhány évre. Behívtak mindnyájunkat a Minisztériumba, Fasang Árpádhoz. Amikor kiderült, hogy mindketten budapesti állást kaptunk, úgy mentem haza… nem is mentem, röpültem, mint akinek szárnyai nőttek! A biztos állás volt az alapja a házasságunknak is. Ráadásul még ösztöndíjat is kaptunk. 

Szatmári László:
Mi akkor annyira el voltunk telve egymástól! Annyira egy volt az életünk! Talán furcsa ezt hallani, de az a sok politikai változás, az a sok rettenetes dolog, ami itt történt, valahogy minket alig érintett… Csak az volt fontos, hogy együtt lehessük és muzsikálhassunk. Rengeteget jártunk vidékre szerepelni. A Filharmónia a vidék kulturális felemelése érdekében sok olyan programot szervezett, amelyen muzsikusok és színészek léptek fel. Olyan nagyságokkal szerepelhettünk együtt, mint Pécsi Sándor vagy Básti Lajos. 

Szatmári Lászlóné:
És milyen szoros egység alakult ki közöttünk ezeken a szerepléseken! Mi valóban együtt lélegeztünk, együtt gondolkodtunk a zenében. Ez megmaradt, annyi évtized után is. Nem is olyan régen koncerten játszottunk, és mondtam Lacinak, vegyük elő megint Kodály Adagióját! Elég volt egyszer-kétszer átjátszani, annyira éreztük, hogy a másik mit akar. Én Laci hátának mozgásából pontosan tudom, hogy mikor ér a vonó a húrra.  

Nyilván, amíg csak tanítottak, volt elég idő arra, hogy gyakoroljanak, vidékre járjanak koncertezni. De mi lett az után, hogy mindketten igazgatók lettek?

Akkor már nagyon nehéz volt időt szakítani a gyakorlásra. Eleinte még sikerült teljesíteni egy-két rádiós felkérést, elutaztunk együtt ide-oda hangversenyt adni, de egy idő után már nem ment tovább a dolog. Reggeltől estig az irodában ültünk. A tanárokkal való szoros emberi kapcsolat – az, hogy bejöhettek hozzám, lerogyhattak egy székre, és én igyekeztem mindig meghallgatni őket és segíteni nekik - rengeteg időt vett el a gyakorlástól és persze az anyai teendőktől is. A gyerekünket telefonon neveltük. Erről is írt Laci egy pamfletet: Évinek telefonon keresztül tanítok egy Bach-darabot, énekelem neki a dallamot és diktálom, hogy melyik ujját melyik billentyűre tegye… Azt hiszem, iszonyú lelkiismeretfurdalásom lett volna, ha Évivel nem édesanyám foglalkozik napközben. De szerencsére a legjobb kezekben volt. 

Egy zeneiskola igazgatása jelentős részben adminisztratív munka. Ez sem tűnt nagy áldozatnak?

Szatmári László:
Nem, mert folyamatosan tanítottunk is közben. Az én tanári munkám legsikeresebb, legeredményesebb évei éppen az igazgatással estek egybe. Tizenkilenc növendéket küldtem a főiskolára, akikből művészek és tanárok lettek.

Hogyan került éppen a kispesti zeneiskolába?

1968-ig nem volt minden kerületnek zeneiskolája, hanem a központi igazgatású – Irsai Vera és Váczi Károly által vezetett – Fővárosi Zeneiskola Szervezet látta el ezt a feladatot. Budapestet kilenc körzetre osztották. A IX. és  a XIX. kerület egy körzethez tartozott. Amikor odakerültem tanítani, ennek a körzetnek az igazgatója Láng Etelka volt. 1966-ban én lettem a helyettese. Két évre rá a Tanácstörvény értelmében kerületi kezelésbe kellett adni a zeneiskolákat, akkor széttagolták a körzeteket. Etelkával már ’66-tól úgy osztottuk el egymás között a feladatokat, hogy én foglalkoztam Kispesttel és Lőrinccel. Aztán, amikor megtörtént az átszervezés – alattunk mindig mindent átszerveztek – engem neveztek ki a kispesti zeneiskola igazgatójának.

1968-ban, 35 évesen nem volt túl fiatal az igazgatáshoz?

Kétségtelenül nagyon fiatal voltam, de rendkívül aktív és agilis. Hogy az aktivitásomat igazoljam, hadd mondjam el, hogy már 1959-ben, tehát 26 évesen, amikor még csak két éve tanítottam, kezdeményeztem a Parlando megalapítását. Egy éjszaka, amikor nem jött álom a szememre, mondtam Erzsikének: „Kellene csinálni egy zenepedagógiai újságot.” „Jól van, csak csináld” –  válaszolta félálomban… Gyorsan megkaptam a beleegyezését.

A Parlando-ra hadd térjünk vissza később. Sokoldalúságát és lelkesedését bizonyítja a zenekari munka is. Ez mikor kezdődött?

Valójában két együttesről kell beszélni, hiszen vezettem egy zeneiskolai növendékekből álló zenekart és egy tanári zenekart is. Amikor a Józsefvárosban már Erzsike volt az igazgató, nem volt nehéz a két zeneiskola között tartani a kapcsolatot. Így született meg a kerületek elnevezésének rövidítéséből a Jó-Kis zenekar.  Komoly, igényes feladatokat jelöltünk ki magunknak, például előadtuk Vivaldi Juditha Triumphans című oratóriumát. 

A Juditha Triumphans technikailag igen nehéz darab…

Az bizony, de nagyon jó énekeseink voltak. Még ma is sokan emlegetik azt a produkciót. A tanárok nagy részét be tudtuk vonni, azok ugyanis, akik nem hangszert tanítottak, énekeltek a kórusban. Akik részt vettek az együttes tevékenységében, kaptak egy-egy óra kedvezményt. Boldogan jöttek, hiszen művészi munkát végezhettek. A műsorunkon volt például Bach Paraszt kantátája, aztán sok Händel concerto grosso. Rangos helyszíneken játszottunk: a Zeneakadémián, a Fészekben, a Vigadóban. Vidéken is szerepeltünk; Leninvárossal, Zalaegerszeggel az ottani zeneiskolák révén különösen szoros kapcsolatba kerültünk. Később pedig jött egy német kapcsolat Herrenberggel.

Hány évig működött a Jó-Kis zenekar?

Közel tizenöt évig tartott a zenekar története, emlékszem, hogy a Fészekben tartottuk meg a tízéves jubileumi koncertünket. Máig az együttesről készült képek díszítik az iskola falait, emlékeztetve a szép hangversenyekre.

Szatmári Lászlóné:
Ehhez persze az kellett, hogy mindketten igazgatók legyünk, és mindketten fontosnak tartsuk az együttest, a hangversenyeket, mindketten lelkesen vegyünk részt a szervezésben. Sok kolléga emlegeti szeretettel azt a gyönyörű időszakot. Gondoljunk csak bele: egy zeneiskolai tanár hogyan juthatna el másképpen a Zeneakadémia pódiumára? Aztán különböző okok miatt a zenekari munka sajnos megszakadt.

Szatmári László:
A hangversenyek azt is jelentették, hogy Erzsikének és nekem, mint igazgatóknak, nem az irodában kellett tekintélyt szereznünk a tanárkollégák előtt, hanem azáltal, hogy mi is részt vettünk a muzsikálásban. Erzsike a csembalónál, a zongoránál ült, én pedig hegedültem, vezényeltem.  

Hol tanulta a vezénylést? Tanulta-e egyáltalán?

Nem tanultam, de kiskoromtól kezdve nagyon szerettem volna dirigálni. Bekapcsoltam a rádiót és odaálltam a tükör elé vezényelni. Amikor szolfézs-metodikát tanultam a főiskolán, elsajátítottam bizonyos alapvető vezénylési tudnivalókat. Aztán valahogy ráéreztem arra, hogy egy hegedűs és egy karmester mozdulatai között milyen sok a hasonlóság, mondhatni a kettő ugyanabból a gyökérből fakad.

Erzsébet hogyan lett igazgató?

Szatmári Lászlóné:
Kőbányán kezdtem el tanítani. Amikor Soltész Erzsébet lett az igazgató a VIII. kerületben, hívott, hogy legyek a helyettese. Ő már a Zeneakadémiáról ismert engem. Bennem nem volt olyan erős vezetői tehetség, mint Laciban, nem is volt különösen kedvem ehhez a munkához, de azt mondtam: „na jó, próbáljuk ki”. Rengeteget dolgoztam és tanultam Erzsike mellett. Négy év múlva ő nyugdíjba ment, engem pedig rábeszéltek, hogy adjam be a pályázatomat. Így lettem igazgató 1975-ben. Nehéz évek következtek. 12 év nekem elég is volt az igazgatásból, utána címzetes igazgató maradhattam, de végre csak a zongorakísérésnek szentelhettem minden időmet. Számomra semmiféle hiúsági problémát nem okozott, hogy ugyanabban az iskolában maradtam, ahol korábban én voltam az első ember. Másfél státuszban kísértem, és boldog voltam ezzel a feladattal.   

A szocialista időszakban melyek voltak a legkeményebb gondok, amelyekkel egy igazgatónak meg kellett küzdeni? A politikai helyzet, netán az ország szegénysége?

Szatmári László:
Annyi volt a mindennapi gondunk, hogy a politikával a legkevésbé sem foglalkoztunk. Ma már csodálatosan felszerelt zeneiskolákat lehet látni, de akkor nagyon nehéz volt megszervezni, hogy minden tanárnak legyen megfelelő helyisége, ahol taníthat.  Amikor elkezdtem tanítani, a szűkebb munkahelyem egy tornaterem raktárhelyisége volt. Innen egy kétszárnyú ajtó nyílt a tornaterembe. Az ajtó másik oldalán volt a futballkapu. Amikor sikerült gólt lőni, lett ott olyan örömrivalgás, üvöltés, hogy fel kellett függeszteni a tanítást. Ennél csak az volt rosszabb, amikor mellé lőttek, bele a kétszárnyú ajtóba, ami ettől megremegett, és olyan hangot adott ki, mintha valami robbanás történt volna.

Ezt akkor is ilyen vidáman fogta fel, vagy csak most, visszatekintve?

Akkoriban mindenki igen nehéz körülmények között dolgozott. Természetesnek vettem a helyzetet, mint ahogyan azt is, hogy a fűtő bácsi egyszer csak megjelent, hogy ő most már hazamegy, de ha kihűlne a vaskályha, hát itt van a szeneskanna, a következő ajtó a pincébe vezet, csak menjek le nyugodtan, és hozzak fel egy kis szenet. Én pedig lementem, fölcipeltem a szenet és megraktam a kályhát.  Volt egy tanár, aki hegedűt tanított a lépcső aljában, egy elkerített részen. Készítettünk is egy pamfletet, amelyben ez a tanár csak pengette a hegedűt, és azt kérdezte: „mit tegyek, ha olyan kis helyen kell tanítanom, hogy a gyerek csak akkor tudja kihúzni a vonót, ha kinyitom az ablakot?” Rengeteg ilyen pamfletet írtunk, a legnehezebb helyzeteknek is mindig megtaláltuk a humoros oldalát.   

Szatmári Lászlóné:
A nehézségektől sohasem riadtunk vissza. A saját lakáskörülményeinkről is beszélhetnénk. Öt évig laktunk együtt az anyósommal, és amikor a lányunk, Évi egyéves volt, akkor sikerült kialakítani leválasztással egy pici saját lakást. Azt mondta a mester: „na, Szatmári úr, fogja meg azt a cementet és vigye szépen.” Rakosgatni kellett a téglákat, menetet vágni a vízcsöveken. Csodálatos élmény volt ez is, mert úgy éreztük, hogy ettől, a saját kétkezi munkánktól lesz igazán a miénk az eredmény. Nem zúgolódtunk, hanem boldogok voltunk, hogy tehettünk valamit, és hogy a hatvanas években, amikor ez oly kevés fiatal párnak adatott meg, önálló lakáshoz juthattunk!       

Visszatérve az iskolai nehézségekre, a párt nem akart beleszólni abba, hogy mit tanítanak, vagy például melyik tanárt veszik fel?

Dehogynem, mindent egyeztetni kellett a párttal, a szakszervezettel, a KISZ-szel.

A szakmaiság nem szenvedett emiatt csorbát?

Szerintem nem, mert azok az emberek, akikkel egyeztetni kellett, szintén szakemberek voltak. 

Szatmári László:
A zeneiskolákban ez valóban nem okozott gondot. Például a szakszervezeti bizalmi az egyik zenetanár volt, aki elvállalta, hogy képviseli a szakszervezetet.  Volt olyan párttitkár, voltak olyan párttagok, akik szintén zenetanárként dolgoztak. Lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit mondok, és érzem, hogy manapság nem népszerű az ilyen vélemény, de akkor is tény, hogy nem olyan emberek erőltették ránk a véleményüket, akiknek gőzük sem volt a zenetanításhoz. Sőt, még segítséget is jelentett a velük való megbeszélés bizonyos döntésekben.

Szatmári Lászlóné:
Nálunk a szakszervezeti bizalmi nagyon odafigyelt arra, hogy a tanárok mikor mennek nyugdíjba, elég magas lesz-e a fizetésük, elég lesz-e a nyugdíjuk. Néha ádáz harcokat vívtunk, mert a pénz kevés volt, és én inkább annak akartam adni, aki több szakmai munkát végzett, a szakszervezetis meg annak, aki több társadalmi munkában vett részt. Akkor aztán mindenki engedett egy kicsit… Bele is fáradtam ebbe rendesen, bár nem ez volt a legnehezebb, hanem az, hogy kapcsolatot tartsak azoknak az általános iskoláknak az igazgatóival, ahol az órákat tartottuk. Tizenkét helyen tanítottunk ugyanis. Rendszeresen kellett látogatni a tanárokat is, meg aztán menni a Tanácsba, ahol éppen vagy jobban állt az ember szénája vagy rosszabbul… 

A Parlando című zenepedagógiai folyóirat megalapításának mi volt az előzménye?

Szatmári László:
A Lónyai utcai református gimnáziumban én voltam az irodalmi kör vezetője. Már ott is  csináltunk egy faliújságot. Tehát mindig is volt kedvem az íráshoz, szerkesztéshez. Az után a bizonyos éjszaka után, amikor hirtelen felötlött bennem a Parlando terve, mondtam Erzsikének: nagy szükség lenne egy zenepedagógiai folyóiratra, egy fórumra, ahol a szakemberek közölhetik az ideáikat, elvégre nyilván nem csak nekem vannak kikívánkozó gondolataim. Milyen jó lenne ezeket közzétenni, vitatkozni! Elmentem Irsai Verához, majd az ő tanácsára Váczi Károlyhoz, és elindult a lap. Az „ős-Parlando” nagyalakú volt és stencil-technikával készült. A szakszervezet segített a létrehozásában. Érdemes megnézni,  megmutatom a legelső számokat!

„Régóta nélkülözött segédeszközünk zenepedagógiai harcainkban a zenepedagógiai folyóirat.” De miért áll itt, hogy „fővárosi viszonylatban”?

Mert ezt még a fővárosi zeneiskolai szervezet adta ki, nem jutott el vidékre. Az első számokba Irsai Vera, Till Ottó, Dobszay László, Járdányi Pál, Dr. Soltész Elekné, Péter Miklós, Dénes László írt, hogy csak néhány nevet említsek. Mindenki örömmel vett részt ebben a munkában, hiszen a Parlando valóban hiányt pótolt. A harmadik szám már szebb kivitelben jelent meg, és onnantól kezdve országossá vált a lap. A következő lépés az volt, hogy a Zeneműkiadót is bevontuk a kezdeményezésbe, és akkortól az ő nyomdájukban készült a Parlando. 

Ahogyan lapozgatom a számokat, meglepőnek találom, mennyi mindenről lehetett írni: az angol ifjúság zenei életéről, a jazzről, az Orff-hangszerekről, arról a problémáról, hogy rengeteg fiatal tehetség itt tanulta meg a szakmát, aztán elment az országból… A lapszemlében amerikai, osztrák folyóiratok is szerepeltek.

Nem tudom, hogy a régmúltat sötétebbre festik-e ma, mint amilyen valójában volt, vagy csak mi láttuk derűsebben. Lehet, hogy a háború borzalmai után nem éreztük annyira az ötvenes-hatvanas évek nehézségeit. Kétségtelen, hogy pezsgő szellemi élet volt. Arra azért oda kellett figyelni, hogy amikor az ember valami fontos kérdésben megnyilatkozott, ne felejtse el odatenni azokat a kifejezéseket, hogy „pártunk és kormányunk”, meg „a szocialista embertípus” és hasonlók. Ez azonban a szakmai elkötelezettségünkön semmit sem változtatott, ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb. 

Kik voltak eleinte a Parlando szerkesztőbizottságában?

Czövek Erna, Dobszay László, Hajdú Mihály, Lovas György, Sándor Frigyes, Szávai Magda, Ungár Imre, a felelős kiadó pedig Gyimesi Ernő, illetve a Szakszervezet volt. Ma is a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének Elnöksége adja ki a lapot, a felelős kiadó pedig Dr. Gyimesi László főtitkár, aki Gyimesi Ernő fia…

Megrendelni, elolvasni a cikkeket, lektorálni, nyomdával tárgyalni… Mindez rengeteg idejét emészthette fel…

Abban az időben, tehát még 1968 előtt, heti négy napot tanítottam a Zeneiskola Szervezetnél (ráadásul váltva, délelőtt és délután) és további két napra lejártam a győri szakiskolába. Emellett esténként még felnőtteket is oktattam a Textil Szakszervezet Zeneiskolájában. Amikor a Parlando körüli munkálatokat már végképp nem bírtam egyedül, megkértem Zelinka Tamást, hogy segítsen nekem. Megkaptuk a nyomdából a hosszú hasábokat, majd nekiláttunk egy hatalmas ollóval ezekből egyenlő részeket szabni. „Hopp, ez itt három sorral hosszabb, jó lenne, ha a cikk vége nem menne át a következő oldalra, hát mit hagyjunk ki belőle?” Fogtunk valami ronda ragasztót, és felragasztgattuk a papírfecniket. Amikor elfogyott a ragasztó, Erzsike készített gyorsan egy kis csirizt. Mellesleg mindezt csak este kilenc óra után tudtuk elkezdeni, hiszen addig mindketten dolgoztunk. Aztán ott voltak azok az éjszakába nyúló beszélgetések a szerzőkkel, például Sándor Frici bácsival, aki rendkívül precíz ember volt. Előfordult, hogy egy héten belül négyszer hívott fel, hogy ide kerüljön még egy vessző, ott legyen inkább pont és kezdjünk új mondatot… Dénes László hasonlóan.  Ennek tulajdonképpen örülni kellett, mert ez azt jelentette, hogy a lapot ők is végtelenül komolyan veszik. Ha felnézek ma a polcra, az jut eszembe, hogy a zenepedagógiai kultúrtörténet egy része van megörökítve a Parlando lapjain. Több mint három évtizeden át végeztem ezt a munkát, és örömmel tölt el, hogy ma, Zelinka Tamás szerkesztésében ugyanabban a szellemben íródnak az újabb és újabb számok.

A Zenetanárok Társasága elődje, a Zenepedagógus Szakosztály megszületése is a Parlandóval függ össze?

Igen, jómagam az alapító titkárság tagja voltam. 1960 táján ugyanaz a társaság volt a magja az Országos Zenepedagógus Szakosztálynak, amelyik a Parlando-t is szerkesztette. 

Mi volt ennek a Szakosztálynak a célja?

Ez egy zenetanári szövetség volt, egy szakmai fórum, különböző tagozatokkal. Az egy tagozathoz tartozók (például vonósok vagy éppen zongoristák) megbeszéltek bizonyos szakmai problémákat, továbbképzéseket, előadásokat szerveztek. Külföldről is számos előadó jött. A Parlando pedig mindig hírt adott ezekről a programokról.

Kinek volt az ötlete a Szakosztály megalapítása?

Ez az ötlet is a Szakszervezetben érlelődött ki. Tehát a sokszor és sokak által lefitymált Szakszervezet abban az időben igen fontos szakmai szervezőmunkát végzett. A Szakosztály egyébként addig működött, amíg meg nem alakult a Zenetanárok Társasága, melynek első elnöke Tusa Erzsébet volt Mind a Szakosztály tevékenységére, mind a Parlando megjelentetésére a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége adta a pénzt.

Tanítás, igazgatás, zenekarvezetés, lapszerkesztés, szakmai szervezőmunka… Megbecsülték-e az erőfeszítéseit? Milyen kitüntetéseket kapott? A lexikonban szerepel például a Munka Érdemrend bronz fokozata, de az még valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett.

Kaptam Nívó-díjat, Németh László díjat, 2002-ben pedig a „Magyar Művészetoktatásért” elnevezésű díjat. Till Ottó mondta egyszer, hogy az ő számára nem volt rendszerváltás, mert bármilyen rendszer volt, bárki volt kormányon, az ő szívvel-lélekkel végzett munkáját mindig elismerték. Ugyanezt érzem én is.

És Erzsébetnek mi volt a legnagyobb kitüntetése?

Szatmári Lászlóné:
Nem hiszem, hogy a legújabb kitüntetésem lenne a legnagyobb, de számomra ez a legmeghatóbb. Nyugdíjas korrepetitorként is gondoltak rám, és a „Józsefvárosi Gyermekekért” kitüntetést kaptam meg 2004. június 4-én.

Ezek szerint még ma is korrepetitorként dolgozik?

Jelenleg nyolcvan hegedűst kísérek! A felvételizőket már nem vállalom, mert mindig félek, hogy esetleg megbetegszem, és akkor mi lesz a gyerekekkel.

Szatmári László:
Mindketten félállásban, de egész szívvel dolgozunk. Én is ugyanabban az iskolában tanítok, ahol igazgató voltam. Az új igazgató, Taligás Lajos ugyancsak fontosnak tartja a zenekari munkát, és most egy olyan, igazán „ütőképes” tanári zenekar élén áll karmesterként, amelyben a magasabb osztályos növendékek is muzsikálnak. Nemrég zajlott le egy nagyszabású koncertünk Kispesten, ahol az Éneklő Ifjúság 70 éves születésnapját ünnepeltük meg. A zenekar mellett a kerület iskoláiból 300 tagú gyerekkórus is fellépett az énektanárokkal együtt! Nap mint nap érzem, hogy a volt és jelenlegi kollégáim szeretnek, becsülnek. Bensőséges szeretetük megnyilvánulása, hogy Apónak szólítanak, ugyanúgy, mint sokszor Erzsike, a feleségem.

Ami azt illeti, Ön nem kimondottan „apó-típus”, sokkal inkább „úr”… 

Szatmári Lászlóné:
A kollégák tudták, mennyire várta Laci az unokáját. Négy centis volt Dorka, amikor Apó már verset írt hozzá. Van is olyan tervünk, hogy kiadjuk Laci szép számú versét, persze csak a rokonoknak, barátoknak szánt „terjesztésre”. 

Amennyire tudom, mindketten rengeteget utaztak az országban, szinte minden zeneiskolás versenyen, fesztiválon, konferencián részt vettek. Hogyan fért bele még ez is az életükbe?

Említettem már korábban, hogy a lányunkra, Évire édesanyám vigyázott, ez a hallatlanul művelt, több nyelven beszélő, vasfegyelmet tartó asszony. 90 éves koráig élt, és mi valamennyien mindig hozzá fordultunk, ha nem tudtunk valamit. Amíg Évi kicsi volt – egyébként a Szakszervezetben úgy hívták őt, hogy „kis Parlando”, ugyanis a lap 1959-ben, Évi pedig 1960-ban született – Mami jött a mi lakásunkba, hogy Évire vigyázzon. Előfordult, hogy este 10 után értünk csak haza, és addigra leesett a hó. Nem indult be az autónk, taxit hívtunk, de az is elromlott, és a Mamival toltuk a taxit a havon… Később aztán Évi ment a Mamihoz, aki persze főzött is, nem volt gond erre sem. Így aztán, ha valamilyen fontos eseményt rendeztek bárhol az országban, mi ott lehettünk, nyugodtan végigülhettük, tudtuk, hogy otthon minden rendben van. Érdekes egyébként, hogy Évi először hegedült, ötévesen már vizsgázott is, de egyre többet zongorázott közben. Hatéves korától Komjáthy Manyi néni tanította. Később csembalózott, de ő is felhagyott vele, mint ahogyan én sem tartottam soha elég kifejezőnek ezt a hangszert.    

Szatmári László:
Életünk legszebb élményei közé tartozik, amikor Évi pici korában, amikor még senki sem tanította, improvizált zongorán. Kitett egy mesekönyvet, nézte a képeket, azokhoz játszotta a zenét, és közben még lapozott is. Egyébként, abban, hogy mindketten hamar nyugdíjba mentünk, nagy szerepe volt annak, hogy a saját gyermekünkkel keveset lehettünk, amíg kicsi volt. Az unokánknak, Dorkának akartuk „visszaadni” azt, amit a lányunktól elvettünk.

És milyen különös, hogy Dorka is zongorázik és hegedül is, mintha mindkét nagyszülője vonalát tovább szeretné folytatni…

Igen, de ez a vonal itt mégis csak megszakad, mivel az unokánk már nem muzsikus, hanem biológus szeretne lenni. 

Kanyarodjunk vissza a zeneiskolához! Milyen a mai zeneoktatás helyzete? Mennyiben más, mint az elmúlt évtizedekben volt?

Az Internet, egyáltalán a komputer megjelenése az oktatásban és a mindennapi életben, a mobiltelefonok használata hihetetlen változásokat hozott. Mindez a zeneoktatás számára többféle következménnyel jár: egyrészt alkalmazkodni kell az új lehetőségekhez, ki kell használni őket, másrészt viszont tudomásul kell venni, hogy a növendékeknek manapság sokkal kevesebb idejük van a zenetanulásra, mint régebben. Az iskolai követelmények is rendkívüli módon megnőttek. Ahhoz, hogy egy 12 éves gyerek hatosztályos gimnáziumba felvételizzen, előkészítőbe kell járnia, rengeteget kell készülnie. Ha pedig felveszik, annyi lesz a feladata, hogy a legtöbb esetben kénytelen abbahagyni a zenetanulást. Régen a lelkes és tehetséges továbbképzősökkel, akik a gimnázium mellett tanultak tovább zenét, a zeneművészeti szakközépiskolások szintjén lehetett produkálni. Erzsikének is nagyszerű továbbképzős növendékei voltak. Csakhogy ehhez annyi idő és energia kellett a részükről is, amennyi ma már nem áll rendelkezésre. Bizony, ma alaposan meg kell gondolni, hogy milyen módszereket alkalmazzunk, amelyekkel a növendékeket egyáltalán meg tudjuk tartani a zeneiskolában.     

Milyen módszerekre gondol? A gyakorlást például nem lehet helyettesíteni…

Elsősorban arra gondolok, hogy a közös muzsikálásnak, a kamarazenélésnek sokkal nagyobb teret kellene adni. Az együttlét ugyanis óriási pluszt ad a zenetanuláshoz.

Szatmári Lászlóné:
Arra kellene törekedni, hogy az a kevés idő, amit a hangszerrel tölt a növendék, feltétlenül örömet jelentsen neki. 

Szatmári László:
Nézzük csak, miféle konkurenciával kell felvenni a versenyt. Ott van például a tánciskola. A gyerek vagy a fiatal eltölt ott egy-két órát, keményen dolgozik, de megtanul néhány táncot, együtt van a többiekkel, jól érzi magát, igazi élményben van része, később pedig egy társasági eseményen hasznát is veszi annak, amit megtanult. Amikor vége van az órának, hazamegy, és legközelebb majd csak a következő táncórán lesz gondja a dologra. Ezzel szemben, mondjuk egy hegedűórán nem kis nehézségek árán ráérez, hogyan kell az egyik fekvésből a másikba átmenni, és rögtön megkapja a feladatot, hogy ezt otthon hogyan gyakorolja a következő óráig. Azért szükséges olyannyira a közös muzsikálás, mert az általa kapott óriási élmény képes motivációt adni, képes meggyőzni a gyereket, hogy érdemes gyakorolnia, hogy a legközelebbi alkalommal még jobban menjen a darab, és aztán sor kerülhessen egy közös szereplésre. Ez felelősségvállalásra is nevel, elvégre hiába tudja a művet a zenekar többi tagja, ha az én szólamom nem szól rendesen, akkor nem szólal meg a darab sem.        

Jó iránynak tartja azt, hogy a zeneiskolák helyett komplex művészeti iskolák alakulnak? 

Igen. A mi zeneiskolánk is művészeti iskolává bővült, ahol megjelent a táncoktatás. Nagyszerű dolog, hogy a hangszeresek és a táncosok együtt szerepelhetnek, ez megint új inspirációt nyújt. Ha lenne képzőművészeti tagozat, akkor az oda járó gyerekek elkészíthetnék a díszleteket. Lehet, hogy így a zeneoktatás privilegizált helyzete megszűnik, de visszatérünk ahhoz az egységhez, amely a művészeteket a mesterséges szétválasztásuk előtt jellemezte.      

Korábban beszélgettünk arról, hogy három-négy évtizeddel ezelőtt mennyire mostoha körülmények között kellett tanítaniuk. Ma milyennek látják a helyzetet ebből a szempontból?

Természetesen hatalmas a fejlődés. Egy-egy zeneiskola már egészen kiváló hangszereket is meg tud vásárolni; a VIII. kerületi zeneiskola például most vett egy Bösendorfer zongorát.  Van olyan zeneiskola, ahol már minden teremben található komputer. CD-lejátszó, erősítő, hangfalak, fénymásológép, kávéfőző, mikrohullámú berendezés, a tanteremben lévő telefonkészülék – alig lehet fölsorolni, mi minden szolgálja már sok helyütt a tanítást és a tanárok kényelmét. Ma már léteznek előírások arra vonatkozólag, hogy milyen felszerelések szükségesek, és ami még fontosabb, a források is adottak.  

És a szellemi tartalom? A tanárok lelkesedése? Ezen a téren is olyan óriási a fejlődés?

Szatmári Lászlóné:
Ha a fiatalabb generációk munkáját Éva lányunk tevékenységének tükrében nézhetem (aki a józsefvárosi zeneiskola tanszakvezető zongoratanára, igazgatóhelyettes, a ZETA választmányának tagja), akkor nem féltem a zenepedagógia jövőjét. Ő jó érzékkel találta meg az egyensúlyt a tanári és a művészi tevékenység között. Fiatal kora dacára már számos növendéke működik zenei pályán, végzi tanulmányait a Főiskolán. Az új törekvések, módszerek megismerése iránti fogékonyság, azok sikeres alkalmazása táplálja a pedagógiai munka iránti érdeklődést, s megóv az elszürküléstől. Fontos, hogy a tanárok, elsősorban a fiatalok belássák, hogy ha valaki jó szakember egy zeneiskolában, az semmivel sem jelent kevesebbet, mintha magasabb szinten tanítana. Hát nem az alapok a legfontosabbak? Miért lenne egy ember életében kevésbé kulcsfigura a tanítónő, mint az egyetemi tanár?

Szatmári László:
Szívmelengető érzés, amikor diplomakoncertre kapunk meghívást olyan növendékeinktől, akik egykor nálunk kezdtek. És a tanárok között minket is felsorolnak, ugyanúgy, ahogyan a szakközépiskolai vagy a zeneakadémiai tanárokat. Nem felejtették el, hogy mi indítottuk el őket a pályán. Egy ilyen meghívó igazi köszönet azért a lelkesedésért, szeretetért, időért, energiáért, amit annak idején nekik szenteltünk.