Az idén 49 esztendős ISME (International Society for Music Education,   azaz Nemzetközi Társaság a Zenei Nevelésért) 2002. augusztus 11.  és 16. között rendezte meg 25. világkonferenciáját a norvégiai 
  Bergenben, Edvard Grieg szülővárosában. A védnökséget Sonja, norvég királynő vállalta. A konferencia mottója a következő volt: “Együtt zenei jövőnkért!” Három központi témához lehetett csatlakozni: az első a zenei nevelés országhatárokon és különböző kultúrákon való átívelésének lehetősége, a második a zenepedagógia és egyéb tudományterületek kapcsolata, a harmadik pedig a virtualitás és a realitás viszonya, egyszerűbben szólva a modern technika, főként a számítógép felhasználásának sokféle formája. Az angol nyelven folyó szakmai tanácskozást az Interneten is meghirdették, jómagam erre a felhívásra jelentkeztem és lettem egyúttal az ISME egyéni tagja. Az előzetesen beküldött előadásokat szakmai bizottság bírálta el, ennek eredményeképpen kaptam meghívást egy 40 perces beszámoló megtartására. Dolgozatom (amely a második központi témához kapcsolódik) K. Udvari Katalin Psalmus Humanus című, a kecskeméti Ének-Zenei Általános Iskola megalakulásának 50. évfordulójára írt könyvéről (a könyvről szóló recenziót lásd: Parlando, 2001/4. szám, 20-24. oldal), valamint az ugyancsak Psalmus Humanus című művészetpedagógiai bemutatósorozatról szólt. Ez utóbbi egy olyan magyarországi vállalkozás, amelynek célja megőrizni Kodály eredeti zenei nevelési koncepcióját, ugyanakkor fölkutatni azokat a módszereket, amelyek segítségével e koncepció az új évezred kihívásainak, a különböző társadalmi igényeknek megfelelően, eredményesen alkalmazható. A projekt – azon túl, hogy bizonyítja a magyar zenepedagógia megújulási képességét – jól példázza a művészetek valamint a természet- és társadalomtudományok kapcsolatát, illetve az ének-zene és más tantárgyak oktatásának integratív lehetőségeit. (A bemutatósorozatról lásd K. Udvari Katalin összefoglalóját, Parlando, 2002/4. szám, 2-6. oldal. A K. Udvari Katalin által szerkesztett újabb kötet, amelynek témája e bemutatósorozat, és amelyben az egyes módszereket azok kidolgozóitól, tehát a legautentikusabb formában ismerhetjük meg, Psalmus Humanus. Hagyomány és megújulás a kodályi zenepedagógiában címmel a Püski kiadónál 2002 decemberében jelenik meg. ) 

Beszámolómat többek között a Duna Televízió által a Psalmus Humanus programról készített dokumentumfilm részleteivel, valamint a könyv és a folyamatosan bővülő projekt összefoglalását tartalmazó, közvetlenül a konferencia előtt elkészült, angol nyelvű CD-ROM-mal illusztráltam. A konferencián elhangzott előadásokat az ISME – ígérete szerint – papírformában és CD-ROM-on is megjelenteti angolul. 

Ezúton is szeretném megköszönni azt a sok kedves bíztatást és értékes segítséget, amelyet az előadás megírásához K. Udvari Katalintól, valamint az egyes módszerek képviselőitől kaptam. A konferenciára saját költségen utaztam ki, de utólag több helyre is pályáztam anyagi hozzájárulásért. Lapzártáig pályázatom kedvező elbírálásban részesült a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezeténél és a Kecskeméti Kodály Intézetért Alapítványnál. Mindkét támogatást nagyon köszönöm.

   „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” – mondta Kodály Zoltán.(1) Előadásomban egy olyan magyarországi programról szeretnék beszámolni, amely éppen azon fáradozik, hogy „újra megszerezze” a lassan „elpárologni” látszó, a népesség egésze részére biztosítható, általános zenei kultúrát. A program arra keres választ, hogy a XXI. században, a Kodály halála óta gyökeresen megváltozott társadalmi, politikai, gazdasági helyzetben, a közgondolkodást jellemző értékválság közepette hogyan lehetne a Kodály által lerakott alapokat megőrizve, de mégis a mai kihívásokra választ adva olyan új módszereket találni, amelyek jól alkalmazhatóak a közoktatásban, és segítenek megközelíteni az áhított célt: „A zene (legyen) mindenkié.” A hangsúly itt a közoktatáson van, tehát nem az elit, professzionális zenei képzésen, hanem az egész társadalom, annak valóban minden, akár hátrányos helyzetű csoportja számára is használható új elképzeléseken. A vállalkozás értékes tapasztalatai muzsikusként és újságíróként is megleptek, és azt gondolom, hogy nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak.
    Magyarország zenei nagyhatalom, így tartják az egész világon. Nagy muzsikusok (zeneszerzők, előadóművészek, muzikológusok, pedagógusok) egész hada áramlott ki e kicsiny közép-európai országból, és mi exportáltuk minden idők egyik leghatékonyabb zenetanítási koncepcióját, amely leginkább „Kodály-módszer” néven ismert. Ezt az 1964-es, Budapesten megtartott ISME-konferencián ismerhette meg a világ, és tanulmányozására azóta is százak zarándokolnak minden évben Magyarországra, főként a kodályi örökséget hitelesen őrző és terjesztő kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetbe. Számos magyar tanár tanít külföldön, hogy segítse e koncepciónak a helyi kultúrához való adaptálását, hiszen zenei anyanyelv kialakításáról van szó. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a hallgatók negyede külföldi (2000-ben 26 országból 136-an tanultak itt), áramlanak ide a diákok, és jönnének jóval többen is, ha nem lenne az intézményben helyszűke. Ifjú tehetségeink sorra hozzák el a díjakat a nemzetközi versenyekről. Joggal gondolhatják tehát sokan, hogy zenei téren Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán. Természetes, hogy eredményeinket a külföldiek nagyrészt a Kodály-koncepciónak tulajdonítják, hiszen sok európai országban, valamint Japánban, Ausztráliában, az USA-ban, Kanadában ezt kiváló hatásfokkal alkalmazzák. A kiemelkedő magyar teljesítmények jelentős része azonban vagy az elit kultúrához tartozó hangszeroktatás területéről jön, vagy egy-egy kivételesen elhivatott, fanatikusan dolgozó énektanárnak, kórusvezetőnek köszönhető. Az elit kultúra lényeges húzóereje egy ország művelődésének, csakhogy Kodály elképzelései a társadalom egészére vonatkoztak. A magyar közoktatásban viszont a gyerekek értékes zenén keresztül történő mindennapos nevelése eltűnőben van. A napi és a szaksajtóban jó néhány éve sorra jelennek meg olyan elkeseredett hangú cikkek, amelyeknek már a címe is árulkodó: „Miért csak rombolunk?” (2), „Hívjunk össze konzíliumot!”(3) stb. 
    Nézzük, hogyan alakult a mindennap éneklő-muzsikáló – úgynevezett ének-zene tagozatos – általános iskolák száma, hiszen Kodály azt szerette volna, ha idővel minden iskola ilyenné alakulna. Nos, ezeknek az intézményeknek a száma egy ideig valóban emelkedett, egészen 200 fölé, majd e pozitív tendencia megtorpant, és azóta ez a szám csökken. Az utóbbi évekre már valóságos zuhanó repülés jellemző: 1996-ban még 185 iskola volt ének-zenei, két évre rá az összesen 3750 általános iskolából már csak 120. Az 1999/2000-es hivatalos statisztikai adatok szerint az összesen 960.601 6-16 éves korú fiatalból 32.696 vesz részt emelt szintű ének-zene oktatásban. Ez 3,4 százalék. Megfordítva: a mai magyar gyerekek közel 97 százaléka nem részesül a mindennapos éneklésre épülő, az egész világon példának tekintett „magyar módszer” áldásaiból. 
    A nem zenei tagozatos iskolákban kötelezően csak heti egy óra jut az énekre, és a kóruséneklés sincs előírva. Hol találkozhat aktívan ez a korosztály az értékes zenével? A zeneiskolában, ami viszont fakultatív. Örömmel mondhatjuk, hogy ezen a területen a tanulói létszám dinamikusan nő. 1980 és 1997 között (hivatalos adatok szerint) a hangszert tanulók száma megduplázódott. Itt tehát hatalmas a fejlődés, bár komoly nehézségekkel is meg kell küzdeni, főként amiatt, hogy nincsen megfelelő számú és kellően képzett tanár. A tanárképzés terén immár évtizedek óta sok a gond, kezdve azzal, hogy miközben a magyar felsőoktatásban az utóbbi 10 évben megháromszorozódott a létszám, a zenei felsőoktatásban stagnál. A tanítóképzőkben nemigen jut mód a válogatásra, az pedig, hogy a kevés számú jelöltnek van-e zenei hallása, nem sokat számít. Itt kell megjegyeznünk, hogy ének-zene oktatásunkkal kapcsolatban általában még a legerőteljesebb kritikák sem magát a Kodály-koncepciót bírálják, hanem annak megvalósítását: „Nem a módszerben vagy a rendszerben van a hiba, hanem a lélektelen, közömbös, sőt gyakran ellenszenvet keltő végrehajtásban”.(4) Nyilvánvaló, hogy a zenetanításban a tanár megfelelő szintű képzettsége, a szakmája iránti szeretete, lelkesedése döntő kérdés. 
    A gondok felsorolásából ennyi talán elég is. Sokan mindennek ellenére hiszünk abban, hogy a zenei nevelés képes megújulni a magyar közoktatásban, hiszen biztos alapokra épül. 
 Sokan és sokféle módon keresik a megújulás lehetőségét. Kolcsárné Udvari Katalin, zeneiskolai csellótanár nagy kitartással végzett munkálkodása úttörő jelentőségű ezen a téren. Udvari Katalin tagja volt a Magyarországon elsőként Kecskeméten megalapított ének-zenei általános iskola legelső osztályának, és így Kodály gyakori személyes jelenlétében vehetett részt a zenei foglalkozásokon. Az egykoron tanáraitól kapott sok-sok szellemi-lelki kincsért érzett hála, ugyanakkor az elmúlt időszakban a sajtóban megjelent, Kodályra és ének-zeneoktatásunkra vonatkozó, sokszor igazságtalanul elmarasztaló vélemények arra ösztönözték, hogy dokumentálja a legendás intézmény első éveit, és összegyűjtse egykori osztálytársai, tanárai, továbbá későbbi kollégái és tanítványai személyes élményeit a zenetanulással és főként annak évekkel-évtizedekkel később is tapasztalható hatásaival kapcsolatban. A szerző „Psalmus Humanus” című könyvével5 köszöntötte 2000-ben az éppen 50. születésnapját ünneplő kecskeméti Kodály-iskolát. Maga Kodály mondta, hogy „a zenei nevelés igazi eredményei csak évtizedek múltán érzékelhetők nagyobb mértékben”6; éppen ez ad különös fontosságot e 300 oldalas kötetnek. A nagyszámú személyes tanúságtétel, messzemenőkig igazolta Kodály próféciáit, melyek szerint a gyermekkorban kellő gyakorisággal, aktív részvétellel szerzett értékes zenei élménynek, a megfelelő szakmai és tárgyi feltételek között kapott zenei nevelésnek életreszóló hatása van, amely semmi mással nem pótolható. 
 A közoktatásban az ének-zenei általános iskola típusának megteremtése elsősorban Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Mártának, az alapító igazgatónőnek köszönhető. Nemesszeghyné először zeneóvodát szervezett, amelynek egy bemutatóját látva 1947-ben Kodály meg is jegyezte: „Ez jó, csak nem szabad abbahagyni a hatéveseknél. Így folytassák az iskolában is.”7 Ez a megjegyzés erőt adott a fiatal tanárnőnek terve megvalósításához. Az iskola, amelynek hivatalos engedélyeztetésében Kodály segített, 1950-ben igen szerény körülmények között kezdte meg a munkát. Amikor 1964-ben elkészült az új épület, Kodály így fogalmazott: „Ez nem egyszerűen egy új épület felavatása, hanem fordulópont a magyar művelődés történetében. (…) ez az iskola nem zeneiskolának készült, (…) de ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe. Mindent tanítanak itt. Sőt, egyes dolgokat jobban, mint másutt. De megtanítják arra a tanulókat, hogy aki zenével indul az életbe, az evvel bearanyozza minden későbbi tevékenységét.”8 Három évvel később pedig kijelentette, hogy meg van győzödve arról, „hogy idővel minden iskolánk ilyenné alakul, mire általános lesz az a tapasztalat, hogy ahol a zene egyenrangú tárgy, minden tárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyermekek.”9 
 A kecskeméti iskolában a 6 napos munkahéten mindennap volt énekóra, a felső tagozatban ezen belül külön tanulták a népdalismeretet és az összhangzattant. Heti két társas zeneóra volt: karének illetve zenekar. A délelőtti tanításba beillesztettek egy-egy néptánc órát, amely a hagyományőrzés mellett fel is frissítette a diákokat. A második osztálytól választhattak hangszert; ez heti két újabb zeneórát jelentett. Mindezt a gyerekek nagy kedvvel végezték, túlterhelésre nem panaszkodtak, sőt, néhány év után nemcsak általános tudásuk haladta meg a nem éneklő-muzsikáló osztályokét, hanem lelkileg is kiegyensúlyozottabbakká váltak azoknál. A visszaemlékezések így tanúskodnak erről: „Az ének pihenést jelentett a többi közismereti tárgy között, a néptánc órák kielégítették mozgásigényünket.” „Bírtuk a terhelést”, „megtanított napirend szerint élni, a lehető legjobban beosztani az időt.” „Ésszerű, gyors és logikus gondolkodásra tanított.” „Az iskola adott egyfajta optimizmust, pozitív gondolkodást, a sikeres szereplések révén önbecsülést, az összetartozás érzését.”10 Az ország különböző területein lévő ének-zenei iskolákban tanult emlékezők a mindennapos muzsikálást egybehangzóan életreszóló belső erőtartalékként, boldogságforrásként jelölik meg. 
 Kodály mindig is meg volt győződve a zenének a személyiség egészére gyakorolt jótékony hatásairól. Amikor az 1964-es ISME-konferencia után megkérdezték, hogy mit tartott a legérdekesebbnek, azt az előadást emelte ki, amelyet Kokas Klára tartott. A muzsikus-pszichológus Kokas elsőként foglalkozott a kodályi zenei nevelés hatásaival. Ő maga így ír erről: „Mámorító élmény volt a mindennapos énekórák hihetetlen eredménye, amit ma vetettem, holnapra gyökeret vert és virított. Feltámadt a kíváncsiságom, vizsgálatokat kezdtem a zenei nevelés hatásáról, Kodály ebben is buzdított.”11 Már 1962 és 64 között Szombathelyen 100 zeneóvodást vizsgált antropometriai módszerekkel. Az első méréseket és összehasonlító vizsgálatokat dr. Eiben Ottóval 1968-ban végezte zenei és kontrollcsoportokkal, elsősorban az éneklés és ritmikus mozgás okozta fiziológiai változásokra vonatkozólag. A kutatók saját kiváncsiságuktól hajtva az egyéb képességekre vonatkozó teszteket is kipróbálták, pszichológiai vizsgálatot is folytattak, és az eredmény, „a zenei csoportok fölényesen magasabb teljesítménye”12 ámulatba ejtette őket. Kokas Klárának a zenei nevelés más tárgyak tanulására gyakorolt pozitív transzferhatásáról szóló disszertációja Képességfejlesztés zenei nevelés címmel 1972-ben jelent meg. 
 A máig legnagyobb léptékű hatásvizsgálatot Nemesszeghy igazgatónő kezdeményezte, ő kérte, hogy indítsanak négyéves programot, amelynek során vizsgálják a kecskeméti Kodály-iskola egyik elsős énekes osztályát (ennek kontrollcsoportja egy másik iskola nem zenei tagozatos, ám jó szociális helyzetű gyerekekből álló osztálya lett), továbbá indítványozta, hogy kísérleti céllal egy külvárosi iskolában, hátrányos helyzetű gyerekeknek is indítsanak ének-zenei osztályt, az iskola másik, párhuzamos osztálya pedig kontrollcsoportként szerepeljen. A nemzetközi szakirodalomban előzmény nélküli vizsgálatot 1968 és 1972 között végezték. A kutatócsoport vezetője dr. Barkóczi Ilona, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános Pszichológiai Tanszékének vezetője volt. A vizsgálat és eredményeinek leírása Barkóczi Ilona és Pléh Csaba tollából jelent meg Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata címmel, a Kodály Intézet kiadásában. Music makes a difference címmel (Kecskemét, 1982) angolul is olvasható, franciául ugyancsak megjelent. Ezúttal a kutatóknak csak néhány megállapítását ragadnám ki. A zenei nevelés fejlesztő hatása egyértelmű volt a kreativitásban. A hátrányos helyzetű, de több énekórát kapó csoport már a második évben utolérte (sőt, néha meg is haladta!) a magasabb szociális környezetű kontrollcsoport teljesítményét. Bár azt találták, hogy az általános intelligencia színvonala a zenei nevelés hatására nem változik, feltűnt, hogy „az alacsony szociális státusú gyerekeknél csökken a verbális és a nem verbális intelligencia közötti aránytalanság”13 Tehát az intelligencia szerkezetét és a kreativitást górcső alá véve is azt találták, hogy a zenei nevelés képes kiegyenlíteni a kulturális hátrányt. A kutatók megállapították, hogy a mindennapos zenélés hatására integráltabb személyiség alakul ki, amelyre az jellemző, hogy az intellektuális és emocionális-motivációs működések fokozottabban kapcsolódnak össze. A vizsgálatok egyik további feltűnő eredménye volt, hogy a zenei nevelésnek milyen erőteljes a közösségfejlesztő hatása. 
 Kodály téziseit tehát a tudomány egzakt módon igazolta, ám hiába mutatták és mutatják ki napjainkban is egyre többen a szerteágazó pozitív hatásokat, ezekkel a felismerésekkel – úgy tűnik – nem kellő mértékben foglalkozik az oktatáspolitika, és mivel a kutatási eredmények csak igen kis kör számára válhattak ismertté, a közgondolkodásra sem gyakorolnak hatást. A bizonyítékok ellenére az iskolai ének-zenetanítást ma a legtöbben feleslegesnek és haszontalannak tartják. 
 Udvari Katalin könyvének („Psalmus Humanus”) megírásához a kecskeméti Kodály-iskolában szerzett személyes élményeitől kapott indíttatást. Bebizonyította, hogy az ének-zenei tagozatos iskolatípusnak van létjogosultsága. Amikor ennél is továbblépett, és a kodályi koncepción alapuló, mégis új módszerek keresésébe fogott, elsősorban a tudományos eredményekre, a megcáfolhatatlan objektív bizonyítékokra támaszkodott. Már a könyv írásakor megismerkedett olyan kitűnő zenei szakemberekkel, akik ráirányították a figyelmét, hogy a zenetanítás illetve az élményt adó, zenével való foglalkozás milyen új, kevéssé ismert lehetőségeket rejt. Udvari Katalint ez arra ösztönözte, hogy tudatosan is keresse a hasonló műhelyeket. Két és fél éves kutatás eredményeként sikerült felvennie a kapcsolatot másfél tucat intézménnyel illetve szakemberrel, akik közül többen szinte teljesen ismeretlenül, elszigetelten dolgoznak. 2000 és 2001 fordulóján egy bemutatósorozat keretében ezek a műhelyek vonultak fel egy olyan bizottság előtt, amely Magyarország legnagyobb tudású, nemzetközileg is elismert zeneoktatási szakembereiből állt. A könyv címe után a program ugyancsak a Psalmus Humanus elnevezést kapta. Udvari Katalinhoz a munkában csatlakozott volt iskolatársa, Urbánné Varga Katalin (gyógypedagógus, zenetanár, zeneterapeuta, a Magyar Zeneterápiás Egyesület elnöke), aki aktívan közreműködött a bemutatók tervezésében, szervezésében és lebonyolításában. 
 Komoly lelkiismereti problémát jelent, hogy ha elfogadjuk a kodályi koncepció mai érvényességét, van-e jogunk a megvalósításához új utakat keresni, nem kell-e szigorúan ragaszkodnunk ahhoz, ami Kodály életében, az ő közreműködésével kialakult? A Mester megnyilatkozásaiból egyértelmű: ő csupán irányelveket adott meg, a megvalósításban szabadságot biztosított a tanároknak. Nemesszeghy Márta is azt írja feljegyzéseiben, hogy „Kodály felvetett gondolatokat, feladatokat adott, véleményt nyilvánított, de pontos leírás helyett inkább szabad kezet adott, kísérletezésre buzdított.”14 Az adott korosztály, társadalmi réteg, szociális helyzet, egészségi állapot, vagyis általában az adott körülmények szempontjából optimálisan hasznosítható metódusokat tehát nemcsak jogunk, de kötelességünk is kutatni, kitalálni, továbbfejleszteni. (Itt kell megemlítenem, hogy ezen a téren Magyarországon felmérhetetlen jelentőségű munkát végzett és végez Gonda János irányításával a Tatabányán megalapított, jelenleg Tatán működő Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet, amely főként nyári kurzusok keretében ad módot a tanároknak, hogy válogathassanak a különböző módszerekből, és így frissíthessék fel tudásukat. A két program közötti különbség, hogy míg a Kreatív Zenepedagógiai Intézet inkább (persze nem kizárólagosan) a külföldi módszerek (pl. Orff, Suzuki, Dalcroze, stb.) megismertetésére törekszik, Udvari Katalin kifejezetten a kodályi irányelveken alapuló, egyben azokat igazoló, főként Magyarországon kialakult metódusokat kutatta fel.) 

A bemutatókat 2000 októbere és 2001 januárja között 8 szakmai napon tartották meg: 

(1) Kovács Barbara módszere a legfrissebb idegélettani kutatásokat veszi figyelembe. Azt használja ki, hogy az óvodában az ének-zene-mozgás során automatikusan fejlődnek a tanulási képességek, így megelőzhetők a különböző tanulási zavarok. A módszer eredményességét hatásvizsgálat bizonyítja, a tankönyv megjelent. 

(2a) A Barkóczi-vizsgálat felhívja a figyelmet arra, hogy ha a tanításban felhasználjuk a vizuális ábrázolást (festés, rajz stb.), a képességek ugrásszerűen fejlődnek. A különböző korosztályok számára kidolgozott komplex művészeti nevelés erre alapozódik. Az eredményeket a salgótarjáni Bólyai Gimnázium pedagóguscsoportja demonstrálta. 

(2b) Az alapfokú szabadidős programot támogatta az UNESCO; ez a hátrányos helyzetű csoportoknál is kiemelkedő eredményeket hozott. 
(2c) Pécsett, Apagyi Mária és Lantos Ferenc módszerét a hangszeres zene és a vizális területek kapcsolatára és kölcsönhatására építette, fölmutatva az elemek, szerkezeti elvek közös rendszerét. Az improvizáció, a komponálás és az interpretáció szerves egységét kívánják megteremteni. 

(3) A kecskeméti Tóth László Általános Iskolában a bizottság összehasonlíthatta a normál (heti 1) óraszámban és az emelt (heti 3-4) óraszámban történő ének-zenetanítás eredményeit. 

(4) A rendszerváltás óta ismét fontos szerep juthat az egyházzenének, hiszen Kodály mintának tekintette az angliai katedrális-iskolákat, amelyekben mindennap énekelnek a gyerekek és részt vesznek a liturgiában. A Budapesti Énekes Iskola tanulói már 6 éves koruktól professzionális muzsikusokkal együtt lépnek fel az ősi, esztergomi rítusú templomi szolgálatokon. Az iskola kitűnő énektanár-karnagyai Bubnó Tamás és dr. Mezei János tankönyvet is összeállítottak a gregorián és a többszólamú egyházi zene tanításához. 

(5) A bizottság egy olyan bemutatót is végignézhetett, amelyen egy ausztrál karnagy egy budapesti ének-zenei általános iskola kórusának tartott próbát. Az ötlet nagyszerű, hiszen a Kodály Intézet külföldi hallgatóinak így szélesebb körű tapasztalatszerzésre van módjuk, az Intézetben folyó munka eredményei könnyebben bekerülnek az iskolák vérkeringésébe. A helyi énektanár is új ismeretekkel gyarapodhat, ösztönzést kap a nyelvtanulás, lehetőség nyílik nemzetközi kapcsolatteremtésre. 

(6) Kárpáti Tünde szolfézs-zeneelmélettanár olyan számítógépes szoftver kifejlesztésén dolgozik, amely a Kodály-módszert és a hazai követelményeket veszi alapul. A játékos, motiváló, egyéni haladási tempót lehetővé tevő számítógépes programokkal a szolfézs és a zeneelmélet oktatása és gyakorlása hatékonyabbá és élvezetesebbé válik. Ahogyan Józsáné Hajdu Zsuzsa bemutató órája is bizonyította, a komputer kiváló eszköze a zenei képességfejlesztésének. Baráth Zoltán további felhasználási lehetőségekre hívta fel a figyelmet, például: kottaírás, hangszerelés, improvizáció. 

(7) Dr. Pap János fizikus, akusztikus, zeneakadémiai tanár ugyancsak a technikához kapcsolódó, új megközelítésmódot vázolt fel az alapfoktól egészen a zeneakadémiai alkalmazásig, amelynek középpontjában a zenei akusztika áll. Például 6-10 éves gyerekek kreatív zenei-technikai-természettudományos foglalkozások keretében a következő témákat járják körül: mi a hang?, hangforrások, hangszerek. 

(8) Kodály értékelte a nívós könnyűzenét. A zenepedagógia ezen a terén sem mondhat le az ízlésformálásról, hiszen a fiatalok döntő többségét éppen ez a muzsika veszi körül. A világhírű jazzmuzsikus, Gonda János összállított egy populáris zenei antológiát (15) hangzó anyaggal ilusztrálva. Nem a populáris zene módszeres tanításáról van szó, inkább arról, hogy a tanár segítse az értékes és értéktelen közötti eligazodást. 

(9) Kodály Zoltán maga is arra buzdított, hogy foglalkozzunk a zenetanulók, zenészek fizikai kondíciójával. Dr. Kovács Géza dolgozta ki a zenei munkaképesség gondozás módszertanát. Halála óta munkatársa, Dr. Pásztor Zsuzsa zenetanár, tudományos kutató foglalkozik e témával. A mozgásos pihenés segít abban hogy az iskolai énekórák valóban üdítő, frissítő hatásúak legyenek. A mozgások élettani hatásairól, módszertani tudnivalóiról, pszichológiai vonatkozásairól a két szerzőtől sok segédanyag áll rendelkezésre. 

(10) Sáry László zeneszerző olyan kreatív zenei gyakorlatokat dolgozott ki16, amelyek közelebb visznek a kortárs zenéhez, „segítséget nyújtanak a memória és a rögtönzési készség fejlesztéséhez, a figyelem összpontosításához és a társas zenélés gyakorlásához”. Az egyszerű hangszerekkel, énekléssel végzett gyakorlatok zenében járatlan emberekkel és magas képzettségűekkel is eljátszhatók. A módszer terápiás célra is jól használható. 

(11) Csirmaz Mátyás ének-zene óráin a zenei írás-olvasás tanítása konkrét tárgyi manipulációs cselekvéssorokra épül fel: a diákok egyszerű kis hangszereket készítenek. Amint a Barkóczi-vizsgálatok alátámasztják, a szociálisan és kulturálisan hátrányos helyzetű gyerekek szabadidejükben előnyben részesítik a kézműves tevékenységeket, így náluk e módszer előnyei fokozottan megmutatkoznak. A módszer kifejezetten tömegoktatásra született, költségigénye minimális, alkalmazását jól kidolgozott tankönyvek segítik. 

(12) Kodály javasolta, hogy cigánygyermekek számára létesítsenek ének-zenei bentlakásos iskolákat. A Marcaliban működő “Hétszínvirág” elnevezésű, egésznapos iskola tanulóinak 83 százaléka roma. A gyermekközpontú iskolában (igazgató: Orosz Lajos) folyó komplex művészeti nevelésnek része például a beás dalkör, grafika és cigány népismeret tanulás. Itt tehát egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott csoportnak saját kultúrájának megőrzésével segítenek a hátrányok legyőzésében. 
 
Külön csoportot alkotnak azok a módszerek, amelyeket a fogyatékos és sérült gyermekek körében alkalmaznak.

(13a) Büky Rita vak gyerekek zongoraoktatását és néptánctanítását mutatta be. Németh Tamás vak zongoraművész és Saláth Ildikó látó gordonkaművész közösen muzsikált. 

(13b) Az eredményeiről méltán világhírű Pető Intézetben a mozgássérült gyermekek sokoldalú fejlesztésének fontos eszköze a zene, a ritmikus mozgás. A conductorok kiscsoportos foglalkozások keretében a gyerek-csoportokkal állapotuknak megfelelő, differenciált módon, különböző terápiás és nevelési módszerekkel foglalkoznak. 

(14) Az ULWILA színes kottára épülő zenetanítási módszert a német Heinrich Ullrich értelmi sérülteknek fejlesztette ki, hogy azok zenekarban muzsikálhassanak. Ezt Vető Anna gyógypedagógus a Kodály-koncepció alapján a magyar zenei anyagra adaptálta, és tanári kézikönyvet írt hozzá. Jó bevezetést jelenthet az egészséges gyerekek zenei írás-olvasás tanításához is. 

(15) Az élményszerző egyéni vagy csoportos improvizáció és kommunikációs játékok segíthetik megelőzni illetve gyógyítani a testi-lelki-szociális betegségeket. Személyiségfejlesztő hatásuk egészségeseknél is kiemelkedő (megfelelő formában módosítva). E program nagy tapasztalattal bíró bemutatója Urbánné Varga Katalin főiskolai tanár, a Magyar Zeneterápiás Egyesület elnöke volt. 

 A bemutatósorozatról és a szakvéleményekről hangfelvétel és körülbelül 800 fotó készült. A módszereket valamennyi szakember úgy ítélte meg, hogy azok a kodályi koncepcióra épülnek, azt differenciált módon valósítják meg. Benyomásaikat írásban is rögzítették egy pszichológiai kérdéssorra adott válaszaikkal. A program (amelynek összefoglalása Udvari Katalin szerkesztésében hamarosan megjelenik magyarul és angolul a következő címmel: Psalmus Humanus. Hagyomány és megújulás a kodályi zenepedagógiában) a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és az Oktatási Minisztériumtól is kapott erkölcsi és anyagi támogatást. A védnökséget Falvai Sándor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora vállalta fel. A bizottság tagja volt többek között Erdei Péter, a kecskeméti Kodály Intézet főiigazgatója, Ittzés Mihály a Kodály Intézet igazgatóhelyettese, és a már említett dr. Barkóczi Ilona pszichológus professzor. Pozitív véleményének adott hangot a Magyar Kodály Társaság elnöksége nevében Szőnyi Erzsébet, a Zeneakadémia nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanára. 

 Végezetül egy példa a bemutatósorozat után született programok közül: 

 Kodály híres megjegyzését, miszerint a zenei nevelést a gyermek születése (sőt az édesanya születése) előtt kilenc hónappal kell megkezdeni, a 90-es években több agykutató is igazolta. Megállapították, hogy a várandós anya zenei aktivitása közvetlenül befolyással van a baba muzikalitására. Ennek nyomán pszichológus, szülészorvos és zenetanár közösen dolgozta ki azt a modellértékű (K. Udvari Katalin által irányított) programot, amelynek során szülészeti klinikán a leendő szülőknek gyermekkórus énekel és együtténeklésre hívja őket. 

 Reméljük, hogy sikerül megmenteni nemzeti örökségünk egy hatalmas értékét, s közben talán használható ötletekkel járulhatunk hozzá a világ más országaiban folyó zenei neveléshez. Elvégre az oktatás-nevelés problémái mindenütt hasonlóak, és bizonyos neurológiai-pszichológiai-fiziológiai törvényszerűségek miatt a zene a világon mindenütt hasonló módon hat az emberekre. A globalizáció egyik üdvözlendő hozadéka lehet, ha ezen a téren közösen gondolkodunk, és felfedezéseinket megosztjuk másokkal. 

Jegyzetek

1  K. Udvari Katalin: Psalmus Humanus. Ének-Zenei Általános Iskola Kecskemét, 1950.  Budapest: Püski, 2000, 91. oldal 

2 Friss Gábor: „Miért csak rombolunk?” Parlando, 1996/5-6. 8-11. oldal

3 Kovács Sándor: „Hívjunk össze konzíliumot!” Parlando, 1996/5-6. 6-8. oldal 

4 Idézi: Szögi Ágnes: Ez az iskola valaha Kecskemétnek dicsősége lesz. Kecskemét: Kodály Intézet, 1994. 12. oldal

5 K. Udvari Katalin: „Psalmus Humanus”. Ének-Zenei Általános Iskola, Kecskemét, 1950. Budapest: Püski Kiadó, 2000.

6 Heltai Nándor: „Szívébe fogadott Kecskemét”. Kodály és szülővárosa. Kecskemét, 1982. 136. oldal

7 Szögi Ágnes: „...Van itt egy iskola...” Kecskemét: Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, 1983, 4. oldal

8 Szögi Ágnes: „...Van itt egy iskola...” Kecskemét: Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet, 1983, 95-96. oldal

9 Petőfi Népe, 1967. január 9.

10 Idézi: K. Udvari Katalin: Psalmus Humanus. Ének-Zenei Általános Iskola Kecskemét, 1950. Budapest: Püski, 2000.

11 Kokas Klára: A zene felemeli a kezeimet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992, 9. oldal

12 Dr. Kokas Klára bevezető tanulmányából. Barkóczi Ilona és Pléh Csaba: Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata. Kecskemét: Bécs megyei Lapkiadó Vállalat a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet megbízásából, [1978] 16. oldal 

13 Barkóczi Ilona és Pléh Csaba: Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata. Kecskemét: Bécs megyei Lapkiadó Vállalat a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet megbízásából, [1978] 141. oldal

14 Szögi Ágnes: Ez az iskola valaha Kecskemétnek dicsősége lesz. Kecskemét: Kodály Intézet, 1994, 71. oldal

15 Gonda János: A populáris zene antológiája. Budapest: Fővárosi Pedagógiai Intézet, 1992. 

16  Sáry László: Kreatív zenei gyakorlatok. Pécs: Jelenkor, 1999.