Iskolapélda

„Iskolapélda – iskolaügyekről, csak felnőtteknek” – ezzel a címmel jelentkezik állandó műsor csütörtökönként a Kossuth rádió hullámhosszán. A mindig elgondolkodtató és az oktatás alapvetően fontos kérdéseit feszegető program felelős szerkesztője (a felvetett kérdések iránt valóban felelősséget érző) Horváth Ida – három zenepedagógus: Ember Csaba, K. Udvari Katalin és Solymosi Tari Emőke meghívásával – kerekasztalbeszélgetést szervezett arról, hogy hogyan is áll mostanában az ének-zenetanítás helyzete a közoktatásban, milyen új színt hozott/hozhat a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület tevékenysége, és hogyan kapcsolódik mindehhez a zeneiskolákban folyó pedagógiai munka.  (A Psalmus-projektről a Parlando lapjain több írás is megjelent az elmúlt években, lásd: 2001/4, 2002/4.) A kései sugárzási időpont (22.30-23.00) ellenére meglepően sok zenei szakember jelezte, hogy a műsorban elhangzottakat igen lényegesnek tartja. Mivel a rádiós programra való visszautalások hosszabb idő után sem szűntek meg, úgy gondoltuk, érdemes a szöveget egy rövidített, szerkesztett változatban közreadni. Az efféle „halmazállapot-változtatás” persze mindig kényes, elvégre a spontán beszéd csak ritkán alkalmas arra, hogy egy az egyben papírra kerüljön. Másrészt a közvetlen beszélgetés hevében a résztvevők általában sommásabban, szenvedélyesebben nyilatkoznak, mint írásban, amikor minden szót meg lehet fontolni. A szerkesztett szövegnek mégis hitelesnek, az elhangzott eredeti tartalomnak megfelelőnek kell lennie. A 2003. április 17-én elhangzott beszélgetést az e kívánalmaknak való megfelelés igyekezetében adjuk közre.
Mottóul Kodály Zoltán 1964. február 17-én, a kecskeméti Ének-Zenei Általános Iskola új épületének felavatásán mondott beszédének egy részlete hangzott el, Kodály hangján:   
    „Ha ez így van, hogy a zenében találkoznak az ennyire heterogén műveltségű emberek, akkor nyilván ennek az az oka, hogy a zene az az emberi lélek kifejező eszköze, amely mindenkinek egyformán hozzáférhető, akármilyen egyoldalú más műveltségben van elmerülve. És csakugyan, ha végignézünk a kultúra történetén, a kulturális csúcspontokon, mindenütt ott találjuk a zenét vezető helyen. Így volt a görögöknél, így volt a reneszánszban, s így volt, sőt van a távol-keleten, a kínai, a japán, az indiai műveltségben. Akkor kerül le erről a vezető helyről, hogyha süllyed az illető kultúra és a vége felé közeledik a fényes korszak.”
    
    Horváth Ida: Kodály Zoltán szavait idéztük, és a hallgatók közül talán sokan érzik úgy, hogy e néhány mondat ma is aktuális. Azért ülünk itt ma este az Iskolapélda vendégeivel, mert úgy érezzük, hogy a magyar zenei nevelés – és szélesebb körben a magyar közoktatás – ügyében számos olyan ellentmondás fedezhető fel, amelyre érdemes felhívni a hallgatók figyelmét. Valamennyien ismerjük a kodályi jelmondatot: „A zene mindenkié”. Vajon tényleg mindenkié? A zenepedagógiában dolgozó szakemberek vészjelzéseket adnak. Három zenepedagógussal vagyunk együtt: Ember Csaba, a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének elnöke, Udvari Katalin zenetanár, a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület elnöke és Solymosi Tari Emőke zenetörténész, tanár.  Miért volt aktuális egy művészetpedagógiai egyesület megalakulása az elmúlt időszakban?  

Udvari Katalin: Egyesületünket több éves közös munka után alakítottuk meg. Tagjai a művészeti nevelés széles palettáját képviselik: van közöttünk óvónő, fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus, néptánc-tanár, képzőművész, balett-mester, fotóművész, zeneszerző, ének-zenetanár, hangszeres tanár, előadóművész és pszichológus is. Hivatásunk gyakorlása során valamennyien azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek a zenével és a különböző művészeti tevékenységekkel tudják legjobban kifejezni az érzéseiket, gondolataikat. Ugyanakkor közoktatásunkban az elmúlt évtizedekben a művészeti nevelés háttérbe szorult, mostohagyermekké vált. Mi érezzük és tudjuk a művészeti nevelés fontosságát. Megismerkedtünk olyan tudományos vizsgálatokkal is, amelyek még a szakemberek számára is csak kevéssé ismertek. Miután tudomást szereztünk ezekről a vizsgálati eredményekről, amelyek a művészeti nevelés lélektani, biológiai, fiziológiai, szociológiai hatásával foglalkoztak, már tudatosan kerestük azokat a zenei műhelyeket, amelyek választ tudnak adni korunk társadalmi kihívásaira úgy, hogy Kodály nevelési eszméivel is összhangban legyenek. A Kodály-alapú új metódusoknak a felkutatása vált egyesületünk egyik alapvető céljává.  

Horváth Ida: A bevezetőben ellentmondásokat említettem, hiszen egyrészt vészjelzéseket hallunk, másrészt arról is lehet tudni, hogy a zeneiskolák, művészeti iskolák rendkívül népszerűek ma Magyarországon.

Ember Csaba: A kettő szorosan összefügg. Ami kiszorult az általános iskolából, az helyet követelt magának másutt. Ezelőtt tíz évvel még azért kellett harcolni, hogy a zeneiskolák, majd a művészeti iskolák egyáltalán kapjanak állami támogatást. A támogatásért való harc eredményessége érdekében alakult meg szövetségünk és működött együtt a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetével. Azok a gyerekek, akik az általános iskolában nem kaptak kellő művészeti nevelést, egyre nagyobb számban jelentkeztek a zeneiskolákba. Csak az elmúlt két évben több mint hetvenezer fővel nőtt az alapfokú művészetoktatásban tanulók száma. Ma Magyarországon 255.000 tanuló tanul zenét, táncot, képzőművészetet, drámajátékot.

Horváth Ida: Ha jól értem, ezekben a művészeti és zeneiskolákban azok a gyerekek jelennek meg, akik az általános iskolában, vagyis a közoktatásban nem kapják meg azt a fajta zenei képzést, amit a szüleik igényelnének.

Solymosi Tari Emőke: Csakhogy a kettő nem ugyanaz. A zeneiskolák sokasodása, csodálatos fejlődése és eredményessége nem oldja meg azt a problémát, amit a közoktatásban tapasztalunk. Teljesen esetleges ugyanis, hogy egy gyerek szülei fontosnak tartják-e a zenét, vagy sem. Amikor előadást írtam arról a programról, amelynek Udvari Katalin a vezetője, és amely oly nagyszerű eredményekkel büszkélkedhet, a statisztikai adatokat vizsgálva megtudtam, hogy néhány évvel ezelőtt a magyar gyerekeknek nem egész három százaléka járt olyan iskolába, amilyet Kodály minden magyar gyermek számára álmodott meg. Elvégre ő azt szerette volna, ha a gyermekkor során kivétel nélkül mindenkinek lehetősége nyílik a zenével való találkozásra. Persze ezt kibővíthetjük, hiszen a művészeti iskolákban ma már képzőművészet, drámajáték, tánc és sok egyéb művészeti ág oktatása is folyik. Kodály elsősorban a zenével foglalkozott. Az volt a célja, hogy néhány évtized alatt minden magyar általános iskola eljusson oda, hogy képes legyen nyújtani a zenével, a művészetekkel való találkozás lehetőségét. Éveken keresztül növekedett a száma az ének-zenei általános iskoláknak, amelyekben tehát mindennap volt énekóra, néptánc. A tánccal kapcsolatban sem az volt a fontos, hogy a produkciók színpadra kerüljenek. A cél egyrészt a kultúra, a hagyományok őrzése volt, és ami legalább ilyen lényeges (és ami az Udvari Katalin első könyvében összegyűjtött visszaemlékezésekből világosan kiderül), hogy a tanórák közben a gyerekek felfrissüljelnek. Kodály egész embereket akart. Éveken, évtizedeken át növekedett az ilyen iskolák száma, de aztán ez a növekedés megtorpant és az ének-zenei iskolák száma egyszer csak elkezdett csökkenni. A ’90-es évektől a csökkenés oly mértékűvé vált, hogy már három százalék sem tanulhat ilyen iskolában, mert már alig vannak ilyen iskolák.  Megszüntették őket.

Horváth Ida: De hát miért?

Udvari Katalin: Ennek többféle oka van. Egyrészt a társadalomban olyan gazdasági változások történtek, amelyek értékváltással jártak, tehát azok az értékek, amelyek ezelőtt 50 évvel értéknek számítottak, ma már nem számítanak annak. Másrészt a Kodály Zoltán halála utáni időszakban erős visszaesés volt tapasztalható a tanárképzésben, ami például azt jelenti, hogy hallásvizsgálat nélkül vették fel a hallgatókat. Az énektanárok a képzési idejük alatt nem kaptak megfelelő mennyiségű ismeretet, és nem alakultak ki a megfelelő készségeik. Tehát a főiskolákról nem került ki olyan tanári gárda, amelyik képes lett volna az énektanítás feladatainak ellátására.  

Horváth Ida: Egyébként ma is kevés az énektanár az iskolákban?

Ember Csaba: Ez felemás dolog. Egyrészt kevés, másrészt mivel nagyon lecsökkent az énekórák száma, előfordul, hogy egy-egy iskola nem tud énektanárt alkalmazni, mert nem tudná a pedagógus óraszámát kitölteni. Szót kellene ejteni arról is, hogy az énekórák számának és megbecsültségének csökkenése egy másik nagyon szomorú tendenciának is oka. Nevezetesen: tényleg fontos a számítógép, és ahogyan valamikor az írógép használatát kellett megtanulni, ma a számítógépét kell. Elképzelhetetlen a kommunikáció más népek fiaival, hogyha nem beszélünk nyelveket. Azonban ha föllépek az internetre, ha beszélek angolul, németül, utána az az alapkérdés következik, hogy miről akarok beszélni? Miért is élek? Márpedig zene nélkül, egyáltalán a művészetek ismerete nélkül, az érzelmi nevelés nélkül nincsenek meg azok a közös témák, amelyekről a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával társalogni lehetne.
Solymosi Tari Emőke: Én a probléma fő gyökerét abban látom, hogy sokan mindazt, amit Kodály mondott, nem olvasták el, vagy ha elolvasták, akkor félreértették.

Horváth Ida: Vagy már elfelejtették.

Solymosi Tari Emőke: Az is lehet, de néha az embernek az a gyanúja, hogy sosem értették meg, amit mondani akart. Kodály nem zenészeket akart képezni, mégis ezt hiszik sokan.   Hadd mondjak el erre egy apró példát. Egyszer az óvodában, amikor éppen öltöztettem a nagycsoportos fiamat, az anyukákkal arról beszélgettünk, hogy ki melyik iskolába fogja íratni a gyermekét. Az óvodához legközelebb az ének-zene tagozatos általános iskola volt. Több anyuka azt mondta, hogy oda nem viszi a gyerekét, mert nem akarja, hogy zenész legyen. Nekem kellett - két cipő feladása között – kiselőadást rögtönözni arról, hogy mit jelent az, hogy ének-zene tagozatos általános iskola. Elmondtam, hogy szó sincs arról, hogy zenészeket akarnának ott képezni. Kodály sem ezt akarta. Ő teljes embereket akart. Minden nagy civilizációban jelen volt az a meggyőződés, hogy a zenének személyiségnevelő hatása van. Kodály elsősorban az ókori görögöket idézte, leginkább Platónt, aki szerint semmi sem hatol be olyan mélyen a lélekbe, mint a dallam és a ritmus. Kodály azzal folytatja, hogy a zene megragadja az embert, és aki helyes elvek szerint nevelkedik, azt „rendezett lelkűvé” teszi. Azt mondja, hogy „a zenének civilizációteremtő küldetése van: hozzájárul egy esztétikailag és erkölcsileg magasabbrendű világ felépítéséhez”. Ezt az esztétikailag és erkölcsileg magasabb rendű világot akarta megteremteni a zene segítségével, azokkal az eszközökkel, amelyek akkor adottak voltak.

Horváth Ida: Azzal kezdte most megszólalását Solymosi Tari Emőke, hogy szeretne eloszlatni egy félreértést. Én is hadd csatlakozzam. Mi most elsősorban nem a zenésszé válás útjairól beszélgetünk, hanem arról, hogy a közoktatásban miért nincs hatékonyabban jelen a művészeti nevelés. Ezen belül a zenét ragadtuk ki.  Udvari Katalin korábban említette, hogy kevesen ismerik azokat a tudományos eredményeket, amelyek ma már világosan megmutatják, hogy a zene segítségével a személyiség hogyan fejleszthető. Milyen kutatásokról van szó?

Udvari Katalin: A legnagyobb léptékű kutatás az, amit Barkóczi Ilona pszichológus professzor asszony vezetésével végeztek az 1970-es évek elején. Barkóczi Ilona a gondolkodással, a személyiség fejlődésével, a viselkedéssel kapcsolatban négyéves vizsgálat-sorozatot vezetett, amely azért volt jelentős, mert kimutatta a kecskeméti zenei általános iskolában megvalósult zenei nevelés differenciált és specializálható hatását. Mindennap volt énekóránk, emellett volt heti két hangszeres óránk, két karének óránk, tehát igen rendszeres, aktív zenei képzésben részesültünk. A pszichológiai hatásvizsgálatnak az volt az érdekessége, hogy négy csoportot vizsgáltak meg, négy éven keresztül, többféle szempontból. Jó és kevésbé jó szociális körülmények között élő gyermekeket, mindennapos illetve csak „normál óraszámú” zenei képzéssel. A rendszeres zenei képzés olyan hatalmas fejlődést okozott, hogy számos területen a hátrányos helyzetű gyerekeket is felhozta arra a szintre, amely a jó körülmények között élő gyermekeket jellemezte. Számomra meglepő volt, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek kreativitását milyen nagymértékben fokozta a rendszeres zenetanulás és mennyire magas szinten váltak képessé a rögtönzésre, improvizálásra.  A zenei foglalkozások hatással voltak a gondolkodásukra, a munkavégzésükre, az egymáshoz való viszonyukra, a viselkedésükre. És végső soron a tanulmányi eredményükre.

Solymosi Tari Emőke: Hadd vessek közbe valamit. Az elmúlt években végzett nemzetközi vizsgálatok egyike többek között azt is kimutatta, hogy a magyar iskolarendszer elmélyíti a meglévő szociális különbségeket, holott az iskolának éppen az lenne a feladata, hogy ezeket a különbségeket lehetőség szerint csökkentse, illetve megszüntesse. Amit tehát most Udvari Katalin idéz a kutatóktól, az az egyik legfontosabb dolog: valóban egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a szociális hátrányokat a rendszeres zenetanulással le lehet győzni. Ez már önmagában is óriási dolog, pedig csak egy eredmény a sok közül.

Ember Csaba: Viszont épp ezért mondjuk ki, hogy igenis legyen több „Kodály-iskola”, hiszen ez a mi nemzeti kincsünk. Szerte a világon „Kodály-iskolának” nevezik, csak mi felejtjük el így nevezni. Emelt óraszámú oktatásnak és még sok minden másnak hívjuk. Azt is mondhatnánk, hogy konvertibilis valuta. Ha nem lesz több ilyen iskola, az általános iskolából viszont a jelenlegi kevés énekóra is eltűnik, akkor hogyan lesz „a zene mindenkié”?

Horváth Ida: Ezzel tökéletesen egyetértek, de úgy gondolom, hogy az is nagyon fontos, hogy aki mégsem kerül be egy ilyen ének-zene tagozatos, vagyis „Kodály-iskolába”, az is megkaphassa azt, ami neki jár.  Hiszen pontosan a hátrányos helyzetű gyerekek azok, akik nem a „Kodály-iskolákba” fognak járni.

Ember Csaba: Itt jön az alapkérdés. Egy régi anekdota szerint Kodály egyszer bement Kádár Jánoshoz, aki megkérdezte, hogy mit kér? Még egy énekórát – mondta Kodály, és meg is kapta. Telnek az évtizedek, és amiben Platón hitt, amiben Kodály hitt, annak igazságát a kutatások igazolják.  Igazolják azt is, hogy az eggyel több énekóra nem plusz megterhelés, hanem valami, ami színesebbé, könnyebbé teszi az egész napos tevékenységet. Nem igaz az, hogy csak óraszám-csökkentéssel lehet a gyerekek nevelését jobban megoldani.

Horváth Ida: Úgy gondolom, hogy ezek a kutatási eredmények azért is olyan lényegesek, mert abban a korban, amely mindenek fölött értékeli az intelligenciát, az IQ-t, fel kellene ismerni, hogy az értelmessé válásnak, vagy a tudás megszerzésének útja az, hogy olyan alapot teremtünk a művészeti neveléssel a személyiség számára, amelyen majd ezek az értelmi képességek kifejlődhetnek.

Solymosi Tari Emőke: Hadd idézzem Kodályt: „Ha nem ültetjük el a zenei szép magvát a legzsengébb korban, később hiába próbálkozunk vele: ellepte a lelkeket a gyom. Van-e szebb hivatás, mint a kertbe az első jó magot vetni?” Tehát ezzel a dologgal nem érünk rá, ezt valóban nagyon korán kell elkezdeni. A másik megjegyzésem az értelmi intelligenciára vonatkozik. Az utóbbi években egyre többet beszélnek arról, hogy a sikerességben, érvényesülésben csak körülbelül 20 százalékban számít az, amit az iskolában megtanultunk, 80 százalék egy másik területhez, az érzelmi intelligenciához tartozik. Egyre több helyen nem az IQ-t, hanem az EQ-t mérik, és hogy ha nincs művészeti nevelés, akkor nincs magasra fejlesztett EQ.  

Horváth Ida: Pontosan ennek a felismerésnek a megszületését szeretném én is sürgetni, például a szülőtársadalomban, hogy becsüljék meg jobban az EQ-t. Mert így épül a gyerek olyan személyiséggé, aki aztán majd képes lesz megszerezni azt a sok-sok adatot, ami szükséges.

Udvari Katalin: Azt kérdezte korábban szerkesztőnő, hogy mi az egyesületünk célja. Be szeretnénk bizonyítani a társadalomnak, az oktatásirányítóknak, a szülőknek hogy a zenetanulásnak az esztétikai, kulturális értéke mellett társadalmi hasznossága van. Pár szóval szeretnék megemlékezni iskolaalapító igazgatónőkről Nemesszeghyné Szentkirályi Mártáról. Az ő bátorságának, elhivatottságának köszönhető, hogy megalakult a mi kecskeméti iskolánk. Fennmaradtak olyan feljegyzései, amelyek még ma is segítséget adnak nekünk ahhoz, hogy lássuk, hogyan tovább. Ezekből most szeretnék egyet idézni. Kodály Zoltán már 1952-ben, az első, iskolánkban tett látogatása után arra kérte az igazgatónőt, hogy „ne elégedjenek meg az énektanításban elért eredményekkel, hanem teremtsék meg az ének és a közismereti tárgyak legszorosabb kapcsolatát. Kodály kérte, hogy az osztálytanítók mérjék le az ének többlet-órák hatását a közismereti tárgyak tanításában, a logikus gondolkodásra nevelésben.” Mint Nemesszeghy Márta visszaemlékszik, Kodály azt is javasolta, hogy tudományos vizsgálatba csak másfél évtized múltán fogjanak. Ezt a tanácsot követte a Barkóczi-vizsgálat, amire bő másfél évtized múlva került sor. Kodály gondolkodásában tehát az első perctől jelen volt a közismereti tárgyakkal való kapcsolat fontossága.

Ember Csaba: Egy mondat erejéig visszatérnék az általános iskolákhoz. Borzasztó, amikor egy településen, egy iskolában úgy gondolják, hogy azzal lehet bért megtakarítani, azzal lehet a költségvetést jól alakítani, ha az iskolai karének elmarad. Ezelőtt pár évvel még az volt a helyzet, hogy amelyik iskolában volt erre alkalmas tanár, ott kötelező volt énekkart szervezni. Ma nem szabadna csak képesített pedagógusnak tanítani az iskolában, ennek ellenére a legtöbb iskola nem kínál énekkari foglalkozást. Örömmel hallottam, hogy Sipos János helyettes államtitkár úr a bemutatkozó beszédében éppen az emocionális nevelés fontosságáról beszélt és szintén a 20% – 80% arányt említette. A legújabb módosító javaslatunk azt célozza, hogy az iskolának kötelessége legyen felkínálni a gyerekek számára az énekkarban való részvétel lehetőségét. Ez be is fog kerülni a törvénymódosításba.

Horváth Ida: Tetszett ez a megfogalmazás: „kötelező felkínálni a lehetőséget”…

Solymosi Tari Emőke: Szerintem azt kellene megértetni a szülőkkel, hogy a zenetanulásnak milyen hatása van az egyéb tárgyak tanulására. Kodály rengeteget beszélt erről, és már az egzakt tudományos vizsgálatok előtt is érezte, ösztönösen tudta az eredményt. Mint ahogyan tudták ezt az ókori kínaiak és görögök is, ahogy erről már szó volt. 1964-ben, amikor a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság konferenciáján a világ megismerte Kodály eszméit, zenei nevelési koncepcióját, megkérdezték tőle, hogy melyik előadást tartotta a legfontosabbnak. És mit válaszolt? Nem egy zenei előadást választott ki, hanem dr. Kokas Klára pszichológus nevét említette, aki a legelső olyan vizsgálatokról számolt be, amelyek egyértelműen megmutatták a zenetanulás ún. transzfer hatását (a közismereti tárgyak tanulására gyakorolt hatását). Azért próbálom innen megközelíteni a kérdést, mert ha egy szülő vagy egy iskolaigazgató azt mondja, hogy a zenetanulás felesleges luxus, aminél sokkal fontosabb a matematika, a fizika, a biológia, a nyelvtanulás, a számítógépismeret, akkor meg lehet neki mondani a következőt: tudományos adatokkal bizonyítható, hogy az a gyerekcsoport, amelyik rendszeresen részt vesz zenei foglalkozásokon, mennyivel többet produkál, mint a „kontroll-csoport”, amelyik nem részesül rendszeres zenetanításban. Tehát mérhetetlenül sok haszon jelentkezik itt, ami mellett nem lehet elmenni. Nemcsak az érzelmi élet kiteljesedéséről van szó, nemcsak arról, hogy a gyerek boldogabb lesz – és melyik szülő ne szeretné, hogy a gyermeke boldogabb és (Kodály szavaival) „rendezett lelkű” legyen –, de ráadásul még a tanulmányi eredménye is magasabb lesz. Még nem beszéltünk arról, hogy igenis vannak pedagógusok, akiknek nagy bűnük van ezen a téren. Ezt nem szabad elhallgatni, mert aki nem úgy tanít zenét, hogy az élményszerű legyen, hogy örömet okozzon a gyereknek, az inkább ne tanítson. Tehát ha arról van szó, hogy legyen három rossz énekóra, amikor a gyerekek unatkoznak, akkor én azt mondom, hogy inkább ne legyen. Olyan tanárgárda kiképzésével kellene kezdeni, amely a közoktatásban tudna tevékenykedni, és amelyik kifejezetten olyan módszereket sajátítana el, amelyekkel a zenét a gyerekekkel meg lehet szerettetni.

Horváth Ida: Ez a gondolat már átvezet a következő kérdéshez, amit most, a beszélgetés végéhez közeledve szeretnék feltenni. Nagy célokról, nagy tervekről beszélünk. De mit tartanak a legfontosabb, a legsürgetőbb feladatnak? Mi az, ami tényleg halaszhatatlan, amit „holnap” kellene megoldani ahhoz, hogy a jövőben az itt megfogalmazott célok felé közeledhessünk?

Udvari Katalin: Egyesületünkkel arra tettünk kísérletet, hogy Kodály nevelési koncepciójával, illetve az erre alapozott módszerekkel hogyan tudnánk választ adni a mai kor nevelési elvárásaira és kihívásaira.

Horváth Ida: Psalmus Humanus címmel megjelent könyve is erről szól…

Udvari Katalin: Valóban. A pszichológiai hatásvizsgálatokat figyelembevéve olyan műhelyeket kerestünk meg, melyek hosszú évek óta eredményesen működnek, tanáraik jól dolgoznak. Ahhoz, hogy az így összegyűjtött tudásanyag bekerülhessen a közoktatás vérkeringésébe, véleményünk szerint elengedhetetlen egy művészetpedagógiai kutatóintézet létrehozása, amelyben összehangolnák a különböző iskolatípusok, a különböző szintek, a különböző területek munkáját. Egy ilyen intézetben lehetőség nyílna mind a kutatásra, mind az összegzésre.

Ember Csaba: A háttérintézmény létrehozását magam is elengedhetetlennek tartom. Bár ismerjük egyes kutatások eredményeit, mégis komoly problémával szembesültünk, amikor például azt szerettük volna felmérni, hogy a zeneiskolák, művészeti iskolák szakmailag hol tartanak. Tulajdonképpen semmilyen kidolgozott módszer nincs erre. Ezt a hiányt Európában másutt is észrevették. Az Európai Zeneiskolák Szövetsége kezdeményezte – és egy európai kulturális és oktatási miniszteri konferenciát is összehívott e célból –, hogy egy ilyen európai intézet létrejöhessen. Hogy éppen Magyarországon nincs ilyen, az több mint szomorú, elvégre a magyar muzsikusdiploma, a magyar énektanár képzettsége – ha mégoly sok kivetnivalót is találunk benne – Európa-kompatibilis.

Solymosi Tari Emőke: Meggyőződésem, hogy a magyar zenepedagógusok döntő többsége tehetséges, kreatív, tele van ötletekkel, lelkesedéssel, és szereti, amit csinál, különben nem csinálná. De ahhoz valóban nagyon kevés segítséget kapnak, hogy a módszereiket kialakíthassák. Lám, a Psalmus-program keretében is kiderült, hogy itt Magyarországon – akár apró falvakban – csodálatos dolgok születnek, amelyekről viszont a többiek nem tudnak, mivel a szakma művelői sokszor egymástól elszigetelten dolgoznak.

Udvari Katalin: 2002 decemberében a Magyar Kodály Társaság nemzetközi zenetudományi konferenciát rendezett, amelyen részt vett Gilbert de Greve úr, a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke is. Többek között kifejtette, hogy ami Magyarországon történik, az azért is fontos, mert az egész világnak a magyar zenepedagógia mutat példát, és ha itt baj van, az az egész világon érezteti a hatását. Tehát nem mindegy, hogy mi történik nálunk.

Solymosi Tari Emőke: Ehhez kapcsolódva hadd idézzem fel egy szomorú élményemet.  Akkor történt, amikor Norvégiában, a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság világkonferenciáján számoltam be a Psalmus Humanus programról. Egy alkalommal Bergen városában, a kikötőben sétálva beszélgettem egy görög kolléganővel. Dohogott, hogy a görög iskolákban csak egyetlen kötelező énekóra van hetente, képzeljem csak el, milyen szörnyű ez… Megjegyeztem, hogy jelen pillanatban nálunk is csak heti egy kötelező énekóra van.  Egy pillanatra megállt, majd megdöbbenve mondta: „De hát ti voltatok a modell!” Ezzel az apró momentummal is csak azt akarom példázni, hogy ez valóban nemcsak magyar ügy. Ez az ország valamiben az élen járt, és ha most elveszti ezt az elsőségét, az azt is jelenti, hogy elveszíti a hitét számos másik ország, amely minket tekintett példának.

Horváth Ida: Így mindenki veszít. De hadd legyen számunkra mégis az a legfontosabb, hogy sok százezer magyar gyerek veszít.