Székely György

Óriások és nagymesterek –

Barokk pünkösd Salzburgban

    A Salzburgi Nyári Ünnepi Játékokat megelőző Pünkösdi Fesztivál már több éve a barokk zenéről szól. A fesztivál ötlete Hans Landesmanntól, korábbi koncertigazgatótól származik. A jelen program összeállítója Peter Ruzicka, a nyári fesztivál főintendánsa, aki két éve követi az előző vezetés példáját, és mindig egy meghatározott művészi koncepció köré építí a fesztiválokat. Nem sztárgála és nem is a polgárpukkasztás a cél. Elmélyült műhelymunka előzi meg a programok kialakítását – sokszor a mesterek évfordulóihoz kötve.
    A négynapos fesztivál reflektorfénybe állított olyan szerzőket, akik csak az utóbbi évtizedekben váltak (el)ismertté. Felvetődik a kérdés: szükség van-e a „kismesterek” előtérbe helyezésére, részletes bemutatására? Lehetséges, hogy csak a ritkaság iránti érdeklődést szolgálják, majd a felejtés „mélységesen mély kútjába” hullanak? Nem szükségszerű-e, hogy a zeneszerző óriások elsorvasztják a kisebbek életműveit? Valóban középszerű „kismesterek” következnek az óriások után? A fesztivál koncepciója szerint semmiképpen. Talán létre kéne hozni a „nagymesterek” fogalmát, mivel ez tükrözné leginkább a régi zene rajongóinak és terjesztőinek véleményét. Az állandóan játszott „óriások” mellett jónéhány „zsenigyanús” újító, zenei forradalmár élt, akik korukban lehettek sztárok, vagy alig ismert magányos művészek (esetleg életük folyamán mindkettők).
    A négy nap alatt két óriás: Johann Sebastian Bach (1685-1750) és Georg Friedrich Händel (1685-1759), valamint (részben évfordulóik kapcsán) négy „nagymester”: Heinrich Ignaz Franz Biber (1644-1704), Marc-Antoine Charpentier (1643-1704), Jean Baptiste Lully (1632-1687) és Jean-Philippe Rameau (1683-1764) voltak a műsorok középpontjában.
    Händel 22 éves korában írt „Il trionfo del Tempo”(„Az idő diadala”) oratóriumával nyílt meg a fesztivál. A pályája kezdetén álló szerző római élményeinek hatására írta e művet. Korunk már elfelejtette az „árkádiai költőket”, akikkel Händel igen jó kapcsolatban állt. Krisztina, a legendás svéd királynő a trónjáról lemondva Rómába költözött, ahol művészekkel vette körül magát. Magával vitte aranykincsein kívül nagyértékű festményeit, szobrait, valamint udvari muzsikusait is. Valósággal megbabonázta a római arisztokrata és egyházi köröket. Kezdeményezésére alakult az „Accademica Arcadica”, költőkből álló irodalmi kör,amelynek fő alakja egy római kardinális, egyben neves költő, Benedetto Pamphili lett. A széles látókörű férfiú filozófus és diplomata is volt. Palotájában nyíltan hódolt a „pogány” görög művészeteknek és rendszeresen nagyvilági, irodalmi-zenei esteket adott. Így vált a Rómába látogató és bravúros orgona-és csembalójátékáról hamar ismertté vált Händel első mecénásává és egyben librettóirójává is. Az árkádiai költők nevüket a görög mitológiából merítették, ahol Árkádia tartomány mondák színhelye, és a költészet hazája volt. Az irodalmi körhöz számos arisztokrata és pap, később pápa is csatlakozott, mindenki álnevet kapott. Pamphili és költőtársai verseinek sajátos zeneisége, iróniája egy sor zeneszerzőt is megihletett, köztük Benedetto Marcello-t, és Alessandro Scarlattit. A kardinális tiszteletére írt (világi!) kantáta-oratórium szövege ezt az azóta elfelejtett költői áramlatot képviseli. (Érdekes, hogy most adták ki a neves kontratenor, Andreas Scholl lemezét, amelyen az árkádiai kör zeneszerzőit mutatja be).
    Az oratórium meséje Gál György Sándor Händel életrajzából: „A szépség, a gyönyör meghátrál az idő rettenetes hatalma előtt. Az Idő elemészt mindent. Elhervasztja a virágot, letörli a lányok szépséges arcáról a bájt, a kedvességet – és a csábítást. Az Idő rozsdaként őrli fel a legnagyobbak hatalmát, az Idő mocsarakat, tengereket szárít ki, és elmossa az égig érő hegyeket. Az Idő ellen csak úgy harcolhatsz, ha annak fogod meg a kezét, aki fölött nincs hatalma az időnek, akinek szépsége örök. Jósága is. Hatalma is. Ha az Üdvözítő kezét ragadod meg, ő átsegít a múló élet, a múló ifjúság és a halál iszonyatán.”
    Az Idő legyőzi a Szépséget, aki a mű elején és végén is tükörben szemléli magát. A kezdeti örömök, szeszélyek, élvezetek hihetetlenné teszik számára, hogy szépsége egyszer elmúlik. Ám az illúzió eltűnik, a tükör nyilvánvalóvá teszi az igazságot. Mintha Richard Strauss „Rózsalovag” -jának Tábornagyné előalakja jelenne meg, hiszen a „Rózsalovag” is az idő múlásáról szól, szomorkás-irónikus, máskor vaskosan humoros módon. Pamphili szövegkönyvében a kegyetlen és cinikus Idő a pusztulás szépségét, egyfajta haláltánc lírával illusztrálja, miközben finoman irónikus versek enyhítik a drámai feszültséget.
     A négy főszereplőt, az Időt, a Szépséget, annak segítőtársát, a Gyönyört, valamint az Idő bűvölő kisérőjét négy énekes szólista személyesíti meg. Az áriák rövid zenekari közjátékok keretében hangzanak el.
    Az énekesek közül a Szépséget, valamint a Gyönyört megszemélyesítő művésznők, az amerikai Laura Aikin és az olasz Roberta Invernizzi nagy átéléssel és kiváló hangi képességekkel, virtuózitással rendelkeztek. Mindketten egyaránt fellépnek klasszikus és régi zenei produkciókban. Tudjuk, hogy Händel korának (főként kasztrált) énekesei bravúráriák sorozatát követelték szerzőiktől. Ám Händel a virtuózitást már ekkor is alárendelte a mondanivalónak. Az énekeseket próbára tevő hangzuhatagok finom lírai részekkel társultak, kihangsúlyozva az érzelmi folyamatokat. Kiemelendő Carlos Mena, spanyol kontratenor produkciója. Ő a legifjabb generáció – már több szólólemezzel rendelkező – képviselője. Különleges hangszíne, intonációja a világsztár David Daniels-ére emlékeztet, őt azonban még „meg lehetne szerezni” egy magyarországi koncertre. A Wiener Akademie régi zenei együttest a neves orgonaművész-karmester, Martin Haselböck vezette, akinek felkérésére a brazil koreográfus Alonsó Barros a kosztümös énekesek mozgását, helyváltoztatását ízlésesen szcenírozta.
    A másnapi matiné főszereplője Charpentier XIV. Lajos, a „Napkirály” kortársa volt, a szerencse azonban nem neki kedvezett, hanem az olasz származású Lullynek. Charpentier az udvari főzeneigazgató és népszerű zeneszerző árnyékában élt. Akárcsak 50 évvel később Händel, ő is Rómában járt és ezt követően az olasz muzsika rajongója lett. Újításai zenetörténeti jelentőségüek: létrehozta az oratórium műfaját, a francia kantáta és szonátaformát. Lotharingiai Mária (Mademoiselle de Guise) házi zenésze lett és kiváló kontratenor énekes is volt. Amikor Lully-t Moličre kiutasította szintársulatából, Charpentier lett a „Troupe de Roi”, (majd Moličre halála után továbbra is a király által támogatott „Comédie-Francaise”) zeneszerzője, így egyre több operát, szinpadi zenét írt. Kiváló egyházi muzsikus is volt, igen sok egyházi műve maradt fenn. Rendszeresen játszott Párizsban a csodálatos, XIII. században épült Sainte-Chapelle orgonáján.
    Halálának 300.-ik évfordulóján a Musica Antiqua Köln kizárólag az ő műveiből állította össze hangversenyét. Zenekari szvitek, indulók és egy példa nélkül álló alkotás: egy zenekari mise szerepelt a programban. Ez utóbbi műfajjal – ahol a szöveget a capella férfikar énekli – más zeneszerző nem próbálkozott. Az utókor Charpentiert teljesen elfelejtette, ám némi „kárpótlásként”, 51 éve az Eurovizió szignálját a Te Deumából vett nyolcütemes részlet adja. A Reinhard Goebel vezette együttes a legkülönfélébb hangszerösszeállításokkal valóságos zenei tüzijátékot rendezett, méltón hírnevéhez, hiszen hosszú ideje a régi zenei együttesek élvonalában vannak, számtalan hanglemez-díjjal.
    Este a konkurrens zeneszerző, Lully, majd Rameau, Charpentier és Jean-Marie Leclair (1697-1764) operáiból állított össze programot a Christophe Rousset által 1991-ben alapított Les Talens Lyriques együttes, amely ritkán hallható XVII.-XVIII. századi francia és olasz művekre specializálta magát. A kiváló csembalóművész-karmester sorra törli le a port e korok zeneműveiről és együttesével a zenetörténeti raritásokból nemzetközi hangverseny- és lemezsikert produkál. A salzburgi hangverseny ötlete is különleges volt: a teljes estét egy előadóművésznő, a csak 2000-ben diplomázott francia Salomé Haller művészetére alapozta. Ilyen összeállítású barokk estet kevesen mernek pódiumra vinni – a barokk operák legfőbb nőalakjait kellett megszemélyesíteni. Armida, Médea, Phédra, Kirké elevenedtek meg a „Lírai tragédiá”-nak nevezett francia operákból. A művésznő hangi és előadói adottságai és kiváló stílusismerete végül győzelemre vitte a koncertet, amelynek kezdetén magam is kételkedtem abban, hogy ennyi hősnő-ábrázolás nem lesz-e túl sok egy estére? Christophe Rousset azonban tisztában volt a mai közönség terhelhetőségével, így a koncert teljes időtartama nem haladta meg egy barokk operáét. A bravúrosan játszott zenekari részletek, overture-ok és közjátékok kiemelték a mondanivalót. Salomé Haller énekstílusa a hangi kifejezés sokoldalúságát túlzások nélküli, mégis drámai előadásmóddal tudta ötvözni. A pályája elején álló művésznőről bizonyára fogunk még hallani.
    A salzburgi hercegérsek alkalmazásában állott Biber szintén 300 éve hunyt el. Zenéjének felfedezése az utóbbi évtizedek eredménye. Mind miséi (a híres salzburgi és brüsszeli), mind hegedűművei (köztük a „Rózsafüzér-szonáták”) már jónéhány lemezfelvétel formájában is megszerezték számára az utókor elismerését. A hangszeres játék és zenekari hangzás zseniális megújítója volt. Egyes felfedezései meghaladják korát és a sztereó-kvadrofon korszakig nyúlnak előre. Korának egyik legnagyobb hegedűvirtuóza volt, aki létrehozta a hegedű szólószonáta műfaját, amelyet Bach is mintának tekintett hasonló műveihez. Biber egészen egyedülálló hangeffektusokat alkalmazott és kitalálta az „elhangolt” hegedűt (skordatur). Egy vagy több húr hangolásán változtatva az eredmény – természetesen csak avatott kezekben – elképesztő. A hangzásarányok és a hangszer hangszínei megváltoznak. A Rózsafüzér-szonáták misztikus tartalmát a különleges hangolás kiemeli. John Holloway, a barokk hegedű előadói stílusának mestere, Biber zenéjének évtizedek óta elkötelezettje. Koncertjének ajánlása jelenkori művészi példaképének, Gustav Leonhard csembalóművész-karmesternek, a régi zenei előadásmód egyik megteremtőjének 76.-ik születésnapjára szólt. Holloway színes egyénisége, lélegzetelállító virtuózitása (vibrátó nélkül és többnyire első fekvésben játszott!), a hegedűhang színeinek varázslatos megjelenítése tette élvezetessé Biber műveit. A tomboló közönség a barokk zene Paganinijeként ünnepelte John Hollowayt.
    A pünkösdi koncertek összeállításában a hagyományos és „ortodox” régi zenei koncepciók is feloldódtak. A két utolsó koncerten több évtizedes tradíciókkal rendelkező világjáró együtteseket hallhattunk. Bach h-moll miséje, mint a barokk zene gigantikus, univerzális alkotása, valósággal megkoronázta a fesztivál programját. Helmuth Rilling stuttgarti együttesével és kiváló szólistáival a Grosses Festspielhausban inspirált előadást nyújtott. A remek akusztika és a nagy előadói tér a neves kórus (Gächinger Kantorei) teljesítményét ünnepi eseménnyé avatta.
    A záró koncert-matinét az I Musici di Roma mellett szintén sok évtizede az élvonalban lévő együttes, a Venetói Szólisták zárták Albinoni és Pergolesi műveivel, az alapitó veterán, Claudio Scimone vezetésével (amelyet sajnos nem hallottam).
    A négy napon át szóló barokk muzsika és azok nem mindennapi előadói bebizonyították, hogy egymás mellett élhet a korhű és a mai barokk zenei felfogás és az „óriások” mellett nagy élményt nyújtanak a „nagymesterek” is. A jövő évi programban azonban a két „óriás” önállóan szerepel: Bach és Händel ritkán játszott művei (Solomon és L’Allegro, Il Penseroso ed Il Moderato oratóriumok, korai Bach kantáták) és népszerű művek, köztük Bach: Goldberg variációi zongorán(!) – Jevgenyij Korolojov előadásában - hangzanak el.
    Néhány napja jelentette be Peter Ruzicka főintendáns, hogy nem vállal az Ünnepi Játékokon további ötéves megbízást. A sajtóiroda előtt találkoztam vele és nem tudtam megállni, hogy kifejtsem, döntése elszomorított. A közönség és a kritika egyaránt elismeri kétéves munkáját, és a Salzburgi Ünnepi Játékokat a világ fesztivál-ranglistájának első helyén tartják számon.
    Bár még három évig maradok – mondta – utána azonban kizárólag zeneszerzéssel kivánok foglalkozni. Peter Ruzicka ugyanis elismert kortárs zeneszerző, akinek nemrég – nem Salzburgban – mutatták be egy operáját, amely egy, a holocaustban elpusztult költőről szól.
    Úgy látszik, a mai világ sem kedvez tartósan az érzékeny, felelős művészeknek.