A zenedidaktikai kutatás feladatai

 

A társadalmi-zenei magatartás változása a gyermek- és ifjúkorban

 

A szociális-kulturális valóság dinamikus fejlődése, különösen a technikai eszközök elterjedése, kifejezetten átmeneti jellegűvé teszi a mai zenekultúrát. Ezért annál nyomatékosabban kell feltennünk a kérdést: képviseli-e még a mai zenei nevelés a tanuló életének valóságát? Kellő súllyal vesszük-e számításba a zenei tömegfogyasztás új, nyomasztó tényeit, vagy továbbra is művészi, sőt szakmai - technikai látszatokban élünk? Foglalkozunk-e különösen az új zenei jelenségekkel, feldolgozzuk-e ezeket zenepedagógiai eszközökkel? Ezért kell a gyermekek és az ifjak mai zenei magatartását éppúgy felkutatnunk, mint a zenei laikusokét, mert ebben mutatkozik meg a zene várható jövője. Csak a múltnak, jelennek és jövőnek ezen a feszültségi területén válik világossá előttünk a történelmi helyzet.

 

Ezeknek a vizsgálatoknak kulcskérdése a technikai eszközöknek (hanglemez, magnetofon-szalag, rádió, televízió), az ifjúság zenei magatartására tett hatása lesz. Kísérleti vizsgálatokból tudjuk, mennyire alkalmazkodott máris az ifjúság - a felnőttek magatartásával ellentétben - a zenei tömegcikkekhez. Minthogy a modern ipari társadalomban már nincs helye spontán zenei igénynek, ezt a hiányt a szórakoztató zene tömegtárgyai pótolják, amelyeknek „fétisjellegére” (Adorno) a kollektív infantilizmusba való visszaesés és tömeglélektani jelenségek a jellemzőek. Az ebből létrejött új zenehallgatási szokásokat („figyelemterelő zene”) és a mikrofonális zene alkalmazási területeit („background” -zene, „funkcionális” zene munka mellé, altató és ébresztő zene) az ifjúság már széles körben átvette, s ezzel új kiinduló helyzetet teremtett a zenei nevelés számára.

 

Emellett azonban felvetődik az a kérdés is, milyen mértékben tágult a hangszórós zene hatására a gyermek és az ifjú zenei világképe történelmi és kultúrgeográfiai szempontból. Hogyan viszonyul továbbá a technikai úton közvetített zene a hangversenyen és magánkörben történő hagyományos zenélés formáihoz? Milyen új formái vannak az otthoni zenélésnek? (Dalanyag, lemezgyűjtemények, a zeneszerszámok és hangszerek fajtája és használata.) Mennyire vonzódik ifjúságunk a hangszerjátszáshoz, ami pedig az összes fejlett iparú országban folyamatosan növekszik? Milyen hangszerek felé fordul, és megmutatkozik-e abban a hangzáseszmény változása? (Pl. kedveli-e az agresszív fúvós - hangzást, a zongora és a bandonium gazdag hangzatait, a pengető hangszerek izgató motorikáját stb.) Milyen változások tapasztalhatók a gyermek és az ifjú mai éneklési stílusában? (A dinamikus, kifejező éneklést felváltotta-e egyrészt a dzsessz kiabálás-szerű espressivoja, másrészt megtörtént-e a hangvisszafojtó, ritmikus - rugalmas, motorikusan lefolyó és dinamikusan egyforma énekkari énekstílus, valamint a dúdoló, csupán markírozó - ha éppen nem tudatosan arcfintorgató - egyéni éneklés háttérbe szorítása?) Mennyiben tekinthető az ifjúság kifejezési bátortalansága tünetinek, menekülésnek a daléneklés vallomásszerűsége elől?

 

Félreismerhetetlen e téren a slágerzene énekstílusa; ennek a hatásnak leginkább ki van téve a serdületlen ifjúság. A slágerek „kiskorúakra hatnak, olyanokra, akik még nem képesek érzelmeiket és tapasztalataikat kifejezni, akár azért, mert a kifejezőkészség egyáltalán távol áll tőlük, akár pedig azért, mert ez a készségük elnyomorodott a civilizáció tabui alatt” (Adorno). Ez az érzelmi konzumcikk, amely az emberiességnek és a művésziségnek a legalacsonyabb átlagára támaszkodik, „az évad zenéje” -ként összekapcsolja az ifjat kortársaival, s egyben kiszolgáltatja a hangmámor háziasított hatalmának. Mert a sláger „egy álomszerű valótlanság matricákba préselt felidézése” (Rabenalt).

 

A zenepedagógiai életmentés fontos feladata ma az volna, hogy a gyámoltalan ifjúságot kiszabadítsa ebből a bonyodalomból, letörje ezt az igát. Ez nem érhető el szeretetlen, fölényes bírálattal, sem a népdal ajánlgatásával, inkább talán a „kis érzelmeket kihasználó nagy üzlet” leleplezésévei. A döntő tényező mindenesetre az marad, sikerül-e a tanárnak létrehoznia az igazi, magával ragadó zenével való találkozást, és fokozatosan kiépítenie az utat ehhez az értékterülethez.

 

Még jelentősebben a gyermek és az ifjú zenei ízlésére vonatkozó kérdések. Ezt felderíthetjük, ha például felmérjük az alábbi zenei jelenségek típusalkotó közkedveltségét: ifjúsági zene, civilizációs zene (sláger, dzsessz és szórakoztató zene), folklór (népdal, népi tánc), népies zene (táncok, indulók, szórakoztató zene a XIX. század stílusában), illetőleg a komoly zene ágazatai: opera, karművek, nagyzenekar, kamarazene. További támpontokat ad a legkedvesebb dal, illetve zeneszám, valamint a megkérdezett, vagy családja által gyűjtött lemezek száma és fajtája iránti kérdés. És minthogy a szabadidő felhasználásnak éppen ezen a területén még általában tisztázatlanok a problémák, a zene oldaláról hozzájárulhatnánk a tisztázáshoz.

 

Kétségtelen, hogy a dzsessz újszerű zenei élményben részesítette az ifjú nemzedéket. Ennek az izgalomra és extázisra építő, mozgalmas zenének az alapélménye - amelyben az „Off best” testi mozgásra, a „Hot-játék” lelki izgalomra utal, a hangadás pedig az izgatott meghatottság kifejezési feszültségét viseli magán - bizonyára speciális színekkel fogja átfesteni a zene hagyományos területeinek művelődési élményeit is. Azt is meg kell gondolnunk továbbá, hogy a technizáció túlsúlya, amely a személyiség egyensúlyát veszélyezteti, másrészt viszont a mikrofonális zene határtalan alkalmazhatósága a zenét hovatovább az élet megkönnyítésének és a kikapcsolódásnak az eszközévé tette. Ha ugyan nem a lelki kitágulásává, aminek feladata a mindennapok rútságának „kompenzálása”. Alig figyeltek még fel arra is, hogy a mikrofonális zenének ez az újszerű, tetszés szerinti használhatósága a zenét széles körben terjeszti is, miközben funkciós zónáinak pluralizmusát kiegyenlíti azzal, hogy kiemeli a mindenkori funkciós területéről (társaság, szertartás, szórakozás, tánc, művészi élmény). Mindez a zene határtalan közvetíthetőségének jegyében ment végbe és szemlátomást csökkentette az egyes zónák színvonala közti értékkülönbség számontartását. Didaktikai szempontból különösen sokat érne annak a felderítése, tekinthető-e ma a technikai érdeklődés a zenei érdeklődés mozgatóerejének, s ha igen, milyen specifikus hatással van a zenei élményre.

 

Ezeknek a vizsgálatoknak folyamán tehát először is a szociálpszichológiai determinánsokat kell figyelembe vennünk. Kétségtelen, hogy a változásokat sok olyan kollektív kényszer is befolyásolja, amely egyaránt adódhatik az ifjúság társas szórakozásának új formáiból, vagy a felnőttek világának konzumszokásaibó1: a rádió, televízió és hanglemez zenéje számukra nem egyéb, mint szórakoztató komfort. Ne tévesszük szem elől ezen kívül azt sem, hogy a kulturális ipar főleg a fiatal fogyasztókat leplezetten megadóztatja. De túl ezeken a tényeken, kényszereken, üzleti spekulációkon messzemenő hatással vannak az ifjúság zenei világképére bizonyos ideológiai tényezők is, amelyek az ifjúság minden rétegét - a kultúra részeként - érintik: azok az elképzelések, példák, eszmények, mintaképek, amelyeket maga az ifjúság állít maga elé és akik után igazodik. Ezek hívják életre társas szórakozásuknak, táncuknak, zenei ízlésüknek, szabad idejük felhasználásának új formáit. Beható környezettanulmányok útján kellene az összefüggéseket feltárni és konkrétan szemléltetni az ifjúság zenei magatartása és mindenkori „szociális területe” közt ugyanennek tükröződését a gyermekkorban is: külön vizsgálva a városi és vidéki, illetve munkás-, kispolgári és művelt polgári rétegeket, hozzáfűzve a világosan áttekinthető közösség- és csoporttanulmányokat. Különös figyelmet érdemel itt az a kérdés, milyen hatással van az ifjúsági mozgalom megváltozása az ifjúságnak a zene területén történő gondozására. Mi a jelentősége ma még a hagyományos ifjúsági zene ideológiailag és zeneileg csökkent értékű formáinak (népdal, ifjúsági dal, furulya, régi zene, barokk zene)? Vagy talán már a dzsessz zenét kell napjaink ifjúsági zenéjének tekintenünk?

 

Teljesen egyoldalú képet adna, ha ezzel szemben nem vennénk figyelembe a szülők, a tanár, az iskolai élet, az egyházak és az iskolai élet, az egyházak és az ifjúsággondozás képviselte nevelőerőket és ezek különleges követelményeit, igényeit és nevelő tevékenységét tényleges hatásán keresztül. Milyen hatással van elsősorban a zenetanítás ma még a különböző korú gyermekekre és az ifjúságra? Egy ilyen tudományos eredményellenőrzés felvilágosító jelentőségét alig lehet felbecsülni. Mennyiben jelent ellenhatást a házi muzsikáló, az ifjúsági szervezetek, az informális(?) csoportok, ének- és zene-együttesek tevékenysége ezekkel a modern, egalizáló törekvésekkel szemben?

 

Ezeknek a vizsgálatoknak nem volna szabad statisztikai adatgyűjtésre korlátozódnia. Mutassák be a jelenségeket inkább pregnáns, tipikus eseteken, és kíséreljék meg értelmezésüket is, mint egy új, keletkezőben levő zenei életérzés megnyilvánulásait és formáit. Csak ebben a formában lehetnek hatással e vizsgálatok a jelenkor didaktikájára.

Michael Alt

(Megjelent a Musik im Unterrichtt 1964. 7-8. számában. Az Országos Pedagógiai Könyvtár fordítása.)