Zene és jelenkor

Részletek D. Kabalevszkijnek, a szovjet zeneszerzők ötödik plénumán elhangzott beszédéből

A művész alkotási szabadsága azt jelenti, hogy szabadon szolgálhatja hazáját, népét, nem pedig a formális kísérletek szabadságát, mint ahogy azt a burzsoá nyugat egyes művészei elképzelik.

A szovjet zene központi témája már fejlődé­sének kezdetén a mai forradalmi téma volt. Ez egyben meg is határozta a szovjet zene jelentősé­gét a zeneirodalom fejlődésének új korszakában.

Természetesen a szovjet zeneszerzőknek nem sikerült egyszerre megtalál ni az új téma teljes ér­tékű művészi kifejezését. Az alkotások színvonala azonban fokozatosan emelkedett. Először az énekl­és kórusművészet területén, aztán a többi mű­fajokban is. A 30-as évek közepén, azaz abban az időszakban, amikor hazánkban a szocializmus épí­tése lényegében befejeződött, döntő fordulat kö­vetkezett a szovjet zene történetében is.

A jelenkor hangja végre felcsendült a zené­ben is, függetlenül a címtől, a programtól és a kommentálásoktól. Ez elvileg nagyon fontos ered­mény volt. Ekkor vált a szovjet zene felnőtté. Ez il zene nemcsak nálunk, hanem határainkon túl is széleskörű elismerést kapott és mindinkább vezető helyet foglalt el a világ zenekultúrájában, meg­védve a realizmus eszméit és harcolva a burzsoá formalista művészet minden jelenségével.

A szovjet zene ma több, mint 40 éves. Ez pe­dig már egy egész korszak. Eljött az ideje, hogy a szovjet zenének, mint a világ zenekultúrája új lapjának tapasztalatait általánosítsuk, és tisztáz­zuk: mennyiben hozott újat a megelőző korhoz viszonyítva.

Itt nem arról van szó, hogy megvizsgáljuk: jobb, vagy rosszabb a szovjet zene, mint az előző koré. Különben is a művészetben a mi nős égi ha­sonlítgatás vitatható, mert a jó mindig más és más. Soha senki sem válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajon Bach fugái, vagy Chopin Nocturn-jei, Csaj­kovszkij vagy Beethoven szimfóniái a jobb mű­vek-e. A művészet gazdagsága éppen abban rejlik, hogy mindaz, ami jó benne, különbözik egymástól, sajátosságának tekintetében megismételhetetlen. Éppen ezért sokkal helyesebb ezt a kérdést így fel­vetni: mennyiben hozott újat a szovjet zene a zeneművészet klasszikus korszakához viszonyítva? Nagy általánosságban erre így lehetne válaszolni:

A szovjet zenében új esztétikai elvek valósul­tak meg - a szocialista realizmus esztétikája.

Meghonosodott a különféle nemzetiségek dal­lamvilága, s alapja lett II stílusbeli gazdagságnak és sokoldalúságnak.

Megszületett és nagy fejlődésnek indult egy új műfaj '- a tömegdal, mely az egész szovjet zene fejlődésére nagy és termékeny hatást gyakorolt.

Sokkal nagyobb mértékben, mint korábban, fejlődtek olyan műfajok, mint a balett, kantáta, a gyermek- és ifjúsági zene, fúvós és népi hangszerek zenéje, operett, a könnyű hangszeres és vokális muzsika, drámai színházak zenéje. Mindezeknek a műfajoknak alapja (éppúgy, mint a film és rádió részére írt zenék esetében) a mai téma volt.

A szovjet zene új vonásai, éppen a 30-as évek közepén váltak világossá, könnyen felfedezhetővé. A zeneszerzők tevékenysége, mindinkább a néphez

való közeledés irányában fejlődött. E tudatos al­kotói tevékenység eredményei különösen nagy erővel mutatkoztak meg a Nagy Honvédő Háború éveiben.

A háború után a szovjet zenében az elért ered­ményekhez viszonyítva, visszaesés tapasztalható. Már 1946-ban a Szovjet Zeneművészek Szövetsé­gének plénumán a következő határozatot hozták:

"A plénum megállapítja, hogy sok zeneszerzőnk nem fordít kellő figyelmet a mai szovjet élet témái iránt. Azok a legjelentősebb szovjet zeneszerzők, akik a háború idején kiemelkedő műveket alkot­tak, melyek kifejezték a szovjet emberek jellemző vonásait, a háború után nem alkottak olyan új műveket, amelyek méltóképpen fejezik ki a szov­jet nép életét."

A háború utáni időkben a zenének az a terü­lete, amely teljes értékű eszmei és művészi ered­ményeket mutatott fel, a nép követeléseinek meg­felelően, elsősorban a Szovjetunió békeharcával volt kapcsolatban. Ezen a területen, a szovjet zeneszerzők ismét hivatásuk magaslatán álltak, és'" kiváló művek egész sorát hozták létre. Nem lehet nem aláhúzni azt, hogy a szovjet zeneszerzők béke­dalai az egész világon zengtek, és segítették a béke sokmilliónyi hívének tömörülését.

Az utóbbi években alkotómunkánk intenzív fejlődésnek indult. Évenként szép számmal készül­nek jó, sőt, kiváló művek, melyek igen magas művészi színvonalat képviselnek. Ugyanakkor azonban mind gyakrabban nyugtalankodunk amiatt, hogy zeneszerzőink nagyon kevés olyan művet alkotnak, amelyek témájukat és szellemü­ket tekintve, közvetlen kapcsolatban vannak jele­nünkkel, és a szovjet ember lelkivilágát tükrözik. Úgy érzem, hogy közülünk legtöbben átérzik an­nak szükségességét, hogy előre lépjünk, feljebb emelkedjünk olyan magaslatra, amely megfelel karunk gigantikus méreteinek, grandiózus esemé­nyeinek, amelyek között népünk él, hazánk virág­zik. E plénum feladata éppen az, hogy az itt össze­gyűlt zenetörténészek, zeneesztéták, zeneszerzők és a zenei élet képviselőinek kollektív eszével meg­találjuk sikeres előrehaladásunk legtermékenyebb útjait.

A jelenkor fogalmának értelmezésében elő­forduló néhány hibáról.

Mindenekelőtt szükségesnek tartom, hogy megvizsgáljuk a jelenkor fogalmának magyará­zatakor előforduló hibás nézeteket, amelyek, saj­nos, eléggé széles körben elterjedtek a zenei élet területén, és igen gyakran helytelen irányba tere­lik a zeneszerzőket, különösen a fiatalokat.

Így például van olyan vélemény, mely szerint minden témát mainak lehet mondani, amely a szocialista ideológia szemszögéből készült. Itt lé­nyegében az úgynevezett jelenkori témát felcseré­lik a mai szemlélet fogalmával, amely, világos, hogy érvényes a múlt vizsgálatánál is.

Természetes, hogy a művésznek a múltat is a mai élenjáró világnézet szemszögéből kell vizs­gálnia (hiszen, ha a művész nem érti, nem érzi a mát, akkor képtelen arra, hogy a múltat megfele­lően tükrözhesse a művészetben): de két különböző fogalmat nem szabad összecserélni. A mai téma fogalmának felcserélése a mai szemlélet fo­galmával helytelen irányba tereli a zeneszerző­ket, és elvonja figyelmüket a legfontosabb feladat­ról, a ma ábrázolásáról.

Igen széles körben terjedt el egy másik véle­mény is, amely szerint az igazi művészet számára egyedül csak általános emberi témák fontosak, a mindennapok problémája pedig, az úgynevezett kisebb kifejezési formák, műfajok részére maradt fenn, ami a zenében kb. a tömegdalokat jelenti. Ez a nézet szintén helytelen. Elsősorban nem szabad egyenlőségjelet tennünk két olyan fogalom között, mint a mindennapi élet és egy nap eseményei. Hi­szen az, hogy a mű csak egy alkalomra szól, vagy örök életű, lesz, mindig a művészi színvonaltól függ.

Igen sok olyan művet említhetnénk, amelyek csak egy alkalomra készültek és még ma is élnek. Ugyanakkor ismerünk olyan műveket is, amelyek történelmi témákra készültek és bizony alkalmi művekké váltak. Ami pedig az általános emberi témákat illeti, a szó igazi értelmében véve, én e kérdést így dönteném el: mindaz általános emberi, ami az ideális társadalom, a kommunizmus felé mutat. Mindaz általános emberi, ami bekerül a kommunista társadalom emberének eszmei, er­kölcsi, etikai világának gazdag kincsestárába.

Végül a jelenkor fogalmának még egy helyte­len értelmezését szeretném megemlíteni. A tra­gikus szemlélet túlzott előtérbe helyezésére gon­dolok. Egyesek szerint a tragédia a művészetnek az az ága, mely legjobban megfelel korunk at­moszférájának. Ezt a kérdést azonban tisztázni kell. Mindenekelőtt el kell határolni a drámai mű­fajt, mely természetét tekintve a legjobban, a leg­művészibb színvonalon, és ugyanakkor optimista módon tud kifejezni életigazságokat. (Törvény­szerű az, hogy a mi művészetűnkben e műfaj, különösen a háborús időkben, jelentős helyet fog­lalt el) Ugyanakkor azonban a tragikus művek mellett, melyeknek hőse a gazdag lelkivilággal rendelkező erős ember, keletkezett egy ún. tragé­dia a tragédiáért, mely mentes az élet tartalmának igazi ábrázolásától, és amely, sajnos, az utóbbi időkben eléggé elterjedt, divattá vált, különösen a fiatal zeneszerzők egy részénél.

Az ilyen hamis tragikus művek nem a mély belső átélés és szükségszerűség alapján, hanem a divattól való elmaradás félelmében, vagy a belső lélekvilág szegénységének következtében, az élet­től való elszakadás talaján születtek.

A tragikus azért is nem tud eltűnni a mű­vészetből, mert a világnak még jelentős részében uralkodik a szociális igazságtalanság, az élet tele van valóban tragikus összeütközésekkel. Azonban világosan látnunk kell, hogy a tragédia a művé­szetnek nem az az oldala, mely megfelel a legfon­tosabbnak, mely ma jellemzi a mi világunkat, és kommunizmust építő népünk életét.

Ami pedig a hamis tragikus élet tükrözését illeti, meg kell mondanunk' világosan, hogy az az individualizmus egy bizonyos megjelenési formája.

És minden individualista vonás mérgezően hat a művésznek életére és tehetségére.

A fiatal zeneművész sohasem találja meg saját egyéni útját, ha ezt az utat, a reális úttól el­szakítva próbálja megkeresni. És amikor ennek a fiatalembernek nincs sem az életből, sem az alkotó művészetből származó tapasztalata, mégis erőn felüli feladatokra vállalkozik, olyan műveket kezd alkotni, melyek a tragikus koncepciót képviselik: ez szegényíti tehetségét, és megfosztja az ifjúság soha vissza nem térő gyönyörűségeitől, közvetlen­ségétől.

Napjaink művészetének legfontosabb feladata. A legfontosabb kérdés, amely ma előttünk áll: miként fejezzük ki azt a lüktető energiát, azt az emocionális erőt; a kollektív munkának azt az örömteli atmoszféráját, a győzelmek és nagy ered­mények örömét, mely hazánk mindennapi életét jellemzi. Véleményem szerint ez a mai téma, és ez művészetünk fejlődésének vezérfonala.

Korunk lelkivilágának kérdése nagyon fontos a művészetben általában, de a zenében különösen. Tudjuk azt, hogy lehetnek a mű borítólapjára fel­írva a legmaibb címek, adhatunk ezeknek bár­milyen mai programot vagy kommentárt, mégis, ha maga a zene nem fejezi ki korunk atmoszfé­ráját, semmi sem menti és sohasem lesz mai.

A zene központjában mindig az ember áll a maga érzéseivel, gondolataival, bonyolult lelki­világával. Az embert a művészetben nem helyet­tesítheti semmi. Különösen nem helyettesítheti még a legérdekesebbnek tűnő utánzása a gépek zajának, mint ahogy ezt annak idején siker nélkül próbálta véghezvinni Moszolov "üzem" c. partitú­rájában, vagy ahogy ezt, a véleményem szerint na­gyon tehetséges észt zeneszerző, Rjaetsz próbálja érzékeltetni, meglehetősen naiv módon, a "Koz­mikus térség" c. szimfóniájában. A szimfónia par­titúrájában mesterségesen kitalált hangokkal találkozunk, hallunk madárdalt is, hatalmas gépe­zetek zúgását-búgását, csak egy hiányzik belőle, a kozmikus térséget legyőző ember. Nem tagadom, a partitúrában néhol érdekes formai megoldásokkal találkozunk, de mégis, nem lehet a zenét, a mű­vészetnek ezt a mélyen emberi, kifejező eszközét, formalista útkeresésekre korlátozni. Természete­sen lehetséges, hogy mindez a még éretlen fiatal tévelygésének eredménye. Ebben az esetben érdek­lődéssel várjuk új, sokkal komolyabb műveit. Azonban, ha mindez valami elvi, eszmei, esztétikai meggyőződés eredménye, akkor szeretném nagyon komolyan figyelmeztetni: veszélyes útra lépett, és a veszély mindenekelőtt tehetségét veszélyezteti. Ennek a veszélynek formalizmus a neve, mert a formalizmus ott kezdődik, ahol az ember eltűnik a művészetből. Még nemrégen volt 01yan nézet, amely a formalizmus döntő ismérvének a bonyo­lult harmóniát tartotta. Ez természetesen igen naiv felfogás, és mi tudjuk, hogy semmilyen bonyolult harmónia, egymagában véve, még nem jele a for­malizmusnak, éppen úgy, mint ahogy a harmónia egyszerűsége, egymagában véve, még nem jelzi a realizmust. Hanem amikor eltűnik az ember a maga emocionális és intellektuális világából, akkor kezdődik a formalizmus.

*

Az intonáció konkrétsága - a realizmus alapja a zenében.

Nekem az a véleményem, hogy a zene realiz­musa döntő mértékben a hangvétel konkrétságától függ. Én itt elsősorban arra a kapcsolatra gondo­lok, amely a zeneszerző által írt zenét összekap­csolja a nép életében reálisan létező zenei intoná­cióval, melynek történelmi fejlődése során egyes elemei eltűnnek, majd újak keletkeznek, vagy je­lentősen megváltoznak, de mégis megőrzik egyes nagyon fontos vonásaikat.

A szovjet valóságot figyelembe véve, igen sok reálisan létező intonációs szféráról lehet beszélni. Gyermekeink, úttörőink intonációs világát éppoly reálisan érezzük, mint ahogy a szovjet ifjúság intonációs világát érzékeljük. Ugyanakkor, a szá­zad elején, a forradalmi munkásmozgalom into­nációs világa éppoly reális és meghatározott, mint az a hangvétel, mely a Nagy Honvédő Háború ide­jén keletkezett.

Éppen itt és éppoly mértékben, mint a nem­zeti kultúra szférájában, rejlenek a zenei alakok reális konkretizálásának lehetőségei.

Természetes, hogy az intonáció konkrétsága nem meríti ki egészében a zenei realizmus fogal­mát, de feltétlenül hozzátartozik, mégpedig mint egyik legfontosabb alkotó eleme.

Fiatal zeneszerzőink igen gyakran azt gondol­ják, ha a reálisan létező intonációs szférára tá­maszkodnak, elvesztik egyéniségüket. Mindez azonban nagyon naiv és alaptalan félelem. Hiszen maga Prokofjev sem félt ettől. Gondoljanak csak arra, hogy mikor hallgatják a "Téli tűz" c. művét vagy a "Béke védelmében" c. oratóriumának gyer­mek részeit, érzik, még a program ismerete nél­kül is, hogy itt a gyermekvilág tárul ki előttünk, pontosabban megfogalmazva, a szovjet úttörők vi­lága. Vagy pl. amikor Sosztakovics oratóriumából

az "Úttörők ültetik a fákat" c. részt hallgatják, szintén a szovjet úttörők életét érzik. És mégis, mindkét zeneszerzőnek meg van az egyénisége, e művekben nem vesztették el azt, és ugyanakkor a valóságnak hű képét tudták adni.

Sok példát lehetne még felhozni arra, hogy az intonáció konkrétsága mennyiben alapja a realista zenének. Felmerül a kérdés, hogy a zeneszerzőnek egy kicsit másképp kell ismernie az életet, mint más művészet képviselőinek. Az élet ismerete a zeneszerzők számára mindenen túl azt is jelenti, hogy meghallják az élet dallamát a maga gazdag­ságában és intonációs sokoldalúságában. És ezt nem helyettesítheti semmilyen kitalált, modern nyelv ...

A szocialista realista művészettől idegen min­denfajta korlátozottság. A szocialista realizmus soha nem zárta ki érdeklődési köréből sem a tör­ténelmet, sem a világirodalmat, sem az eposzt, sem a mesét. A mi művészetünk tematikai gazdag­sága, sokoldalúsága éppoly erős, mint művészeink alkotói gazdagsága és sokoldalúsága. A jelenkor, a mai téma, művészetünk fejlődésének központi témája, mégpedig két szorosan egymásba fonódó okból kifolyólag.

Az első ok önmagunkon belül van. Hiszem, hogy köztünk egyetlen zeneszerző sincs, akinek mindegy volna népünk sorsa, aki számára idegen és érthetetlen lenne népünk öröme, bánata, gond­jai és álmai. Éppen ezért mindnyájan szükségét érezzük annak, hogy művészi színvonalon fejez­zük ki azt a világot, mely bennünket körülvesz.

A másik ok - és ezt mi nagyon jól érezzük - művészetünkben népünk önmagát, életét, mun­káját, gondolatait szeretné meglátni. Azt szeretné, ha a zeneszerzés számára épp olyan lenne, mint az általa szült népművészet. Barát az örömben, együtt érző a bánatban, segítőtárs a munkában, és szövetséges a szebb jövőért vívott harcban.

Fordította : PAPP SANDOR